Új Szó, 2014. április (67. évfolyam, 76-99. szám)
2014-04-08 / 82. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2014. ÁPRILIS 8. Szín folk 17 A csárdás néwel táncra alkalmazva először egy pozsonyi követbálról szóló beszámolóban találkozhatunk a Regélő Pesti Divatlap 1844-es évfolyamában A csárdás nemzeti tánccá válásának történetei A Magyar úri bál csárdás című zenemű címlapja (1859) Míg a korábbi, nemzeti táncainkat érintő írások során arról esett szó, milyen viták előzték meg a csárdás elfogadását nemzeti táncként az 1840-es évek előtt, hányán kardoskodtak mellette vagy szlávos jegyeire hivatkozva ellene, ezúttal történetek következnek. HANUSZ ZSUZSANNA A csárdás előkelő báltermekbe valós bekerüléséről és az ezzel szorosan összefüggő névadásról, mely mintegy nemzeti tánccá emelkedésének szimbolikus aktusaként is értelmezhető, már a korban számos mendemonda élt. Ezek a különböző hitelességű vélekedések olyan kérdésekre próbáltak választ adni, mint hogy ki volt a csárdás.- e korábban számos néven szereplő tánc - elkeresztelője, ki volt, aki ezt a néptől jövő táncot a báltermekbe emelve szalonképessé tette, továbbá hol, mikor és milyen körülmények közt történt mindez. Aki tehát ezekre a kérdésekre egyenes és hiteles választ vár, csalódni fog. Jelen írás minderre nem is tart (hat) igényt. Ehelyett a csárdás-mítoszt éltető történetek mint egymást kiegészítő mozaikdarabok elevenednek meg általa, melyek - a maguk helyén értelmezve őket és egyiket sem kizárólagosnak tartva - talán még izgalmasabb képet mutatnak nemzeti táncunk hőskoráról. A történeti-etimológiai szótár tanúsága A csárdás elnevezés eredetét kutatva mindenekelőtt érdemes belenézni A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárába. Eszerint a csárda szóból (jelentései közül ez esetben a pusztai vendéglőt kell kiemelni) képzett csárdás szóalak zenére alkalmazva 1835-ben jelent meg. Az adat után kutatva kiderül, hogy Rózsavölgyi Márk egy zeneművére utal, melynek kottaváltozata Lassú csárdás címen abban az évben jelent meg a Honművész mellékleteként. A bajai csárdás-kultusz A csárdás oly szorosan ösz- szefonódott Rózsavölgyi nevével, hogy méltán kiérdemelte a zengzetes csárdás atyja elnevezést. Ezt erősíti a bajaiak által oly nagy becsben tartott városi legenda is, mely szerint nemzeti páros táncunk egyenesen a városukban született. Igaz, az ezt alátámasztó vélekedések meglehetősen homályosak, de ebben nem is tisztünk igazságot tenni. Jóval érdekesebb ennél eredete, így például egy 1938- ban A csárdásnak és zenéjének századik évfordulója címmel megjelent újságcikk, mely szerint Rózsavölgyi koncertkör- útjáról hazatérve Baján komponálta, mégpedig a két éves turné nyomán szerzett néprajzi hangulatának kirobbanó hatásaként az első csárdás tánczenét. Ugyancsak érdekes az írásban az ezt követő adalék, amely már talán kevésbé él a bajai köztudatban, ti. hogy ezek után Nagyváradon játszották és táncolták legelőször. Bajával kapcsolatosan egyéb történetek is élnek a köztudatban, melyek Rózsavölgyi és a kor talán legismertebb nemzeti táncművésze, Szőllősy Szabó Lajos bajai találkozásáról szólnak, és amely találkozásnak gyümölcseként megszületett az első magyar társastánc, a csárdás vagy más néven körmagyar. Annyit azonban hozzá kell tennünk, hogy e két tánc nem azonosítható, s már a korban különbséget tettek a természetes vagy szabályozatlan (csárdás) és a szabályozott magyar táncz (népies műtánc) között. Mindenesetre e legendás történetekre alapozva a bajaiak a csárdást oly mértékben sajátjuknak érzik, hogy 2010-ben a csárdás évét egy egész rendezvénysorozattal ünnepelték meg. Ennek csúcspontjaként a város főterén - az eddigi mikepércsi csárdás-rekord létszámát megötszörözve - 1595 pár egészen a Guinness rekordok könyvébe „csárdásozta be” Baja városát. A csárdás és a pozsonyi országgyűlések Anélkül, hogy a bajaiak büszkeségét sértenénk és örömét csorbítanánk, egy másik várost is meg kell említenünk, mely legalább oly joggal vallhatná magát a leghíresebb magyar tánc bölcsőjének, pontosabban „nagykorúvá válása” helyszínének. Annál is inkább, mert Pozsonyról