Új Szó, 2014. december (67. évfolyam, 275-298. szám)
2014-12-10 / 283. szám, szerda
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2014. DECEMBER 10. Horgász 17 Az „egykapásos" pecában is van valami izgalmas: vagy megfogja az ember a halat, vagy üres kézzel mehet haza Karácsonyi ponty Bárhogy is alakuljon az egész esztendő, sokszor járt-e szerencsével az ember, vagy gyatra volt a szezon, azért a télre fordulva valamennyien szeretnénk megfogni a karácsonyi asztalra valót. Mert hová is jutna a világ, ha a karácsonyi pontyot az áruházban kéne megvenni? Ez akkora szégyen lenne, mint fához kötözött vaddisznót lőni. KÖVESDI KÁROLY Persze, sokan állítják, hogy soha nem visznek haza halat (és gyakorolják is). Lelkűk rajta. Magam is visszaengedem a nagy példányokat, és ritkán lebeg a szemem előtt a mélyhűtő képzete. Na de karácsony előtt? November végén azzal a nem titkolt szándékkal ügettem ki kedvenc tavamhoz, hogy a karácsonyi rántott pontynak valót ha törik, ha szakad, megfogom. Telepítés után járva azt hinné az ember, hogy szakmánybán lehet fogni a halat, ahány dobás, annyi kapás. Hol van már az az idő! Tavaink nagy része lerabolva, ami keveset telepít a szövetség, azt egy-két hét alatt kikapkodják a ráérő sporik. A fizetős tavak meg nem azért riasztanak, mert belépőn túl a halért is fizetni kell, hanem mert - tisztelet a kivételnek - műtavak. Van már tíz óra is, mire lecuccolok a kis betonmólón, ahová az utóbbi egykét évben járok, már ha nem folyóvíznél töltöm az időt. Pontosabban pakolnék, ám a rengeteg eső úgy megduzzasz- totta a kis tavat, hogy legalább tizenöt-húsz centivel magasabb a vízállás a szokásosnál. A móló (amely tulajdonképpen két, lépcsőzetes betonlap) alsó szintje víz alatt áll, abban nem szeretnék tapicskolni, ha egy fokkal feljebb rendezkedem be, akkor pedig a fárasztásnál akadhat gondom - messzi lesz a kifárasztott hal. Mindegy, valahogy megoldjuk, gondolom, csak akadjak össze „valakivel”. Amúgy nem sok pecást látni most sem, az a kevés is a tó közepét bombázza. Magam a szokásos, part menti úszózással próbálkozom most is. Kíváncsi vagyok, ott tanyáznak-e a lehűlt vízben is a pontyok a bokorsor és a bedőlt fa környékén, mint egész évben, vagy beljebb mozdultak a gödrök felé. Bár év közben általában ízesített kukoricával sikerült lépre csalnom a pikkelyeseket, ezúttal kombinálok. A kis, hatos horogra egy szem kukorica mellé néhány fürge csonti kerül, ám a szerelék ugyanaz marad, átlátszó waggler-úszó, alatta apró jelzőólom a fenékre. A bivalyerős szörfboton és a zsinóron sem változtatok, marad a harmincas, hiszen több szakításom volt már ezen a helyen. Legfeljebb kevesebb kapás lesz. Pöttyintem is a szereléket a bokorsor elé, amelynek most a „dereka” vízben áll. Aztán várakozás, nézelődés. Mozgást nemigen látok, csupán beljebb hallok egy tétova loccsanást, míg a bedől fa felől a nagy pontyok helyett most a madárnépség által kavart hullámok fodrozódnak. Telikmúlik az idő. Néha felnézem a horgot, de kapásnak nyoma sincs. Már dél felé jár az óra, amikor eszembe jut, csalit kellene cserélni, hátha egy jó húsos esőgiliszta jobban étvágyánál találja a pontyokat. Ha egyáltalán itt vannak. Fel is tűzök két szálat, s a jókora csalit ugyanoda libbentem be, pár centiméterre a gallyak elé. Hogy azért etetés is legyen, maréknyi csontit beszórok az úszó köré némi kukoricával körítve. Hogy a csobogás vonzotta-e oda a