Új Szó, 2014. szeptember (67. évfolyam, 201-224. szám)
2014-09-10 / 208. szám, szerda
16 Horgász ÚJ SZÓ 2014. SZEPTEMBER 10. www.ujszo.com Görbüljön a bot! Szép nyári reggelen ügetek a tóparton a szokott helyemre. A vízparti nyaralók kerítésem belül ideges kutyák vicsorgása, ugatása kísér, hiába, jobb, ha a közbiztonságot ki-ki a maga kezébe veszi, sok a tolvaj manapság. Ez még rendben is volna, ha a vagyonukat féltve védő tulajok a magánbirtok szentségét nem párosítanák a szemét és a kosz közbirtokával. Mert egyik-másik a szemetét, a zöldhulladék mellett az építkezési hulladékát is egyszerűen kitúrja a kerítésen kívülre, a tópartra. Ezeket kerülgetem, gondosan átlépve egy oszladozó haltetemen (méret alatti süllő volt a szerencsétlen), miközben elérem a helyet, ahol horgászni szoktam. Ami itt fogad, leírhatatlan. Három hét alatt - akkor jártam itt utoljára - valaki vagy valakik szemétlera- kattá változtatták a falatnyi móló környékét. Sörös, kukoricakonzerv- és ciga- rettás dobozok szerteszét, etetőanyag- és igelitzacskók éktelenkednek körös-körül. Ráadásul a fejem fölé boruló lombkoronát is „megstuccolta” valakinek a gondos keze. Nyilván, hogy a feje fölött tudjon bedobni a tó közepébe. A hely, amelyet úgy szerettem, csúful meggyalázva fogad. Mindenre számítva igelitzsákot hordok magammal, így tíz perc alatt kitakarítok, hogy ismét barátságossá, széppé váljon a környezet, ahol a napot akarom eltölteni. A letarolt lombot azonban nem tudom visszavarázsolni. így csak füstölöghetek magamban, hogy micsoda gazemberek járnak a természetbe. Amely valamennyiünké. Napközben halőr áll meg mögöttem, kéri az iratokat. Amikor szóvá teszem neki ä szemetelést, csak megrándítja a vállát. Az nem az ő gondja. Dolga végeztével továbbmegy, én meg azon filózok, hogyan élvezheti a természetet az a horgász, aki nyugodt lélekkel belerondít a közepébe. kövi A Horgász melléklet legközelebb 2014. október 15-én jelenik meg. Horgászat előtt nem árt figyelni az időjárás-jelentést; a legszebb élményt is elronthatja egy hirtelen nyári vihar Pontyozás ítéletidőben mészetesen úgy érzi az ember, hogy jó napja lesz. Aztán vagy így történik, vagy nem. Közben fél szemmel elnézem a fiatal vadkacsák fegyelmezett rajcsú- rozását, hogyan csápolnak az anyjuk után. Szépen megnőttek tavasz óta. Majd a régi ismerős teknősbékát figyelem, amely mozdulatlanul lapul a bedőlt fa ágán, csak az orra hegyét bújtatja ki a levegőre. Húsz-huszonöt perces várakozás után beigazolódni látszik a felfokozott várakozás, mert az úszó mellett megjelennek az első pörsenések. Bármily feszülten figyelek, a kapás mégis váratlanul érkezik, minden előzmény, mocorgás, imbolygás nélkül lebukik az úszó. Nem kés- lekedek a bevágással, és sikerül is visszatartanom a halat az aka- dóktól. Érzem, nem kapitális, de azért azonnal lazítok a féken, amely csontig be volt húzva. A ponty a nyílt víz felé rohan, engedem, arrafelé nincs akadó, hadd menjen. Rövid fárasztás után megpipáltatom, és a merítő fölé navigálom a két és fél kilós, sodrófa alakú tükörpontyot. Szép nap ez a mai, konstatálom elégedetten, nem is sejtve, mi készülődik a hátam mögött. Csak annyit tapasztalok, hogy feltámad a szél, a tónak ez az öble szerencsére szélámyékban' van, így az egyre erősödő fuvallat nem zavar a pecában. Mire észbe kapok, már ólomszínű, gyanúsan gomolygó felhők rohannak az