van szó. A csárdás Pozsonyhoz, pontosabban az itt zajló reformországgyűlésekhez való kapcsolódásáról elsősorban a korabeli sajtó tanúskodik. A csárdás névvel (főnévként) táncra alkalmazva először - jelen ismereteink szerint - egy pozsonyi követbálról szóló beszámolóban találkozhatunk a Regélő Pesti Divatlap 1844-es évfolyamában. És ha az írás ilyennemű „elsőségét” a későbbiekben megcáfolnák is, az mindenesetre igaz marad, hogy ez a bizonyos Jolin Emil újságíró tollából származó, méltán közismert tudósítás a korabeli csárdás jellemzésének az egyik legszebb és legérzékletesebb példája. Az írás egyúttal a csárda és csárdás tánc összefüggésére is utal: ,jyz eljárt tánczok’ nemei között, sajátsága miatt, említésre méltó különösen ď csárdás vagy más néven néptáncz. Ezt lehet igazán a’ magyar kedélyt legjobban kifejező nemzeti táncznak nevezni; ’s ez épen és ugyanaz, mellyet vasárnaponként az utolsófalusi csárdában is megláthatni, pórleányok által tánczolni.” Ebben a bizonyos táncban azonban mái pórleányok helyett főbb úrhölgyeink vettek részt, illetve aki a legsajátosabban táncolta, az maga Wenckheim Béla báró volt. Wenckheim Béla nevét már csak azért is ki kell emelnünk, mert egyes vélekedések szerint maga a névadás is hozzá kapcsolódik. Az mindenesetre egészen bizonyos, hogy a báró, László testvérével együtt, korának híresen jó táncosa volt. És nem szabad elfeledkeznünk az édesapáról sem, akitől a testvérpár tehetségét örökölhette, és aki egyúttal Jókai Mórt a duhaj életű, ám később a haza javára élő nábob, Kárpáthy János alakjának megalkotására ihlette. A csárdás Pozsonyhoz kapcsolódó névadását további írások is erősíteni látszanak. így például egy másik 1844-ben keltezett beszámoló, melyben az országgyűlési ifjúság tánc- mulatságáról a következőket olvashatjuk: ,/l bált egy »fris magyar«, vagy mint nálunk igen helyesen elnevezék, »csárdás« nyitá meg.” Úgyszintén erre utal az Életképek álnéven író visszaemlékezője 1845- ben kelt írásában: „1842-ben, s még inkább 1843-ban Pozsonyban az országgyűlésen a főrendűek felkapták az alföldön úgynevezett lakodalmas, vagy néptáncz- ’s általok csárdásnak nevezett tánczot, a’ valódi magyar tánczot, mely ment maradt minden tánczmesteri elrontástól. ” És ezt a sort bővíti Lakatos Sándor táncművész visszaemlékezése is, melyet fia, Lakatos Károly örökít meg évtizedekkel később tánckönyvében, és amely szerint a csárdás táncnév az 1847-es pozsonyi országgyűlés alkalmával született (bár itt azt is hozzáteszi, hogy a tánc méltóságához az aprózó kifejezés sokkal jobban illett volna). Az esemény időpontjában a visszaemlékező - a fentieket tekintve - minden bizonnyal tévedett, ugyanakkor ez a megjegyzés is a tánc Pozsonyhoz kötődését erősíti, és a könyv népszerűsége révén nagyban hozzájárult a legenda továbbéléséhez. Ezt igazolja a később megjelent, Róka Pál nevével fémjelzett Táncművésze ti szaktankönyv (1922) is, melyben a tánc névadásáról a szerző több lehetőséget is megemlít: az egyik szerint Szigligetihez, egy másik szerint a már említett Wenckheim Béla báróhoz kapcsolódik, míg egy harmadik szerint az elnevezés megint csak pozsonyi eredetű. Amellett tehát, hogy mindezek a lehetőségek egyúttal óvatosságra is intenek bennünket, és távol tartanak minket, hogy a kizárólagosság hibájába essünk, azért ezt a pozsonyi legendát is érdemes tovább éltetni. És még Rózsavölgyi Márk, a csárdás atyja (Haske Ferenc litográfiája) ha nem múljuk is felül a bajaia- kat az emlékezésben, és még ha nem „csárdásozzuk is ki” őket abból a bizonyos nagy könyvből, mindezeket legalábbis egy képzeletbeli Nagy Könyvben jó lenne számon tartani. A csárdás a pesti Nemzeti Casino báljain Baja és Pozsony után Pest is méltán tarthat igényt az „elsőség” dicsőségére. Egészen pontosan a pesti Nemzeti Casino báljai, melyekhez a csárdás első bemutatásához több verzió is kapcsolódik. Elsőként ismét egy korabeli tudósítást említhetünk, mely a Liszt Ferenc tiszteletére 1840-ben rendezett ún. bíborka estről számol be. A bálon a nagy zeneszerző tiszteletére mind a’ nőnemből mind a’ fiatal férfiakéból többen vállalkoztak a nemzeti magyar