Új Szó, 2014. április (67. évfolyam, 76-99. szám)
2014-04-12 / 86. szám, szombat
2014. április 12., szombat 8. évfolyam, 15. szám SZALON Az európai léptékű szomszédságpolitika alapja a történelmi konfliktusok lezárása; e nélkül nehezen elképzelhető a bocsánatkérés, a megbocsátás A kényszertelepítések, jogfosztások emlékezete Amikor 1947 tavaszán - két évvel a második világháború befejezését és egy évvel a lakosságcsere-egyezmény aláírását követően - a Csehszlovákiához visszakerült, de továbbra is külföldiként, magyar állampolgárként kezelt felvidéki magyarok közül a fehérlaposokat, a magyarországi áttelepítésre kijelölteket elkezdték elszállítani, a közösség tagjainak többsége még mindig a szülőföldjén szeretett volna maradni. SZARKA LÁSZLÓ Kivételszámba mentek az olyan esetek, mint a feketenyéki fehérlaposoké, akik esténként magyar zászlóval a falu főutcáján végigvonulva azért imádkoztak, hogy minél előbb szabaduljanak meg a rettenetes csapdahelyzetből, amelyet a csehszlovák hatóságok a kassai kormányprogram szellemében a két nem szláv kisebbség számára létrehoztak. A teherautókra, vagonokba rakott má- tyusföldiek, csallóköziek, Garant- és Ipoly-mentiek, nógrádiak, gömöriek, bodrogköziek, Ung-vidékiek, a naponta különböző megalázó procedúráknak kitett pozsonyiak és kassaiak az utolsó utáni percig az itthon maradásban reménykedtek. S ha minden igyekezetük ellenére felrakták őket a teherautókra, a vagonokba, zokogva vettek búcsút szülőfalujuktól. Tele voltak félelemmel és indulattal, bizonytalansággal és keserűséggel. Történelem és emlékezet A történeti valóság feltárására törekvő történésznek a korabeli diplomáciai, statisztikai, jogi, közigazgatási források mellett óhatatlanul meg kell ismernie az 1945-1948 közötti években szülőföldjükről elűzött, deportált, egy másik országba áttelepített vagy gyűjtőtáborokba, esetleg csak közös házakba összetelepített, asszimilációra kényszerített, sokféleképpen megalázott és megfélemlített emberek - déd- és nagyszüleink, rokonaink, falubelijeink - megőrzött, fennmaradt emlékeit is. Minden emberi sors fontos része lehet a közösség emlékezetének, amely legalább ugyanolyan erősen formálja a történelmet, mint a történészek által írott könyvek és tanulmányok. „Húsvét után néhány nappal a szobi állomás határsorompóján átgördült a szlovákiai magyar áttelepítettek első vonata. (...) Ezzel a Duna-medencei magyar és szlovák néptesten immár elodázhatatlanul megkezdődött az etnikai műtét, amelynek gondolata a kassai csehszlovák kormányprogram kihirdetése óta igen határozottan ott élt a csehszlovák-magyar viszonyra vonatkozó valamennyi prágai és pozsonyi terv, politikai megnyilatkozás és kormányzati cselekedet mögött.” így rögzítette Peéry Rezső, a korabeli felvidéki magyar közíró 1947 tavaszán a csehszlovák-magyar lakosságcsereegyezmény alapján folytatódó etnikai tisztogatás egyik drámai eseményét. A szlovákiai magyar kisebbség teljes felszámolását célul kitűző csehszlovák politika lépései beilleszkedtek a háború utáni azon intézkedések sorába, amelyek a térség német és magyar kisebbségeit, köztük a magyarországi svábokat is megfosztották jogaiktól, elűzték szülőföldjükről, elkobozták vagyonukat. Nemzetállami törekvések Az 1946 februári lakosságcsere-egyezmény is annak az alapvetően elhibázott nemzet- állami politikának volt a következménye, amely a kollektív bűnösség elve alapján olyan közösségeket és családokat tett kisemmizetté és földönfutóvá, melyekkel a történelem a 20. század folyamán többszörösen csúfot űzött. A párizsi békekonferencián 1946 szeptemberében Ján Masaryk csehszlovák külügyminiszter a történeti tények fölöttébb laza értelmezésével, nemzeti demagógiával jellemezhető nyitó beszédében abból indult ki, hogy az adott helyzetben „nincs remény a csehszlovák-magyar barátságra vagy a Duna menti