halakat, vagy éppen arra bóklásztak, nem tudom, de kisvártatva megmoccant az úszó narancs- sárga bóbitája, és szaggatottan elmerült. Nem valószínű, hogy ponty, gondoltam, az nem ráncigái, hanem egyenletesen húz. Valószínű, hogy keszeg. Az is volt, tenyeresnél alig nagyobb dévér, vagy inkább dévérke fickándozott a horog végén a bevágás után. Mérete dacára becsütesen befalta a gilisztákat. Alig dobtam vissza a kölyök- halat, amikor ismét mozgolódás támadt az úszó közelében: megjelent a várva-várt apró buborékraj, ami megdobogtatja a horgász szívét. Az úszó is megbillent, de hamar megnyugodott, s mintha mi sem történt volna, trónolt tovább. Már éppen azon morfondíroztam, hogy talán gázbuborék szabadult fel az iszapból (gyakran megtréfálja az embert), amikor az úszó elég határozottan elmerült, és elindult a bokor alá. A gyors bevágás után azonnal éreztem, hogy ez a várva-várt ponty lesz, s néhány másodperc múlva az is kiderült, hogy nem a megszokott nagy erővel állok szemben. így elég könnyen visszatartottam a halat a bokorba futástól, anélkül, hogy a keményre állított fék megreccent volna. A hal kifelé tempózott, s nem volt kétséges, hogy néhány perc múlva a szákban fog pihegni. Nem erőltettem, inkább élveztem a rúgásait, sőt még a féken is lazítottam kissé, hiszen a horgászat számomra nem abból áll, hogy kicsörlőzöm a halat. A bot szépen dolgozott, a hal csinált két-három burványt, még futni is hagytam pár métert, aztán megpipáltattam, s mivel a betonlap elé nem ért be a merítő nyele (hányszor megfogadtam, hogy végre veszek egy tisztességes merítőt), kissé oldalt navigáltam, és úgy toltam alá a szákot. Biztos, hogy nem tórekord, nézegettem az immár a parton vergődő háromkilós forma tükörpontyot, de késő ősszel meg kell becsülni ezt is. Meglehet, több kapásom nem is lesz. Rászóltam. Csaknem alko- nyatig maradtam, de hiába variáltam a harmatgilisztát, csontit, kukoricát többféle ízben, több kapást nem sikerült elérnem. Ismét bebizonyosodott, hogy ha az ember az egyetlen tisztességes kapást elszólja, hal nélkül mehet haza. Ha azt az egyet meg tudja akasztani, sikeresnek mondhatja magát. Hej, pedig micsoda parádés pecák voltak itt a nyáron! Féltucatnyi, tucatnyi kapás naponta, több hat-nyolckilós ponty mellett sikerült egy igazi kapitálist is megfogni, amely a maga tizenhárom kilójával egyelőre egyéni rekordom (majd jövőre remélhetően túlszárnyalom), akadt pár szívfájdító, durranós szakítás, fába menekülő hal, még egy harcsa is beesett. De hát a nyár rég elmúlt, közelít a tél, s valószínűleg ez volt az utolsó horgászatom az idén. Az ugyan nem derült ki, hogy itt tanyáznak-e a halak ilyen későn is, vagy a telepítettek közül tévedt erre egy potyesz, ám az évet mérlegelve elmondhatom, hogy ezen a helyen csupán egy alkalommal nem sikerült halat fognom. Ez pedig több mint jó arány. Tulajdonképpen elégedetten pakolok, hiszen sikerült horogra kerítenem a karácsonyi pontyot. Tóvégi csendélet Pontyok búvóhelye Görbüljön a bot! Minap egy horgásztavon jártam, ahol rákérdeztem a tulajnál, hogy állnak az ifihorgászokkal. Egyelőre sehogy, mondta, de már tervezgetik, hogy horgásztábort szerveznek. Meghívják az egyik neves magyar- országi horgászt, avassa be a gyerekeket a bojlizás rejtelmeibe. Nem éppen erre gondoltam, mondtam ki majdnem hangosan, de mivel nem akartam megsérteni a szíves vendéglátómat, inkább elhallgattam a magánvéleményem. Ami