táncz eljárására, ezzel új epochát támasztva a pesti mulatságokban. Hogy azonban valóban szabadon járt csárdás volt-e, melyet Liszt a legzajosb tapsokkal fogadott, arról közelebbit sajnos nem árul el a beszámoló. Vahot Imre, a kor jeles szerkesztő-újságírója és egyben jeles csárdástáncosa szerint e korszak- alkotó esemény megint csak Wenckheim Bélához kötődik, akinek fölhívására a szép lelkű Károlyi grófné az egyik 1841- es casinoi bálon a szabálytalan társas magyartánczot megkezdeni szíveskedett. És még egy, méltán közismert történetet meg kell említenünk, amely az Egyetértés folyóirat 1887-es évfolyamában jelen meg Ki tette a csárdást szalon képessé? címmel. Eszerint 1839-ben történt, hogy az országnak, de a fővárosnak is legelső és legnagyobb embere, gróf Széchenyi István a Nemzeti Casino báljának szünetében, az idegen divattáncok sora után arra a gyönyörű kedélyes tánczra szólította fel a körülötte levő urakat, melyet a nép odakünn a falukon tánczol. Egyetlen ifjú, a fiatal Orczy István vállalkozott erre a nem mindennapi feladatra. És miután hosszas huzavona után egy olyan szekondhegedűs is találtatott, aki ehhez megfelelő talp- alávalóval is tudott szolgálni, vagy legalábbis a Martinovics nótáját kóta nélkül is el tudta játszani, az ifjú be is mutatta a magyar uraknak a gyöngyösi kapás legények tánczát, majd ezután unokahúgát felkérve a magyar páros tánczot. A leírás szerint a következő bálon már nyolc pár, majd ezt követően húsz és egy nehány pár állt ki, míg végül a csárdás a táncrendbe is bekerült. A történet közismertségéhez minden bizonnyal az is hozzájárult, hogy - az általunk Krúdy írásaiból talán csak Budapest vőlegénye ként ismert - báró Podmaniczky Frigyes ezt az újságcikket naplójában is megörökítette. Igaz, kisebb kiigazításokkal. Eszerint ez a bizonyos eset egy évvel később történt, és a csárdás utána közel sem kapott lábra oly köny- nyedén az előkelő körökben. Valódi diadala az ő emlékezete szerint (megint csak) az 1844- es pozsonyi országgyűléshez, majd az ezt követő évi pesti farsanghoz köthető. Külön kiemeli továbbá, hogy 1847 őszén egy pozsonyi udvari bál alkalmával a csárdást magának Ferdinánd királynak és feleségének színe előtt is bemutatták. Mindenesetre a történet a napló nyomán Krúdynak annyira megtetszett, hogy A csárdás diadala címmel szintén feldolgozta. A csárdás Nagyváradon Nagyvárad városa már Baja és Rózsavölgyi kapcsán is szóba került, érdekes módon ugyanakkor egy másik „nyom” is ehhez a városhoz vezet minket. Vay Sarolta (Sándor), a férfi módra élő, grófi származású újságírónő (akinek alakja Krú- dyt úgyszintén megihlette!) 1900-ban megjelent gyűjteményes kötetének Mikor kezdtek csárdást táncolni? című írásából ugyanis egy szintén idevágó történetet ismerhetünk meg. Az írónő egy 1834-ben kelt régi irathalmaz tanúságára alapozva az esetet a Bihari Casino farsangi báljához kapcsolja, amelyen éjfél elérkeztével öt ijfú és öt hölgy magyar díszöltönyben járta el a ... (!) Hogy ugyanis pontosan mit, arra megint csak nem kapunk az írásból pontos választ. A lényeg, hogy ezt a - csárdásnak inkább csupán gondolt - táncot néhány nap múlva a váradiak példájára már Aradon is járták. A reformkor szülötte A különböző hitelességű legendás történetek sora minden bizonnyal még hosszasan folytatható. És bár a számtalan, magát igaznak valló elbeszélés közt meglehetősen nehéz eligazodni, talán mégis valamilyen következtetés e sokaságból - sőt éppen ebből a sokaságból! - leszűrhető. Legalábbis az, hogy a csárdás minden valószínűséggel nem egyetlen ember kezdeményezésére vált nemzeti tánccá, és nem is csupán egyetlen városhoz, eseményhez vagy évszámhoz kötődik, hanem valójában a reformkor új szellemiségének és igényeinek szülötte, mely a katonai verbunkos tánc mellett egy társastáncként sokkal alkalmasabb páros táncot óhajtott a tánctermekbe. És pedig nem pusztán a táncmesterek által, a francia négyes mintájára szerkesztett és betanított népies műtáncot, hanem a magyar nép szabadságszere- tetét és jellemét még inkább kifejező, szabadjáratú csárdást is. Kisajátítás helyett legyünk hát rá mindnyájan büszkék!
