Új Szó, 2014. december (67. évfolyam, 275-298. szám)
2014-12-06 / 280. szám, szombat
10 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2014. DECEMBER 6. www.ujszo.com Viktor Rizsakov: „Négy évvel ezelőtt eljutottam egy magyar lakodalomba, s az a legteljesebb, legnagyobb színház volt. Teljesen lenyűgözött..." Hófehér világba tette az Éjjeli menedékhelyet Napjaink egyik legjelesebb orosz színházi rendezője. A moszkvai Művész Színház (MHAT) alkotója, a Mejerhold Központ vezetője. Viktor Rizsakov, az új orosz dráma rendezőklasszikusa. SZABÓ G. LÁSZLÓ Magyar színészekkel többször is dolgozott már. Debrecenben Osztrovszkij darabját, a Vihart rendezte. A beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház társulatával Szer- gej Medvegyev drámáját, a Fodrásznőt. Kaposváron két alkalommal tartott mesterkurzust. Most Gorkij művét, az Éjjeli menedékhelyet vitte színre Törőcsik Marival a főszerepben a Nemzeti Színházban. „Az a benyomásom, mintha a magyar színházban a színészek nagyon stabilan állnának a földön, ami azonban nem zavarja őket abban, hogy meglegyen bennük egyfajta költőiség is. Mintha a magyar színészek feje, miközben a földön járnak, magasan a felhők felett lenne” - nyüatkozta a Gorkij-darab próbái során. Hogyan ítéli meg: a vérmérséklet hatással lehet a színészi játék intenzitására? Mi, magyarok ugyanis sokkal hevesebbek vagyunk, mint a németek, a skandinávok vagy akár a szláv nemzetek. Valószínűleg köze van egymáshoz a kettőnek. A lényeg, szerintem, mégis másban van, hiszen miközben kommunikálunk, nem gondolunk a másik nemzetiségére. De lehet, hogy ez olyan tulajdonság, amit én a beregszászi színészekkel való munka során sajátítottam el. Közülük persze többen is beszélnek oroszul, de sokkal fontosabbnak érzem, hogy van valami közös a történelmünkben. Ha más európai országba érkezem, ott erősen látom a különbséget. Magyarországra úgy jövök, mintha az én földem része lenne. Ismerem a szagát, meg tudom különböztetni más és más városok légkörét, s bár nem értem, miről beszélnek az emberek, a hangulatot azonnal megérzem. Más európai országokban, a németeknél, a franciáknál vagy akár a spanyoloknál is árad felém valami különleges figyelem, de olyan vibráló, a magyaroknál azonban nem érzek semmiféle felsőbbrendűséget. Nincs bennük lekezelés. Magyar- ország nagyon sokat szenvedett az elmúlt évtizedek, évszázadok során. Lehet, hogy ez rokonit bennünket, innen a közelség, amit érzek. Itt nem vesztek ki a hagyományok, amelyek másutt hiányoznak. Mondok egy konkrét példát: négy évvel ezelőtt eljutottam itt egy lakodalomba, s az a legteljesebb, legnagyobb színház volt számomra. Olyan misztérium volt, ami teljesen lenyűgözött. Rizsszórás, tányértörés, menyasszonyszöktetés? Volt vagy kétszáz ember, mindenki ott volt a helyén, idősek, középkorúak, fiatalok, gyerekek, csecsemők, nem volt semmilyen életkori különválás, együtt szórakoztak, összetartoztak. Közösségi érzetem volt. Részese lehettem egy hatalmas ünnepnek, egy jól megrendezett „előadásnak”, amelyben együtt énekeltek, játszottak, különböző rítusoknak hódoltak a vendégek. Mindez láthatóan fontos volt számukra. Bár külön velem nem foglalkozott senki, nem éreztem magam egyedül. Idegennek, messziről jött embernek végképp nem. Részese lettem egy érdekes szertartásnak, amelyen mindenki nyitott volt a másik felé. Én ugyanezt élem meg Oroszországban, minden egyes kint tartózkodásom során. Úgy látszik, van köztünk egy láthatatlan híd, amelyen szabadon j árunk-kelünk. Lehet. Égyébként a növendékeim is erről beszélnek. A moszkvai Művész Színház műhelyének hallgatói már harmadik éve nyári táboroznak Kaposváron, ahol magyar fiatalokkal, pályakezdő színészekkel vannak szoros, tehát nem formális kapcsolatban. Gyorsan megtalálták a közös nyelvet. Telente, amikor a magyarok jönnek hozzánk, Moszkvába, valóságos ünnepként élik meg az együttlétüket. Mély barátság, őszülte párbeszéd köti össze őket. Valamit nyilván sikerült átadni abból, amit mi, a náluk idősebbek élünk meg, ha együtt vagyunk. Bizonyára azt is észrevette már, hogy mi, magyarok sírva vigadunk. Ebben is hasonlítunk. Mi, oroszok ugyanilyenek vagyunk. Mélyen átélősek. A színészek pedig tudják, hogy a színpad nagyon