békére, ha a szlovákiai magyarok áttelepítését meg nem oldják”. „Higy- gyenek nekünk - folytatta Masaryk -, amikor azt mondjuk, hogy nemcsak Csehszlovákia, hanem a magyar kisebbség és maga Magyarország, de ugyanígy Közép-Európa békéje érdekét szolgálja, hogy e kisebbség problémáját egyszer s mindenkorra az általunk javasolt módon megoldjuk.” A magyar diplomácia az egyoldalú kitelepítést szorgalmazó csehszlovák követelésekkel szemben a párizsi békekonferencián a „népet földdel” elv érvényesítését követelte, ami az amerikai és az angol delegáció párizsi támogatásával megtette a maga hatását. így teremtődött meg a felvidéki magyarság megmaradása szempontjából elsődleges nagyhatalmi, nemzetközijogi feltétel, a két ország megegyezését előíró magyar békeszerződés. Rövid 20 esztendős kisebbségi korszak és rövidke „magyar idők” után a szlovákiai magyarságot a korabeli cseh-szlovák hatalom fel kívánta számolni, vagy ahogy Peéry fogalmazott: „Egy közel háromnegyed milliós magyarul beszélő, igen magas anyagi és szellemi fokon álló embercsoport oktalan pusztulása, történelmi becsű városaival és virágzó falvaival, civilizációjával, hagyományaival, képességeivel és vitalitásával együtt a megsemmisülés veszélyével szembesült.” A Szlovákiából kiutasított és elmenekült demokrata magyarok tanácsának a párizsi béke- konferencia elnökéhez intézett 1946. augusztus 19-ei távirata így összegezte a felszámolásra ítélt közösség megmaradásának esélyeit: „Tiltakozunk a szlovákiai magyarság kollektív felelősségre vonása ellen és ünnepélyesen elvetjük az erőszakos és embertelen módszerekkel kikényszerített népcsere elvét. A tartós béke érdekében felemeljük szavunkat a Nemzetek Szövetsége által garantált teljes kisebbségi jogvédelem és az Atlanti Charta szellemében biztosított emberi jogok mellett. Ellenkező esetben egyetlen igazságos megoldásnak a magyar területeknek a demokratikus Magyarországhoz való visszacsatolását tekintjük, mert a népességhez föld is tartozik.” Mit hagyunk az utánunkjövőkre? Mi a dolgunk nekünk, a korabeli jogfosztásokra két generáció távlatából emlékezőknek? Mit kérnek a még élő első- és másodgenerációs kitelepítettek? Borítsunk-e fátylat a jogfosztások, meghurcoltatások, vagyonvesztések fájdalmára, a szülőföld elvesztésének emlékeire? A magyarországi új otthon, a magyar-szlovák együttélés, a régi szülőfölddel való kapcsolataink tapasztalatai mire tesznek képessé bennünket? Képesek vagyunk-e mi, a földönfutókká tett felvidéki magyarok utódai a porig rombolt Németországba, ötvenkilós csomagokkal elűzött dunántúli, Budapest-kömyéki németeket (akiknek házaiba a felvidékiek jó részét betelepítették) vagy az ellenvagonokkal az elhagyott galántai, garamsztengyörgyi, szeli, nádszegi, vágkirályfai, kismácsédi otthonainkba beköltöző szlovákokat ugyanolyan áldozatnak, gyökerüket veszített, jórészt megtévesztett sorstárainknak tekinteni? Vagy a harag és gyűlölködés emlékezetét kívánjuk az utánunk jövőkre hagyományozni? Mi, akik sokszor megéltük a kitelepített hozzátartozók, ismerősök és az itthon maradottak szívszorító találkozásait, mi, akik az elmúlt években, évtizedekben temettük el az egész Magyarországon szétszórt rokonainkat, elmondhatjuk, hogy a kitelepítések óta eltelt évtizedekben a felvidéki magyarok többsége képes volt feldolgozni a szétszakított családok tragédiáját. Nevén nevezve az életüket alapvetően megváltoztató döntések embertelenségét, nem kívánja a korabeli indulatok újraélesztését, és a kényszertelepítés, kényszerasszimiláció logikáját súlyosan elhibá- zottnak tartja. Ezzel együtt mind a csehországi deportálásból döntő többségükben hazatértek, mind pedig a Magyarországra áttelepítettek és az itthon maradottak arra törekedtek, hogy megbékéljenek sorsukkal. A reszlova- kizáltak nagy többsége döntését az első adandó alkalommal - mint