égbolton, szülte világvégi hangulatot árasztva. A szél egyre erősebb, a felhők egyre gyorsabban vonulnak, talán elvonulnak, reménykedek. Előveszem a kis pergetőbotot is, s mert rablásnak nyoma sincs, csak úgy, szabadon (se úszó, se ólom) beejtem a móló elé vagy két méterre a horgot, két nagy esőgilisztával ellátva. A kis orsón egészen lazára állítom a féket, hadd jelezzen, miközben az úszót figyelem a nagybotos szereléken. Eltelik vagy fél óra, amikor éktelen sivítással elindul a pergetőbot a víz felé, valami el akaija vinni mindenestől. Felkapom, és szinte csak rátartok a húzásra, itt már nem kell bevágni. Az ellenállás nagyon erős, a hal rohamtempóban húzza le a zsinórt az orsóról, és csörtet az akadok felé. Aggódva tartom a hajladozó botot, hiszen a huszas zsinórral nem tudom megakadályozni, hogy a ponty berohanjon a bokrok közé. Meg is teszi haladéktalanul, ott burványlik, zűrből a füzesben, én meg várok, feszesen tartva a szereléket, hátha kijön. Jó sokáig huzakodunk, el sem hiszem, mit kibír a huszas zsinór. Aztán egyszer csak nagy súrlódások közepette, mint egy meglőtt szarvasbika, kivált az akadókból a ponty, és elkezdődik a türelemjáték, ki búja tovább. Rövidre fogva: talán negyedórányi fárasztás után a móló előtt pipál a gyönyörű, mintegy ötkilós potyká, amelyet óvatosan megszáko- lok. Hinnye, de szép, egészséges hal, konstatálom. Haltartóba vele. S abban a pillanatban se szó, se beszéd, leszakad az ég. Arra sincs időm, hogy kivegyem a másik szereléket, kapkodva magamra rántom az esőkabátot, a hátizsákra ...es pipaitatás Nem kényeztetett el bennünket az idei nyári időjárás. Egy-két napig a nyakunkba szakadó hőségek váltakoztak gyors lehűlésekkel, tíz-tizenöt fokos hőmérséklet-csökkenésekkel. Ha valakik, a pontyhorgászok utálják az ilyen rapszodikus kilengéseket. És hát maguk a halak is. KÖVESD1 KÁROLY Legutóbbi, augusztus végi pontyozásom is példa erre. Reggel még ragyogó napsütésben rakodok le a szokott helyemen, a városszéli tó partján, telve lelkesedéssel és a várakozás izgalmával. Szokásommal ellentétben ezúttal két botot hoztam magammal. Egyik a megszokott, bivalyerős surfbot, harmincas zsinórral, amellyel van esélyem a nagy pontyokat is visszatartani vagy kicihálni a móló mellett húzódó bokorsor alól. A másik egy könnyű pergetőbot, huszas zsinórral, csak úgy, tartalékba, azzal a hátsó szándékkal, hogy ha balinok randalíroznának, vagy csuka, süllő rabolna a közelben, dobhassak néhányat. Valahányszor itt ülök, látok egy- egy víz alatti rablást a bokrok alól a nyűt víz felé, amiről többnyire buboréksor, néha zavaros felhő árulkodik. A nagy bot jól bevált szerelékét (csúszóra szerelt, pille- könnyű waggler-úszó, négyes horog, rajta két szem ánizsos kukorica) a bokorsor elé pöttyintem, majd dobok néhány maréknyi mézes kukoricát az úszó köré csa- logatónak. Az etetést úgy hintem be, hogy a bokrok közé is potyogjon néhány szem az illatos táplálékból, mintegy utat mutatva az úszó felé. Aztán a szokásos szöszmötölés: könyvelés a fogási naplóba, a merítőháló összerakása, a viharvert kisszék beállítása a mólón, lehetőleg úgy, hogy ücsörögve is lássam az elém hajló bokrok mögött az úszó bóbitáját. Rágyújtok, kávét kortyolok, várom a potykák jelzéseit. Talán ezek a percek a legszebbek az egész napi horgászatban, mert térA HÓNAP TIPPJE Szeptemberi többműfajúság Szeptember közepéhez érve sok