Új Szó, 2014. október (67. évfolyam, 225-251. szám)
2014-10-11 / 234. szám, szombat
SZALON 2014. október 11., szombat 8. évfolyam, 40. szám Patrick Módiam francia író, akit előszeretettel neveznek a modem Marcel Proustnak. A Svéd Akadémia indoklása szerint a 69 éves szerző az irodalmi Nobel-díjat az emlékezés művészetével érdemelte ki, amellyel felfoghatatlan emberi sorsokat idéz meg. (SITA/AP-felvétel) IRODALMI NOBEL-DIJ 2014 Patrick Modiano: A Kis Bizsu (részlet) Nem volt a nevem „Kis Bizsu” tucatnyi éve már, és lent időztem épp a Chátelet metróállomás délutáni csúcsforgalmában. Álltam a tömegben, a vég nélküli folyosón, a mozgójárdán. Egyszer csak megakadt a szemem egy sárga kabátos nőn. A kabát színére lettem figyelmes, amikor megpillantottam a sárga hátat a mozgójárdán. A járdáról lelépve a Cháteau-de- Vincennes irányt jelző táblánál a nő befordult, és folytatta útját egy másik hosszú folyosón. Most szorosan egymás mellé préselődtünk a lépcső közepén és vártuk, hogy kinyíljon az automata ajtó. Ott állt mellettem. Jól láthattam az arcát. Ez az arc az anyám szakasztott másának látszott, méltán gondolhattam, hogy nem lehet más, csakis ő. Egy fénykép idéződött fel bennem abból a néhányból, amelyet anyámról őriztem az emlékezetemben. Úgy villant elő az arcképe, mintha reflektor fénye emelte volna ki az éjszakából. Ahányszor ezt a fotót megláttam, mindig kellemetlen érzésem támadt. Főleg álmaimban jött elő, hol egy rendőrfelügyelő, hol egy boncnok dugta az orrom alá azzal, hogy azonosítsam a fényképen látható személyt. Egy hangot sem tudtam kinyögni. Nem ismertem az illetőt. A nő kilyukadt a megfelelő állomáshoz vezető kijáratnál és leült egy padra, távol a többiektől, akik a peron szélén tömörülve várták a szerelvényt. Minden ülőke foglalt volt, de hogy a közelébe kerüljek, nekitámaszkodtam a pad melletti ital- és csokoládéautomatának. A kabát szabása valaha tagadhatatlanul elegáns lehetett, és élénksárga színe igazán különleges ruhadarabbá avathatta. De ez az élénksárga szín mostanra szinte teljesen elvesztette é- lénkségét és egérszürkévé kopott. Úgy tűnt, mintha a nő nem is érzékelné a körülötte zajló eseményeket, azt lehetett gondolni, hogy itt fog ülni moccanatlanul egészen az utolsó metróig. Profilból nézve neki is éppen olyan különleges, enyhén pisze orra volt, mint az anyámnak. Ugyanaz a világos szem. Ugyanaz a magas homlok. Az ő haja rövidebb, mint az anyámé. Nem, nem változott sokat. Nem is volt már olyan szőke, de végül is, azt sem tudom, hogy az anyám született vagy festett szőke volt-e. Keserűen legörbe- dő szájszél. Biztosra vettem, hogy ez a nő az anyám. Nem szállt fel a beérkező szerelvényre. Néhány percre kiürült a peron. Leültem mellé a padra. Kisvártatva újra sűrű tömeg lepte el a peront. Beszédbe elegyedhettem volna vele. Nem találtam a szavakat és túl sok ember vett körül bennünket. Már-már elszunnyadt a pádon, de amikor a szerelvény érkezését még csak távoli morajlás jelezte, felkászálódott. Mögé kerülve léptem be a kocsiba. Odabent hangosan beszélgető férfiak egész csoportja választott el minket egymástól. Az ajtók bezárultak, és akkor jutott eszembe, hogy nekem nem is itt kellett volna felszállnom, hiszen egészen másfelé lakom. A következő állomásnál a leszállók áradata kilökött a peronra, de visszaszálltam és melléfura- kodtam. A nyers fényben idősebbnek látszott, mint a metróállomáson. A bal halántékán és az arca egy részén sebhely húzódott. Hány éves lehetett? Ötven körül? És hány éves volt a fényképen? Huszonöt? A tekintete nem változott az elmúlt huszonöt évben: tiszta volt, csodálkozó vagy valami homályos félelmet tükröző, ám ez az arc egészen váratlanul meg tudott keményedni. Rám nézett, de látni nem látott. Elővette a kabátzsebéből a púdertartóját, felnyitotta a fedelét, majd a tükröt az arca elé tartva bal keze kisujjával megcsippentette a szemhéja sarkát, mintha egy szemébe hullott porszemet szeretne kimorzsolni. A metró felgyorsult, zökkent egyet, megkapaszkodtam a fémrúd- ban, de ő, ő bezzeg nem vesztette el az egyensúlyát. Meg sem ingott, csak nézte magát a púdertok tükrében. A Bastüle-nál annyira