komoly átélést igényel, és sokan épp ebben tűnnek ki. Azok számára, akikkel már több éve dolgozom, egyáltalán nem közömbös a vüág, ezért műiden nehézség ellenére nagyon fontos előadásokat tudunk létrehozni. A magyar színházat, a magyar színészeket is egyre jobban ismeri, hiszen évek óta jár már Debrecenbe, Kaposvárra, Budapestre. Talán ez az egyetlen hely a világon, ahová rendszeresen visszajárok. Újra és újra. Még ha úgy is gondoljuk, hogy ez volt az utolsó találkozásunk, egy idő után tudom, hogy jönnöm kell. Most a beregszásziakra gondolok, akiket Vidnyánszky Attila nevelt fel, és fontos részévé váltak az életemnek. Az Éjjeli menedékhelyben Trill Zsolttal és Szűcs Nellivel az élen ők is jelen vannak. A főszerepet, Lukát, a vándort Törőcsik Marira bízta. Bizonyára nem csak azért, mert hatalmas színházi tudás és mély életbölcsesség birtokában van. Pikantériája a dolognak, hogy eddig inkább idősebb férfiszínészek kapták meg ezt a szerepet, bár nemrég egy orosz filmben egy kisfiú. De nő, tudomásom szerint, még soha nem játszotta. Milyen megfontolásból döntött Törőcsik Mari mellett? Nem gondolkoztam koncepcióban. Nem akartam mindenáron eredeti lenni. Nagyon egyszerűen kezdődött az egész. Előbb nem is mint színészt ismertem meg Marit, hanem mint magánembert. Trill Zsolt és Szűcs Nelli játszottak vele a Szarvassá változott fiúban, és ők meséltek róla, hogy milyen különleges színésznő. Aztán fotókon láttam, és azt mondtam, hogy igen! Valóban felfedeztem benne valamit, ami egészen különlegessé teszi. Anatolij Vasziljewel, akivel Mari többször is dolgozott, jól ismerjük egymást, de amikor Mari nála, az ő moszkvai rendezésében, A nagybácsi álmában vendégeskedett, nem lehettem tanúja a sikerének. Nem voltam otthon. Évekkel ezelőtt, amikor a beregszászi társulat Kőszegen turnézott, Trill Zsolt mondta, hogy Mari szeretne megismerni. Velenú házába hívott meg vendégségbe. Boldog voltam. Találkoztam egy nővel, aki egyáltalán nem viselkedett színésznő módjára. Tartása van. Olyan erős, belső tartása, ami megkülönbözteti őt másoktól. Persze hogy elbűvölt. Ahogy itta a konyakot, ahogy dohányzott, ahogy hallgatta a többieket, ahogy figyelte a jelenlevők beszédét, ahogy ránézett a férjére, ahogy fel volt öltözve, s az a rend, ami körbevette bent a házban és az udvaron! Sehol egy felesleges tárgy. Mindez együtt óriási hatással volt rám. Szakmáról, munkáról még nem is beszéltünk, csak a benyomásainkat osztottuk meg a helyről, a környékről, az időjárásról. Később filmekről is szó esett, és mesélt az életéről, mindenféle emberekről, de mindig valami különös, finom iróniával és gyengédséggel a hangjában. Ez is nagyon megmaradt bennem. A mély hangja, a tekintete, ahogy a szemembe nézett. Mintha egy belső kis románc alakult volna ki közöttünk. Nem fokozom. Nagyon mély nyomot hagyott a lelkemben. Az a sok jó, amit korábban hallottam róla, nagyon felerősítette a benyomásaimat. E kettős hatás révén bekerültem egy illúzióba. Talán ez a legszebb az életben. Jön egy ember, aki végsőkig elvarázsol bennünket. Később láttam őt a Körhintában, amelyből egy részletet fel is használtunk a Fodrásznőben. A Szarvassá változott fiúban, Vidnyánszky Attila első filmrendezésében is éreztem benne azt a titkot, ami megkülönbözteti másoktól, hiszen másfajta életenergiával létezik, és a világgal is más a viszonya. És most, hogy az Éjjeli menedékhelyben végre együtt dolgozhattunk, még jobban értem őt. Hogyan tudta rávenni ekkora szerepre? Ha találkoztunk, mindig megkérdezte, hogy: „Na, akkor mit fogunk próbálni?” Közben telt az idő, Vasziljev megrendezte vele a Duras-darabot, az ki is fárasztotta őt, azt mondta, már nem akar semmit. De aztán megint megkérdezte, hogy mikor fogunk elkezdeni valamit. És mit szeretne játszani, amikor már mindent eljátszott, poénkodtam. .Júliát!” - mondta kacagva. Jó, akkor majd megcsináljuk a Rómeó és Júliát, én benne vagyok, mondtam. Szerintem nagyon izgalmas történet lenne, ha most játszaná el. El is kezdtük elemezni, hogy miért, miközben végig viccelődtünk. Aztán amikor Attila megkérdezte, hogy mit szeretnék rendezni a Nemzetiben, töprengés nélkül rávágtam, hogy az Éjjeli menedékhelyet. Valahogy nyugtalanít, régóta foglalkoztat a történet. Nagyon