Új Szó, 2014. május (67. évfolyam, 100-124. szám)
2014-05-02 / 100. szám, péntek
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2014. MÁJUS 2. Vélemény és háttér 5 Maiina Hedvig nem akart ismert ember lenni, sem sztár, sem szimbólum Bulvár mindhalálig? Első történet. A fiatal, nagyon szép és naiv Diana Spencer 19 évesen beházasodik a brit uralkodói családba. A trónörökös feleségeként megél egyet s mást: az első pillanattól kezdve a bulvársajtó sztárja. LOVÁSZ ATTILA Szó szerint napi 24 órán át figyelik, fényképezik, minden nyilvános megmozdulásáról kétmillió felvétel készül. A magyar nyelv gyönyörű szóképet kínál a helyzetre: az őrületbe kergették. Bulímiás lett, anti- depresszánsokat szedett, lefogyott, kipakolt, elvált, szeretett és meghalt. Diana a címlapon máig a jó példányszám biztosítéka. Van viszont egy apróság: a brit adófizetők millióiból éli mesés világát az uralkodói család, a britek előfizetik maguknak az állam első emberét, a morális autoritást, a stabilitás érzését. Aki ebbe a világba belép, számolnia kell mindennel, a bulvárral is. A Pátria rádió akkori szerkesztője három hónapos letiltást vállalt, amikor megengedte, hogy élőben elmondjam: nincsenek határok és szabályok, a bulvár a legvégsőkig elmegy. S csak a hitelesség kedvéért, emlékszik-e valaki az elmúlt 17 évben arra, hogy bárkit is elmarasztaltak volna Diana haláláért, kivéve a félrészeg - s ugyanúgy áldozat - gépkocsivezetőt? Második történet: vonat alá vetette magát Iveta Bartošová, popénekes. Fiatalon, 17 évesen lépett be a showbiznis világába, naivan, felkészületlenül, de önszántából. Híres akart lenni, s nem látta az öngyilkos Jiri Schellingert, a magát halálra ivó Karol Duchoňt, de a fiatalon elhunyt drogfüggő világsztárokat sem. Sok hanglemeze és egy szép időszaka volt, de a bulvár istenigazából akkor figyelt föl rá, amikor gyógyszerek és alkohol hatása alatt ment lefelé a lejtőn. Az ő esetében szűnt meg egy újabb határ: róla mondta az egyik szennylap főszerkesztője, hogy ha kell, halálba kergetik, és még utána is fél évig belőle fognak élni. Az ég nem szakadt le, a fő- szerkesztő nem került bíróság elé, a lap példányszáma nem zuhant le. Bartošová jogászának egy levelébe került volna, s mint kezelt beteg megkapta volna a távoltartási végzést, amit a bulvár talán még betartana. De nem ez következett. Az opportunitás elvén működő ügyészég (amely csak feljelentés alapján nyomoz) tehát nem mozdult. A tragédia bekövetkezett. Harmadik történet: egy fiatal, talán naiv egyetemista lányt megvernek, s ő, ahogyan azt az állampolgárok teszik, bizalommal a rendőrséghez fordul. A rendőrség pedig ahelyett, hogy a támadókat találta volna meg, hét éven át nyomozott az áldozat ellen, hamis tanúvallomás ügyében. Százszor leírtuk, miért nem áll meg a vád, miért lett politikai ügy az egészből. Maiina Hedvig nem akart ismert ember lenni. Sztár sem. Szimbólum sem. Úgy került az egészbe, mint Pilátus a crédóba. Nyilvánosan bemocskolták, hazugnak nevezték és megalázták, s mindehhez az állam erőszak-monopóliumát használták. Az eljárás vele szemben akkor is méltánytalan lenne, ha a rendőrségnek lenne igaza, hát még így... Nos, a három lányból úgy igazán ő a közügy. Ő az, akivel nyilvánosan, hangosan, szívósan foglalkozni kell. Szimbólum lett, mert ő kapott nyilvánosságot, sokan mások nem. Nem akarta ezt, de most már vállalja, hogy végigcsinálja. S ami fontos: az ő esetében még a bulvár sem döntött le semmilyen határokat, sokszor írtak róla