Új Szó, 2014. május (67. évfolyam, 100-124. szám)
2014-05-10 / 106. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2014. MÁJUS 10. ________________________________________________________________Szombati vendég 9 Kézdi Imola: „Magyarországon talán csak az egynegyedét játszhattam volna annak, amit Kolozsváron, és nem biztos, hogy ilyen színeseket..." Már Lars von Trier szeme is megakadt rajta Mustármagot is játszott már, a marosvásárhelyi Szentivánéji álomban. Pályája legextrémebb szerepét, Ida Mortemart-t a Viktor, avagy a gyermekuralom című szürrealista őrületben az idén kapta, Kolozsváron. Kézdi Imola felsóhajtott. Végre nem főszerep és nem egy boldogtalan lélek. SZABÓ G. LÁSZLÓ Élvezi is színpadi jelenléte minden pillanatát. Silviu Pur- carete rendezésének igazi kulcs- szereplője. Anélkül, hogy terhet cipelne, van egy nagyon erős jelenete. Tíz perc, amit a színpadon tölt, de attól, amit Ida Mortemart-ként távozását követően maga után hagy, mindenki elszédül. A szó valós és átvitt értelmében is. Tízéves koráig Csíkszeredán élt. Hogyan képzeljem el? Mint egy szélben lengedező, hosszú nyakú, zárvatermő virágot? A réti, a homoki, a szirti és a hegyi imola ugyanis olyan. Nagyon zárt gyerek voltam. Rövid, narancssárga haj, szep- lők, elálló fülek, rés az első két fog között. Mindent megkaptam ahhoz, hogy kilógjak a sorból. Körülöttem mindenki barna, szőke, fekete, én meg valami elképesztően más. Egy olyan szín, amiből csak baj lehet. Sírtam is emiatt nagyon sokat. Édesanyám mindig azzal nyugtatott: „Meglátod, elmúlik pár év, és imádni fogod a hajszínedet.” A lángvörös legvilágosabb árnyalatát kaptam. Az „ég a feje, ég a feje, a tűzoltót hívják ide!” óvodás koromtól fogva sokáig kísért. Amíg nem lettem „vörös róka”. Aztán költözik a család Aradra. Édesapám ott kapott munkát. A nővérem tizenöt éves volt, én öttel kevesebb. Nem kérdeztek bennünket, hogy akarunk-e menni. Megmutatták a térképen, hogy hol van Arad, és mentünk. Uj iskola, új osztály, új gyerekek. A Csíkszeredái magyar beszéd hangsúlyban sokban különbözik az araditól. Lassan, darabosabban beszéltem. Minden szót megrágtam. Na, még ez kellett a gyufafejemhez és a szeplőimhez. Be kellett mutatkoznom az osztálytársaimnak. Hallották, hogyan beszélek, és látták a narancssárga hajamat. Senki nem akart mellém ülni. Egy kislány aztán megmentett. Nyújtotta a kezét, hogy majd ő. Tizenöt évesen részeg asszonyt játszottam egy vásári komédiában. Már az előkészületek is nagyon tetszettek. Verset mondani is szerettem, de a lámpaláz olyankor mindig rossz helyre ment. Színpadi helyzetben viszont olyan energiává változott, hogy alig vártam, hogy új darabot csináljunk. Valamilyen kémiai oka lehetett ennek. Marosvásárhely, színművészeti egyetem, Lohinszky Loránd. Hogy mi jut eszembe róla? Tanár úr. Fegyelem. Végtelen melegség. Az utolsó évben barátság, biztonság. Hány színházba hívták, miután végzett? Egybe sem. A tanár úrnál volt a búcsúvacsoránk, mindenkit sorra megkérdezett, hova szerződik. En Marosvásárhelyen szerettem volna maradni, de nem szóltak. Ott akkor nagyon jó csapat volt, de két-három év múlva felrobbant. Sok lány volt a társulatban, én mégis oda akartam tartozni. Az akkori igazgató azonban nem keresett. Esélyem nem volt bejutni. Lohinszkynál, amikor engem kérdezett, a vál- lamat vonogattam, hogy nekem még nincs helyem. „Pont magának?” Ez nagy bók volt. Elmondtam neki, hogy hova szeretnék tartozni, senki nem hívott, de látom az okát. Tudom, hogy kispadon ülnék, jól kiszúrnék magammal, a szívem mégis oda húz. A tanár úr azt ajánlotta, másnap kopogtassak be az igazgatóhoz, aki ismert, hiszen tanított az egyetemen, de én, bekopogtatni hozzá? Kiborított már a gondolat is. Egy éjszakám volt, hogy erőt gyűjtsék, másnap elmentem. És elmondtam, hogy Lohinszky tanár úr arra biztatott, kérdezzem meg, hogy én... ide... önökhöz... lehetséges-e? „Igen, felveszem, Imola - mondta az igazgató -, bár ezzel nem teszek jót magának. Nem fog játszani. Ha