jó, csapott le az ötletemre Attila, a Nemzetiben már ment régebben is a darab, az idő múlik, a tradíció marad, és rögtön érdekelte az is, hogy milyen szereplőkre gondolok. S akkor kimondta Törőcsik Mari nevét... ...hogy te jó Isten, mit mondok majd neki, ha megtudja, hogy itt fogok rendezni? Számára ugyanis igazából nincs szerep a darabban. Többnyire fiatalok vannak, az egyetlen öreg Luka. Akkor viszont játssza azt, jutott az eszembe, Attilának pedig azonnal megtetszett az ötlet. Aztán hazarepültem Moszkvába, és egy nappal később Attila telefonon jelezte, hogy beszélt Marival, és teljesen belelkesedett az öüetemtől. Én addigra el is hitettem magammal, hogy ha felvetem neki a témát, le fog inteni. Erre kiderült, hogy tévedtem. Menet közben, a próbák során aztán nagyon sok többlet értelmet kapott a dolog, jelentést a szerep, hogy ez a Luka, akinek nem fontos a neme, olyan egy kicsit, mint Isten báránya vagy mint egy félkegyelmű. Nem lehet eldönteni nála semmit. El kellene dönteni? Egyáltalán nem, hiszen olyan dolgokról beszél, amikről más nem. Vagy egy bolond mondhatja ezt el, vagy egy olyan ember, aki nem hasonlít a többiekre. Mari pedig amúgy is egy földönkívüli lény, hiszen ő sem szabványosan élte az életét, a halála óta pedig mindenkit ledöbbentett azzal, ahogy létezik. Tud ő ideges és szeszélyes is lenni, színészként olykor gonosz tréfát űzni, de a színház mégiscsak olyan hely, ahol kicsit olcsóbbá válunk, mmt amilyenek egyébként vagyunk. Ne felejtsük el: a színház a becsvágy forrása, de ez így természetes. A színházon kívül Mari is más ember. Ennek mentén pedig fokozatosan eljutunk Luka figurájáig. Én meg nem is figurát kerestem Marinak, amit el kell játszania, hanem benne, magában kerestem meg azt a karaktert, amely képes betölteni a mi történetünk terét. Ő már olyan helyzetben van, hogy nem kell semmit játszania. Az ő esetében elsősorban már nem is az a fontos, hogy miről beszél, hanem hogy mi van a szövege mögött. Az ugyanis sokkal lényegesebb. A tapasztalásai, a titkai, a szenvedései, a bátorsága, a személyes története, ahogy az életet habzsolja. Mert úgy érzi, még mindig nem élt meg mindent, nem szeretett még mindent, nem játszott még el mindent. Elképesztő, mennyire belelát, milyen pontosan feltérképezte a személyiségét. Feltártam magam számára egy titkot, amit már használni is tudok, és elmondhatom, nagyon sokat segít a munkámban. Ha olyan emberrel dolgozom, akivel szemben nem vagyok közömbös, akkor az esetek többségében beleszeretek. Ez lendít át a próba legnehezebb szakaszán. Túl tudok lépni az illető összetett jellemén. Én azt szoktam mondani: a tehetségnek mindent meg lehet bocsátani. Ha szerelmes vagy, akkor is megbocsátasz. Kételyek, bevallom, felmerültek bennem Mari terhelhetőségével kapcsolatosan. Szemrehányásokat is tettem magamnak, hogy miért kellett őt üyen helyzetbe hoznom. Párszor ugyanis észrevettem, hogy nem értette, amit kértem tőle, és ez idegesítette őt. De ez is csak mindig egy pillanatnyi kétség volt, mert rögtön utána már le is nyűgözött. A hosszú szöveget remekül megtanulta, miközben többször is figyelmeztetett, hogy neki ez már nem fog menni, ő ezt már nem képes megjegyezni. A próbák bizonyos szakaszában sokkal összeszedettebb volt, mint bármelyik fiatal kollégája. Bár gyakran beszél arról, hogy már nincs kedve semmihez, óriási életvágy hajfia. Ilyen értelemben véve nagyon ellentmondásos ember. Nemegyszer hallom tőle, hogy jó lenne már abbahagyni mindent, és csak úgy üldögélni otthon, de én is úgy látom, imád emberek közt lenni, fontos neki a figyelem. Volt valamilyen zavarba ejtő kérése a próbákon? Inkább csak ravaszkodott. Többször is azt kérdezte: „Mondd meg, hova álljak?” Találja ki, mondtam neki. Mire ő: „Nem! Amit mondasz, azt csinálom, és ott, ahová állítasz.” Valóban különleges színésznő. Egy kamasz öreg. Műiden megvan benne. Nem kellett neki semmit direkt módon kitalálni, vele minden olyan természetes. Nem is igyekeztem tetszeni neki, egyszerűen csak őszinte voltam hozzá. A vége pedig... ezt most már kimondhatom, úgysem fog elmúlni soha... szerelem lett! Persze tisztában vagyok vele, hogy olyan ember szívére és kezére pályázom, akit rajtam kívül rengetegen szeretnek.