megtelt a kocsi, hogy az ajtók csak üggyel-bajjal tudtak bezáródni. Elég ideje maradt arra, hogy eltegye a púdertartóját, mielőtt a többiek betódultak a kocsiba. Vajon melyik állomáson fog leszállni? Eredjek a nyomába? Hiányzik ez nekem? Hozzá kellett szoknom a gondolathoz, hogy ugyanabban a városban élünk. Annak idején azt mondták, régen meghalt Marokkóban, én meg nem jártam utána, mi történhetett vele. Az ember gyerekkorában jócskán kijut a „Meghalt Marokkóban” - féle, homályos értelmű mondatokból, de mivel nem értjük, könnyen eleresztjük a fülünk mellett. A mondatok dallama azonban visszacseng az emlékezetünkben, mint például a „Volt egyszer egy kishajó” című dalocskáé, amelyben a kis matrózt majdnem megeszik a hajótörött tengerészek. „Meghalt Marokkóban.” A születési anyakönyvi kivonatom szerint az anyám 1917- ben született, és a fényképek készültekor huszonöt éves lehetett. De bizonyára csalt az évszámmal, csak hogy fiatalabb- nak látsszék. A nő most fázósan feltűrte a kabátgallérját, pedig a kocsiban egymást melegítette a sok utas. Most vettem észre, hogy a feltűrt gallér széle menynyire kirojtosodott. Vajon mióta hordhatta ezt a kabátot? A fényképek korszakából való? Tessék, ezért fakult meg ennyire az a sárga szín. Majd ha a végállomáshoz érünk és átszállunk a külvárosi buszra, akkor talán megfelelő alkalom nyílik arra, hogy odamenjek hozzá. A Lyoni pályaudvar után megritkultak az utasok. Ismét rám esett a pillantása, de ilyen pillantásokat gépiesen váltanak egymás között az utasok. „Emlékszik arra, hogy Kis Bizsunak becézett? Akkoriban maga is más név alatt élt. Akeresztneve sem volt igazi: Somának hívták.” Most egymással szemben ültünk, az ajtó közelében. „Megpróbáltam megtalálni a telefonkönyvben, sőt fel is hívtam a négy-öt, a magáéval azonos vezetéknevű embert, de még csak nem is hallottak magáról. Azt gondoltam, egyszer elmegyek majd Marokkóba. Csak így győződhetekmeg arról, hogy valóban meghalt-e.” Patrick Modiano: A Kis Bizsu Tarandus Kiadó, 2014 (128 oldal) Modiano és az emlékezés ♦ Patrick Modiano francia írónak ítélte oda a 2014. évi irodalmi Nobel- díjat a Svéd Akadémia. Az indoklás szerint az 1945- ben született szerzőt az emlékezés művészetéért tüntették ki, amellyel megidézte a legfelfoghatatla- nabb emberi sorsokat, és feltárta a náci megszállás mindennapjait. Modiani regényeinek állandó témája a holokauszt utáni nemzedék én- és múltkeresése, a felejtés és elfojtás, amely morális, lelki vagy fizikai problémák sorát okozza. ♦ „Senkiéhez nem hasonlítható írásművészet az övé - nyilatkozta Rőhrig Eszter, Modiano magyar fordítója, megjegyezve, hogy Franciaországban gyakran emlegetik együtt az egzisztencialista írókkal, az új regény képviselőivel, a posztmodernnel. - Nagyon nehéz szerzőről van szó, kiváló intellektussal, ugyanakkor bárki számára érthető művekkel.” Rőhrig Eszter kilenc éve foglalkozik a francia alkotóval, első fordítása, a Dora Bruder című regény a Vince Kiadónál jelent meg 2006-ban, a második, A Kis Bizsu idén jött ki a győri Tarandus Kiadónál. Jövő áprilisban jelenik meg az Éjfű, amely Modiano ezi- dáig utolsó előtti könyve. A fordító „ajánlott olvasmányként” A Kis Bizsut emelte ki, mert szerinte az egy tökéletes regény a gyerekkori traumákról, az emlékezésről. ♦ Modiano különböző történetei gyakran magyarázzák, illetve kiegészítik egymást, az egyik könyv mellékszereplője egy következő főhősévé válik. Balzachoz és Prousthoz hasonlóan Modiano sem tud megválni egy-egy számára fontos szereplőtől. Egyik visszatérő alakja az anya, a hideg kék szemű, szőke hajú, gyönyörű nő, akit titok leng körül, gyanús társaságban forog, nem jut ideje a gyerekére. Thérese, A Kis Bizsu elbeszélője a párizsi metróban megpillant egy sárga kabátos nőt, aki különös módon hasonlít évek óta halottnak, illetve eltűntnek hitt anyjára. A fiatal nő a jelen történéseit és a múlt emlékeit egyidejűleg, a legnagyobb lelki zűrzavarban éli meg, és a krízisből nem tud kikeveredni - öngyilkosságot követ el. (A regény egyik érdekessége, hogy Modiano József Attila Mama című versének több strófáját is idézi, ráadásul magyarul.) (MTI, ú)