ez nem lesz baj, akkor jöhet. Van még egy szabad hely. És felvett. Műiden előadásban benne voltam. Öt-tíz percig. Első fizetésem csak az egész havi szendvicsre és hűsítőre volt elég, de arra is úgy, hogy hozzátettem, amit a szüleim küldtek. Minimálbérért nyúlfarknyi szerepeket kaptam, de boldog voltam. Ma már kimondottan erre vágyom, hogy a nagy szerepek mellett kicsiket is játszhassak, ami ugyan nem jelent kevesebb munkát, de nincs akkora felelősség a vállamon. Aztán jött Babarczy László Marosvásárhelyre, és Julika lettem a Lüiomban. Gondoltam, tévedés, hogy ekkora szerepet akarnak rám bízni, de nem. Babarczy látott Kisvárdán, és valóban rám gondolt, amikor a Liliomot rendezte. Közben az a kislány, aki Aradon jelentkezett, hogy ő majd mellém ül, irodalmi titkár lett Kolozsváron. Értesített, hogy meghallgatás lesz a színházban, jöjjek el. így kaptam meg David Zindertől Lea szerepét a Dybbukban. Tehát nem Magyarország lett az új cél, hanem Kolozsvár. Három évvel azután, hogy elkezdtem a pályát Marosvásárhelyen, ahonnan aztán sokan az akkor alakuló Honvéd Táncszínházhoz készültek, nekem is előszerződésem volt Novák Ferenc csapatához. Tompa Gábor viszont megnézett egy próbát a Dybbukból, és felajánlotta, hogy legyek a társulata tagja. Mondtam neki, hogy engem is visz az ár a Honvéd felé, de felbiztatott, hogy hívjam fel Novák Ferencet, és közöljem vele, hogy Kolozsvárra hívnak. Ezzel aztán meg is oldódott minden. S a mai pozíciójával, kezében a sok hazai és magyarországi elismeréssel, a Jászai Mari- és a Bubik István-díjjal, a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével, az Erdélyi Kortárs Kultúráért kapott kitüntetésével át tudna lépni egy budapesti társulathoz? Nincs ilyen vágyam. Ennyi és ilyen szerepeket tíz-tizenöt év alatt máshol aligha kaptam volna. Ehhez Kolozsvár kellett. A díjak pedig azt tükrözik: itt is, ott is figyelnek rám. Kolozsváron jó energiával, nagyon jó kollégákkal, remek csapatban dolgozom. Budapestről is kezdenek már idekacsingatni, előadásokat viszünk oda. Bukarestről nem is beszélve, hiszen a románok is figyelnek ránk. Magyarországon az egynegyedét játszhattam volna annak, amit Kolozsváron, és nem biztos, hogy ilyen színeseket. Marosvásárhelyi szerepei láttán kettő fölött álltam meg. Az első, amire kíváncsi vagyok: milyen egy jó Mustármag? Bulis. Kértem a jelmeztervezőt, hogy színekben milyen ruhákat válogassunk. Nagyon szerettem volna benne lenni a Szentivánéji álomban. Amikor kiírtak Mustármagnak, azt mondtam, nem baj, nem szúrtok ki velem, én ezt élvezni fogom. Novák Eszter rendezővel jól ki is találtuk a szerepemet. A próbákon aztán szólt, hogy nagyon édes, nagyon jó, amit csinálok, csak vigyázzak, hogy ne legyek sok. Mert akkor is engem nézett, amikor másra akart koncentrálni. Kicsit el is dugott a domb mögé. Ida Mortemart-t is nagyon szeretem a Viktorban, s bár tíz percet töltök csak a színpadon, a Hamletért sem adnám el. Sok mindent bele kell sűrítenem abba a rövid kis időbe. Marosvásárhelyi alakításai közül a másik, ami érdekel: a Kabaré konferansziéja. Nőt még nem láttam ebben a szerepben. Nem énekeltem. Kértem, hogy ne kelljen. Úgy is volt műiden kitalálva, hogy nem fogok énekelni, s nekem ez nagyon nagy biztonságot adott, hiszen az egyetemen hadilábon álltam az énekléssel. Azóta megszerettem. Kolozsváron aztán Mephistophilist is rám osztották a Doktor Faustus tragikus históriájában. Először azt hittem, tévedésből, aztán kiderült, hogy nem. Voltak pillanatok, amikor nagyon nő voltam a szerepben, máskor ördögi vagy határozatlan nemű, vagy aszexuális férfi. Andrei Serbannal, a világhírű színházi alkotóval háromszor dolgozott Kolozsváron. A barátság fokozatosan alakult ki köztünk. Nagyon tapogatózva indultunk, bár az alapbizalom megvolt. A Ványa bácsival kezdtünk. Három hónapos volt a kislányom, amikor Andrei Serban és Tompa Gábor felhívtak, hogy vállalnék-e napi két és fél órás próbát két szoptatás között. Vállaltam. Életemben nem gondoltam