csúnyán is, de nem kezdték ki és nem kergették őrületbe - ha valaki, akkor az állami szervek próbálták ezt. A bulvár sokszor szegett meg szabályokat, vétett a legelemibb normák ellen (megfigyelés, lehallgatás, intim dolgok kiteregetése). De az igazi nyilvánosság az az, amelyik, ha kell, kiáll a fontos és jó ügyért. Mint most. Tüntetve, írva, publikálva, nem hagyva a hatalmasokat, hogy hatalmukkal azt kezdjenek, amit akarnak. Ez jusson eszünkbe, ha egy kalap alá vesszük ezt a nyüvánossá- got és annak sajtóját a legmocskosabb praktikáktól sem visszariadó showbiznisz világával és annak sajtójával. A körberajzolt Jusztícia (Somogyi Tibor felvétele) BEZAK ERSEK LEVELE MALINA HEDVIGHEZ Az igazság neve Hedvig Az igazságról szóló történet nevet kapott - ez Zsák Maiina Hedvig története, ugyanakkor a társadalmunk története is. Lehetővé tette, hogy betekintsünk bensőnk legmélyére, életünk lényegébe. Az ember iránti tisztelet, tolerancia, az emberi méltóság védelme és az azokkal való együttérzés, akiket sérelem ért, életünk alapját kell képeznie. Az igazságosságra való aktív és folyamatos törekvés nélkül az ember élete bonyolódik, ő maga meghasonul és elhatalmasodik rajta a bánat. Ezért, ha ezeknek az értékeknek a védelméről van szó, soha nem mondhatjuk azt, hogy ráérünk. Az elvhű kiállás halaszthatatlan teendőnk, ha a segítség és a támogatás késik, megbocsáthatatlanul veszít értékéből, mert már soha nem lehet autentikusan hozzácsatolni az egyre távolodó, fájdalmas valóságoz. Ha túl sokat késlekedünk az ilyen kiállással, azt kockáztatjuk, hogy a sérelmek helyre- hozhatatlanná válnak és egyre több és több embert érintenek. Hiszen Hedvigből, a diáklányból azóta Hedvig, a feleség lett és az igazáért való küzdelme személyesen érinti a férjét is. Hedvig azóta anya lett, ezért küzdelme a gyermekei életének részévé vált, mint ahogy része szülei és minden hozzá közel álló ember életének. Itt már nincsenek kívülállók, mert az emberi sorsok összefonódnak, mára mindannyian az ő megoldatlan múltjának és fájdalmas jelenének részesei vagyunk. Hedvignek nehéz magányában szüksége van a mi személyes támogatásunkra. Hiszen nem is elsősorban saját magát akarja megvédeni, hanem a családját, a hozzá legközelebb állókat. Ezért személyes kötelességemnek érzem, hogy önökkel együtt mellé álljak, bátorítsam őt ebben a nehéz küzdelemben. Legyen a mi közelségünk annak az alapigazságnak a kifejezése, hogy az igazságosság védelme és bármelyikünk emberi méltóságának megőrzése minden más célnál és érdeknél fontosabb. Róbert Bezák érsek KOMMENTAR Kései ébredés KOCUR LÁSZLÓ Igaz ügyért tömegével síkra szállni eufórikus dolog. A szlovákiai magyarokrövid időn belül másodszor tettek rá kísérletet, hogy szimbolikusan visszatérjenek a fővárosba, amelyet persze sosem hagytak el, mégis elvesztettek. A Hedvi-tüntetés és a kisiskolák bezárása elleni demonstráció előtt az utolsó magyar tiltakozó akció a2009-es, nyelvtörvény elleni tömegrendezvény volt, több mint tízezer résztvevővel, akkor azonban nem mentünk tovább Dunaszerdahelynél. Az azóta eltelt rövid idő kisebbségi társadalmi fejlődése mentális gátszakadást hozott: miért ne tüntethetnének a magyarok is Pozsonyban, hisz az az ő fővárosuk is? Elvégre elnökjelölt is lehet magyar, nem? A demonstráció sok embert megmozgatott, jelen voltak a magyar pártok prominensei, közéleti személyiségek, egyszerű emberek. Elég sokan ahhoz képest, hogy Pozsony, meg hogy a felvidéki magyar nem az a tüntetős