horgász kezdi el az őszi csukázást, süllőzést. Hogy ennek pontosan mikor jön el az ideje, mindenki másképp véli tudni. Az igazi csukás szezon akkor kezdődik, amikor hűlni kezdenek a vizek, s a békés halak bandázva gyülekeznek a téli vermelés előtt. Ez eltarthat több hétig, de akár november köze- péig-végéig is. Augusztus végi pontyozás közben láttam, hogy a közeli beállóból két nagy, piros „sétáltatós” úszó röppent a vízbe: a szomszéd csukázni próbáit. Nem sok sikerrel. Kicsit korán kezdte, hiszen a nyár vége, az ősz eleje még a legjobb pontyozó szezon. Ilyenkor lendülnek bele az aranyhasúak az igazi evésbe, amelynek intenzitásához talán csak a tavasz, a nyár eleje hasonlítható. Szeptemberben, októberben - s ha kegyes az időjárás, akár novemberben is - lehet horogra csalni a legnagyobb potykákat, hiszen a nyári hőmérséklet-ingadozások elmúltával a télre kezdenek készülődni a halak. A csali ilyenkor is lehet a megszokott, de előtérbe kerülnek a fehérjedús táplálékok: a csonti, az eső- és trágyagiliszta. A pontyozás mellett persze vihetünk magunkkal egy-egy pergetőbotot vagy csukázó szereléket is, hiszen ha nem messze tőlünk felharsan egy csukarablás, vagy a szétugró küszök jelzik, hogy süllő ólálkodik a közelben, semmi akadálya, hogy a másik műfajjal is próbálkozzunk egyidejűleg. Ha azonban egyszerre pon- tyozunk és csukázunk, könnyen megoszlik a figyelem. Ilyenkor tanácsosabb a pontyozó szereléket figyelni, hiszen ha a kishalas stupek elmerülését nem is vesszük azonnal észre, a lazára állított nyeletőfék hangja hamarosan jelzi, hogy valaki viszi a kishalunkat. A ponty háklisabb hal, amelynél nem késlekedhetünk a bevágással, míg a csuka nem finomkodik. Egyébként is eltart neki egy ideig, míg az elragadott csalit beforgatja, és újra elindul vele. (- kk -) Vihar előtti potyká pedig rákanyarítok egy nagy igelitzsákot. Aztán csak állok, és várok, és ázok. Mert az esőkabát ’féllábszárig ér, onnan meg csurog a víz a nadrágomra, tornacipőmre. A bothoz nyúlni sem merek, egyfolytában villámlik, ezek a szénszálas botok pedig a legjobb villámhárítót is lepipálják. Még szerencse, hogy ebben a zivatarban ellenőr sem jöhet, különben bajba kerülnék a kvóta megfogása ellenére a vízben hagyott szerelék miatt. Egy idő után kissé alábbhagy a vihar, de csak azért, hogy újult erővel csapjon le a tóra. Irigykedve nézem a vadkacsákat, amelyek nyugodtan ringatóznak a hullámzásban, az ő ruhájuk nem ázik át, mint az enyém, a cuccu- kat sem kell majd otthon szárít- gatni, mint nekem. Mert a mögöttem levő betonlépcsőn már locsogva dől a víz, rá a hátizsákra, szerelékes ládára, mindeme. Közben a mobütelefon is zenélni kezd a zsebemben, gyorsan lecsapom, és kikapcsolom. Hát nem így képzeltem a nap végét. Mire megkegyelmeztek az égiek, teljesen belefáradtam a téüen ácsorgásba, tocsogva a víztől szedtem össze rongy- gyá ázott cuccaimat, és hívtam páromat, jöjjön értem. A városi közlekedésre ilyen állapotban nem is gondolhattam. Végülis fogtam két szép halat, de azon túl, hogy napokig szárítgattam a hátizsákot és tartalmát, ruhát, szereléket, mindent, nagy ára lett a figyelmetlenségnek: egy hétig kellett erős gyógyszerrel kezelni a heveny hexenschusst, mire úgy-ahogy fordítani tudtam a fejem. Miközben abban reménykedtem, hogy az ősz kegyesebb lesz, és sok napsütéssel, kellemes idővel köszönt ránk a vénasszonyok nyara.