volna, hogy akkora energiát tudok fektetni két és fél órába. Szoptatás idején egy egész gyár működik a nő szervezetében, a tejtermelés, a hormonok, minden. Nagyon erős próbákat éltem meg. A Suttogások és sikolyokban már voltak viták köztünk. Két olyan ember veszekedett, akik egyébként nem szeretnek veszekedni. Sem Andrei, sem én. Aztán jött a kibékülés, a nagy beszélgetés, majd részemről a kijelentés, hogy többet nem dolgozom ezzel az emberrel, inkább főbe lövöm magam. Mi okozott ekkora feszültséget kettőjük között? Hogy én mit gondolok, és ő mit gondol a szerepről. Ő a testiség, a hús felé akarta elvinni, én meg szerettem volna, ha inkább meghagyjuk a figura titkát, és ettől lesz nőies. Vagyis, hogy mennyit mutat a testéből. Ez volt a nagy kérdés. A vetkő- zés nem okozott gondot. Leültünk és megbeszéltük. Akkor feszültünk egymásnak, amikor a kitárulkozás határát próbáltam kijelölni. Hogy ennyit, és nem többet. Végül sikerült megtalálnunk a középutat, de azt mondtam, ez volt az utolsó közös munkánk. És pár hónappal később eljátszottam nála Hedda Gabiért, és a színpadon főbe is lőttem magam. De ez már teljesen letisztult munka volt, olyan, mint amüyenre pályakezdőként vágyik az ember. Hogy jön egy rendező, ki tudja, mit szeretne csinálni az adott anyagból, és van hozzá színésze, aki ehhez mindenét odaadja, a fantáziája utolsó cseppjét is. így építkeztünk egymásra egy ideális munkafolyamatban. Hedda Gabler sem talál kiutat élete zsákutcájából. Rossz döntésével egyre távolabb kerül önmagától. Nagyon sok boldogtalan nőt játszottam már. Hedda Gabler előtt is, azóta is. A boldogságomhoz adott receptet műid. Csak közben meg kellett tanulnom, hogy ezekből a szerepekből a lehető leggyorsabban ki kell lépnem. Nem cipelhetem magamban mindegyikük kínját, fájdalmát. Édesanyám, amikor bemutatóra készülök, már csak annyit kérdez: „Öngyilkos leszel, fiam, vagy végeznek veled?” Müe apám: .Anyáddal csak szívnyugtatóval lehet beszélni üyen előadások után.” Igazgatójához, Tompa Gáborhoz is több előadás köti. A ED. Richárd Erzsébet királynéját és a Három nővér Másáját is tőle kapta. Mása a szívem csücske. Mint ahogy Marie is a Woyzeckben. Tompa Gábor, Andrei Serban, Silviu Purcarete. Csodás névsor. Hol tudnám lobogtatni ezeket a neveket, melyük színházban? A szerencsémre és a jó sorsomra fogom, hogy találkoztam velük. Mása azután lett az enyém, hogy eljátszottam Jeleňa Andrejevnát a Ványa bácsiban. Rövid időn belül két Csehov! Melyik társulatban kapnám meg ugyanezt? Korunk Csehovja, legalábbis Jirí Menzel szerint, Woody Allen. Vele milyen viszonyban van? Szeretem nagyon, de még nem hívott fel. Lars von Trier viszont kimondta: szívesen dolgozna önnel. Ő sem hívott még fel. Francis Ford Coppola asszisztense viszont igen. „Kézdi Imolához van szerencsém?” - kérdezte a telefonban. Ha előtte való este néztem volna a híradót, akkor ez nem lett volna furcsa, mert bemondták, hogy Coppola Bukarestbe érkezett, és színészeket keres új filmjéhez. Ötször tettem le a telefont, mert azt hittem, átverés az egész. Láttam én, hogy újra és újra ugyanaz a szám hív, de reggel tízkor ki veszi be, hogy a vonal túlsó végén Coppola asz- szisztense beszél? Aztán mégis el kellett hinnem, mert tényleg ő volt. A szerepet végül nem én kaptam, de az a fél óra, amit szemtől szemben töltöttem Coppolával, örökre emlékezetes marad. Érdekelte, hol van Kolozsvár, lerajzoltam neki az asztalra. Mondták neki, hogy el kell indulnom a vonatra, próbám van a színházban. Nem értette, miért kell sietnem, meg hogy vonat, távolság, Transzüvánia, Dracula, de nagyon bírta, ahogy én ezt elmagyaráztam neki. Én meg azt, hogy nem jött a színész, akivel a próbafelvételem lett volna, ezért ez az édes Mikulás megkérdezte, végszavazhat-e nekem. Egye fene, gondoltam, végszavazzon most az egyszer. És beállt a kamera mögé, Coppola volt a partnerem. Három román filmben játszott eddig. Magyar filmbe hívták már? Egyszer. A végén abból is kimaradtam. De még nincs veszve semmi.