fajta... Hedvig nincs egyedül, nem hagyjuk magára - hirdette a tüntetésre hívogató videó. Amit az érintett már a határ túloldaláról, kényszerűen választott hazájából nézett meg. Mert hagytuk, hogy elmenjen. Mert (már) magára hagytuk. Ezt mindenki könnyedén beláthatja. Maiina Hedviget 2006. augusztus 25-én verték meg, a tüntetés 2014. április 30-án volt. A2006. augusztus 25-én született gyerekekmár a második osztály padjait koptatják. Mit tettünk ez idő alatt mi, szlovákiai magyarok? Tettünkvalamit? Eleget? Ha beszélhetünk magyar közösségről a Felvidéken, akkor kollektive; ha nem, akkor egyénenként lenne ildomos önvizsgálatot tartani, az Illéssel kérdezve: miért hagytuk, hogy így legyen? Maiina Hedvig nem 2006. augusztus 26-án vette az irányt Győr felé, az emigrációig hosszú, terhes keresztútvezetett, megannyi stációval. A szemünk előtt, gyakorta szó szerint egyenes adásban. Mégis a vádindítvány botránya kellett a demonstrációhoz. Mintha az egész, idáig elvezető hatósági zaklatás önmagában nem lett volna elég botrányos... Ha az egyik szemünk nevet is, hogy végre megtörtént a kollektív kiállás, a másiknak sokkal több oka van sírni, hogy eddig kellett rá várni. GL0SSZA Emlékezetkiesés LAMPL ZSUZSANNA A rendszerváltás előtt egy ismerősöm Július Fučíkról írt terjedelmes riportot. Fučík cseh újságíró és színikritikus volt, az illegális kommunista párt tagja, a Gestapo felakasztotta. Direkt nem írom, hogy kivégezte, mert néha olyan érzésem van, mintha más kifejezésekkel, mint például azzal, hogy „elpusztult”, elveszne a lényeg, hogy nem valamiféle elkerülhetetlen természeti csapásról van szó, hanem arról, hogy ezeket az embereket meggyilkolták, konkrét emberek utasítására konkrét emberek. Tehát Fučíkot felakasztották. Éppa tervezett meggyilkolása előtt bombatalálatot kapott a guilottinekamra, így maradt az akasztás. Híres műve a Riport az akasztófa alól. Nos, ismerősöm Pozsony akkori egyetlen pizzériájában egy pohár vörös borral a kezében lelkes előadást tartott nekem, milyen csodálatos anyagot gyűjtött össze, olyan emberekkel is tudott beszélni, akik ismerték Fučíkot, persze a feleségén, Gusta Fučíkován kívül (aki akkor közszereplő volt, a nőszövetség elnöke), és hogy ebből a sok anyagból ő bizony könyvet ír. Úgy emlékszem, meg is írta. De most már nem vagyok benne biztos. Ugyanis véletlenül találkoztunk, szóba hozta a piz- zériát, beszélgettünk erről-arról, megemlítettem a könyvet. Elmélázva rám néz. Én ilyen könyvet sose írtam, mondja. Biztos? Kérdezem. Biztos, mondja ő. Nem is tudom, hogyjuthatott ilyesmi az eszedbe. Hát emlékszem, miket mondtál, és volt az a hosszú riportod is... Nekem? Néz rám bosszúsan. Sose írtam Fučíkról, szögezi le. Elakad a szavam, örülök, hogy gyorsan elbúcsúzik. Miért írtam le ezt a történetet? Tíz éve, rögtön uniós csatlakozásunk után leírattam a diákjaimmal, mit éreznek, milyen reményeket, kétségeket hordoznak magukban. Ugyanezt néhány véleményformáló embertől is megkérdeztem. Mind kinyilatkoztatták, hogy ha nem léptünk volna be, akkor a történelem süllyesztőjébe kerülünk, balka - nizálódunk, lemaradunk, egyszóval nekünk annyi. Osztottam a véleményüket, s egyébként ma is osztom. Mármint az akkori véleményüket. Merthogy a tíz év, hipp-hopp, elröppent, s egyesek nem hogy euroszkepticistává váltak, hanem egyenesen letagadj ák, hogy valamikor az unió mellett agitáltak. Az ember véleménye persze idővel változhat. De hogy miért kell letagadni a korábbi véleményünket... Érdekes, nem?