egyértelmű, többször szóvá tettem: a gyerekeknek nem a bojlizással kell elkezdeni a halakkal, a természettel való ismerkedést. Még csak azzal sem, amit a minap olvastam az egyik szaklapban. Ott is egy közismert versenyhorgász írta le a gyerekekkel kapcsolatos nyári élményeit. A nebulók már ott rajcsúroztak a parton egy-két napja, mire kijött hozzájuk, hogy megismertesse velük a tavi horgászat alapjait. Ami őnála sem azzal kezdődött, hogy felvilágosítsa a gyerkőcöket, hogy például milyen halak hol élnek, mit esznek, mik a szokásaik, melyik hal hol helyezkedik el a táplálékláncban. Miért eszi meg a csuka a keszeget, s miért eszik kukoricát az egyébként húsevő génekkel rendelkező ponty. Miért szeretik a búvóhelyet a halak. Hanem azzal kezdték a tanulást, hogy fogtak egy jó nagy vödröt és több kiló márkás etetőanyagot. Szó se róla, ez is fontos (különösen a tavi horgászatnál), de azért műidig felszisz- szenek az ilyen fejtágítók olvastán. Mintha az iskolás gyerekek az ábécé helyett a bővített mondattal vagy a kis szorzótábla helyett a gyökvonással kezdenék az ismeretek elsajátítását. Pedig az ifjúhorgász-ok- tatónak felmérhetetlen a felelőssége. Nem szabadna elfelejteniük, hogy a horgászat nem £ halfogással kezdődik, hanem a természettel. Műit a bibliában: kezdetben voltak a halak, s csak aztán teremtődött meg a bojli, a pellet és a szoktató etetés. (Kövesdi) A HÓNAP TIPPJE Őszi, tél eleji márnázás Sok horgász még a karácsonyi pontyot kergeti, mások már a menyhalakra hangolnak, de a megrögzött mámázók üyenkor is kedvenceiket keresik. Nyáron azért is macerás kifejezetten mámázni, mert számos körülmény nehezíti ezeknek a kiváló sporthalaknak a megfogását. Legfőképpen az, hogy a meder erős sodrású közepétől csak ritkán merészkednek a part közeli vizekbe, ahol kényelmesen lehet feederrel fogni őket. Nyáron a számos keszeg is nehezíti a fogását, amelyek azonnal felveszik a nekik szánt csalit. Az egyre hidegebb vizekben azonban megváltozik a helyzet. A kisebb halak odébbállnak, s bár ez azzal jár, hogy kevesebb kapásunk lesz, de a megfogott halak súlya egyenes arányban növekszik. Októbertől, novembertől a mámát más sem érdekli, mint hogy jóllakjon. Ennek érdekében szó szerint zabái, és mindent elfogyaszt, ami elé kerül. Ráadásul ilyenkor a szerelék finomságával sem muszáj foglalkozni, durvább szerelékkel is próbálkozhatunk. Nem kell azon meditálni, hogy két vagy három csonti kerüljön a horogra, amely 12-es vagy 14-es legyen. Az orsó dobjára nyugodtan csévélhetünk 0,20-as, 0,25-ös zsinórt is, és ha feederezünk, a keményebb spicceket használjuk, hiszen a harcos máma erejét nem szabad lebecsülni. A közepes méretű halak a lehűlt vízben óriási (akár többszáz egyedet számláló) bandákba tömörülnek, és így járják a partközeli sávokat, eleség után kutatva. A késő őszi márnázás ráadásul nem igényel különösebb helyismeretet. Kis túlzással bárhol horogra csalhatok, mert sokat mozognak. Húsz percnél, fél óránál többet nem érdemes lógatni ugyanazon a helyen, ballagjunk tovább. Ha rátalálunk egy rajra, nyert ügyünk van. Míg nyáron az esti, éjszakai órák az eredményesek, ősszel fogósabbak a nappali órák, különösen a déli, kora délutáni időszak. Igaz, a máma korántsem olyan ízletes, mint a süllő vagy a ponty, de a legtöbben nem ezért horgásznak rájuk, hanem a sport kedvéért. Mert egy két-három- kilós máma megfogása feledhetetlen élmény. (- ik -) Háromkilós tükrös
