Új Szó, 2014. április (67. évfolyam, 76-99. szám)

2014-04-08 / 82. szám, kedd

SZINFOLK

Hol volt, hol van?

Húsvéti szokások dióhéjban

Lassan, de egyre biztosabban a nagyvárosba szakadnak a kisvárosiak, kisvárosba a falusiak. Akik mégis „leköltöznek” falura, nem azért, mert a falusi életmódra vágynak, nem azért, mert hétvégén ásnának, kapálnának, gyomlálnának, fát metszenének, gyönyörködnének a rügyező fákban, a pirosló paradicsomban. Inkább azért, mert unják, hogy a panellakásban áthallat- szik a szomszéd szuszogása, a járda tele van kutyaürülékkel, hajnalban a villamos nyikorgása ébreszti őket, az egy tömbben lakók belelátnak egymás fazekába. Vesznek hát telket, építenek nagy-nagy házat, jó magas kőkerítéssel körülkerítik, hogy be se lásson senki, de nekik se kelljen senkivel szóba-elegyedniük, aki a házuk előtt, mellett ballag el. Ha elballag, mert az új falulakók többnyire autóval közlekednek, garázsból ki, be a városba, városból haza, be a garázsba. Azok is, akik egykor faluról kerültek - elsősorban szintén a tanulás vagy a munka miatt - városba. A régi barátok, ismerősök ki tudja, hol laknak, az új lakók

nem barátok, nem ismerősök. Ennek megfelelően változnak a szokások is. Talán ezeknek az alvó faluknak - mert csak hálni jár beléjük a legtöbb lélek - az őslakosai próbálkoznak időről időre feleleveníteni valamit abból, ami őseik életének természetes része volt. Talán abban is bízva, hogy a beköltözőket is megragadja valami ezekből a felelevenedő szokásokból. Aki városban töltötte a gyerekkorát, annak a húsvét nagyjából azt jelenti, hogy reggel fölkerekedett az apjával, becsöngettek néhány rokonhoz, ismerőshöz, ahol a gyerek elmondta a Zölderdőben- jártamkékibolyátláttam kezdetű verset, pacsulival alaposan meglocsolta a háziasszony és a kislányok haját, jól megkorbácsolták a lábukat, de már akkor piacon vett korbáccsal, később a műkölnihez szódásüveg társult, úszott a lakás, válthattak locsolóváró ruhát a hölgyek. Furcsa lett volna, ha vödörrel a kezükben állítottak volna be a locsolók, vagy például Pozsonyban a Duna-partra ráncigálták volna a legények a lányokat, hogy a

folyó vizét zúdítsák a nyakukba. Arról pedig már több évtizeddel ezelőtt is legfeljebb halvány fogalmuk volt az embereknek, miféle szokások, játékok társultak a húsvéthoz. Azok alkothattak róla pontosabb képet, akiknek a gyereke néptáncegyüttesbe járt, mert ott az első fellépések alapja többnyire valamilyen népszokás felelevenítése (volt).

Néprajzoktatás híján így van ez ma is, azok tájékozódhatnak egy kicsit bővebben, akik húsvétkor nem kapcsolják más csatornára a tévét, ha néhány falu szokásait megelevenítő műsort lát.

Valószínűleg kevesen tudják, hogy még a böjti időben, az étkezési, szórakozási, mula- tozási tilalmak ellenére is szórakozott az ifjúság, egyes játékokat főleg böjti vasárnapon játszottak. Ilyen volt a körtánc jellegű karikázás, a csárdás jellegű szinalázás, az ifjú leányok arcpirító, avatórítus nyomát őrző ulicskázása vagy a mancsozás, amelyben magasba dobott golyókat kellett eltalálni olyan ütőkkel, melyeket legények faragtak a nekik tetsző leányoknak.

A virágvasámap jellegzetes szokása volt a kiszehajtás. Egy szalmabábút menyecskének öltöztettek, ez a kisze vagy más néven banya a tél, a böjt, a betegség megszemélyesítője, amelyet a lányok énekelve végigvittek a falun, majd vízbe hajítottak vagy elégettek. A kisze öltöztetéséhez és viteléhez különböző hiedelmek fűződtek: aki öltözteti vagy elsőnek felkapja, nemsokára férjhez megy, ha véletlenül visszafordul a banya, joggal lehet attól tartani, hogy visszajön a betegség a faluba, vagy rosszra fordul az idő. Miután levetkőztették és vízbe hajították, a lányok vizes szalmacsomóval dörgölték az arcukat, hogy ne legyenek szeplősek, és egészségesek maradjanak. A kiszehajtás után sok helyen a villőzés következett. A lányok villőnek nevezett, felszalagozott, kifújt tojással teleaggatott faágakkal járták a házakat. A kisze kivitele a tél kivitelét, a villő behozatala pedig a tavasz behozatalát jelképezte.

Nagycsütörtökön elnémulnak a harangok - Rómába mennek - tartja a mondás, és legközelebb nagyszombaton szólalnak meg újra. Liturgikus eredetű szokás a nagycsütörtöki lábmosás (célja, hogy alázatra nevelje a hatalmasokat) és a pilátuségetés, amikor egy Pilátust jelképező szalmabábut égetnek el. Nagycsütörtökön a jó termés reményében spenótot főztek.

Nagypéntek Jézus kereszthalálának napja, a böjt és a gyász ideje. Ezt a napot a népi babona szerencsétlennek tartotta, amikor tilos volt az állattartással, a földműveléssel kapcsolatos munka, ilyenkor nem gyújtottak tüzet, nem sütöttek kenyeret (kővé vált volna), nem fontak, nem szőttek. Azonban úgy hitték: aki nagypénteken napfelkelte előtt megfürdik, azon nem fog a betegség. A nagypénteki aranyvíznek szépségvarázsló erőt is tulajdonítottak.

Nagyszombati tevékenység volt a féregűzés, amely az egész nagyhéthez kötődő nagytakarítás része, ennek a napnak a szokása volt a ház körülseprése,

hogy a boszorkányokat, kígyókat, békákat elhajtsák. Jellegzetes szertartás volt ilyenkor a tűzszentelés, a keresztelő víz szentelése. A nagyszombaton megtartott feltámadási körmenet jellegzetesen közép-európai, magyar, német és osztrák szertartás.

A húsvétvasámapra virradó éjszaka volt szokás a Jézus-keresés, amikor meg kellett találni a faluban elrejtett Krisztusszobrot. A húsvéti határjárás célja egyházi jelentése mellett a tavaszi vetések mágikus védelme volt, a zöldágjárás a természet megújulását jelképező énekes játék.

A húsvéti locsolás alapja a víz tisztító, termékenységvarázsló erejébe vetett hit. Eredete a keresztelésre utal, valamint arra a legendára, amely szerint a Jézus feltámadását hirdető jeruzsále- mi asszonyokat a zsidók locsolással akarták elhallgattatni. A népszokás szerint a férfiak sorra járták a házakat, és különböző énekek, versek kíséretében locsolták meg a nekik ezért tojást adó lányokat, (rend)