kikényszerített és a jogszokások szerint eleve érvénytelen döntést - azonnal visszavonta. Falvaink többségében a legkiélezettebb politikai helyzetekben is csak kivételesen fordult elő tettleges konfliktusokig fajuló nemzeti gyűlölködés. A tartósan egy községben élő helybeliek és a betelepítettek között a legtöbb településen kialakultak a sajátosan kiegyensúlyozott, részben baráti és házassági kapcsolatokon, részben visszafogottságon, óvatosságon alapuló új, közös helyi identitásformák. Etnikai tisztogatás helyett együttélés A nagy történelem és a családi emlékezet, a világháborús logika folytatását képviselő győztes nagyhatalmak, a megkergült, bosszúálló nemzetállamok elképzelései jórészt kudarcot vallottak. Európa országainak többsége ma is soknyelvű állam. A kisebbségi jogok ki- terjesztése - ha lassan is, lépésről lépésre -halad előre. Az egykor vagonokba rakott, szülőföldjükről elüldözött vagy nemzetiségük megváltozatására kényszerített kisebbségi magyarok és svábok, magyarok és az ellenvagonokban a mi falva- inkba érkező szlovákok egymás mellé kerülve, egymást jóban- rosszban megismerve, együtt élve és dolgozva, egymással házasodva és barátkozva legyőzték a második világháború utáni nemzetállamok etnikai tisztogatásokra épített „rendteremtő” szándékát. A Magyarországra, Csehországba került felvidékiek saját történelmi hagyományaikat ápolva, elveszített szülőföldjükre emlékezve, az új lakóhelyüket, otthonukat gazdagítva két dologban adhatnak példát Közép-Európának. A velünk megtörtént gyalázat történetét meg kell ismerni, emlékezetét fenn kell tartani. Mert történelem, történelmi tudat nélkül az ember és közösség bizony vak és sérülékeny. Ugyanakkor a fájdalmakkal teli - s ezért sokszor elfogult - emlékekből letisztult emlékezetet és hagyományt kell kialakítanunk. A történetírás és a politika feladatai Az elfogulatlanságra és tárgyilagosságra kötelezett történetírásnak a korabeli események forrásokra, adatokra épülő reális értékelésével, a kárvallottak élettörténeteinek figyelembevételével, a veszteségek, a megmaradás és a folytonosság tényeinek felmutatásával jó esély lehet arra, hogy a sokszor nehéz együttélés jó példáival együtt felülírja a sérelmek és harag emlékét, a szlovákiai magyar régiókban éppen úgy, mint a Dunántúlon és az Alföldön. A korabeli döntésekért, jogfosztásokért, üldöztetésekért, elmaradt kárpótlásért felelősök és jogutódaik egyre nyomasztóbb hallgatását jól láthatóan csak úgy lehet megtörni, ha maguk az üldözöttek és kárvallottak is a kölcsönös megbékélést kívánják. A bocsánatkérést pedig meg kellene próbálni úgy előkészíteni, hogy azt a második világháború utáni etnikai tisztogatások áldozatai - a velük egy településre került szlovákokkal összefogva, közösen - tovább nem halogatható elementáris emberi gesztusként sürgessék. Jó lenne, ha az etnikai alapon kitelepítettek, deportáltak, jogfosztottak magyarországi emléknapja ehhez is alkalmat és ösztönzést adna. A szülőföldjét, otthonát elhagyni kényszerült - együtt közel 250 ezer - szlovákiai magyar és magyarországi szlovák életének sorseseményévé lett a kényszertelepítés. A helyi közösségek immár baráti és rokoni kapcsolatrendszerében az együttélés bölcsességével, a kölcsönös tisztelet méltóságával, együttes erővel kellene ösztönözni a bennünket képviselő politikai eliteket. Ismerjék fel, lássák be: minden európai léptékű szomszédságpolitika alapja a történelmi konfliktusok lezárása. E nélkül nehezen elképzelhető a bocsánatkérés, ami nélkül viszont még sokat késhet a kölcsönös megbocsátás és kiengesztelődés. A szerző történész, a komáromi Selye János Egyetem oktatója A fájdalmakkal teli - s ezért sokszor elfogult - emlékekből letisztult emlékezetet és hagyományt kell kialakítanunk. Kép az Ifjú Szivek Táncszínház Hontalanítás című előadásából. (Fotó: Fitosjudit)
