Új Szó, 2014. március (67. évfolyam, 50-75. szám)
2014-03-15 / 62. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2014. MÁRCIUS 15. __________________________________________________________________Szombati vendég 9 V lastimil Harapes: „Nem haltam bele a váltásba. Valahogy éreztem, hogy jönnek majd másfajta lehetőségek. Most például egy musicalben fogok játszani..." Táncosként rég befejezte, színészként folytatja Harmincöt év a prágai Nemzeti Színház balettegyüttesében. Előbb szólótáncos, később koreográfus, majd igazgató. A balettirodalom legismertebb hősei mellett mára klasszikussá vált cseh filmalkotások főszerepét is hitelesen játszotta el. SZABÓ G. LÁSZLÓ Vlastimil Harapes már európai hírű balettművész volt, amikor a duisburgi és a düsseldorfi Opera vissza-visszatérő vendégtáncosaként ünnepelték. Balettmesterként Firenzében és Rómában dolgozott. Bár lusta orosziám nak nevezi magát, ma sem tétlenkedik. A Prágai Nemzetközi Tánckonzervatórium frissen kinevezett igazgatójaként ifjú tehetségek útját egyengeti. Milyen helyzetben érte Juraj Herz 1976-os felkérése, hogy játssza el az És eljön szerelmünk napja dmű, mára legendás love storyjának férfi főszerepét? A Nemzeti Színház vezető táncosaként komoly prózai feladatot kapott egy jeles rendező nagyszerűen megírt filmjében. Nem rettent meg a váratlan kihívástól? Ha az lett volna az első filmszerepem, lehet, hogy félve mentem volna bele, de forgattam én már előtte František Vláčillal is a Marketá Lazarovában. Három játék- és két tévéfilm volt már mögöttem, amikor Juraj Herz megkeresett az ajánlatával. De el kell, hogy mondjam, a barrandovi filmgyár vezetői nem engem akartak látni a filmben. Ők Jin Bartoškát ajánlották a rendezőnek, aki azóta sem kedvel, mert Herz kitartott mellettem. Zárójelben jegyzem meg: két évvel ezelőtt, amikor a Marketa Lazarová felújított, digitalizált változatának bemutatója volt a Karlovy Vaiy-i fesztiválon, Bartoška meg sem hívott az ünnepi vetítésre. Már csak hárman élünk a főszereplők közül, engem mégis „lefelejtett” a vendéglistáról. Ez volt az ő személyes bosszúja, annyi év után. Juraj Herznek mindenesetre alaposan meg kellett küzdenie értem, pedig a legelején nem is ismert. Az asszisztense szólt neki, hogy ha jóvágású fiút keres, akkor nézzem meg engem a Nemzetiben. Herz azt gondolta, hogy színész vagyok. Amikor megtudta, hogy táncos, csak annyit mondott: „Jézus Mária!” De felhívott, hogy találkozni szeretne velem. Egy belvárosi szállodában várt rám az operatőrével. Emlékszem, volt egy hosszú bőrkabátom, azt vettem fel. Németországban vettem, tényleg jól állt rajtam. „Már ahogy jöttél, tudtam, hogy tiéd a szerep” - mesélte később, de hogy biztos legyen a dolgában, a próbafelvételt sem hagyta ki. Marta Vančurová játszotta a feleségemet. Illettünk egymáshoz. Csinos volt és népszerű, bevallom, én még szerelmes is voltam belé, de még a forgatás előtt. Munka közben már a szereppel voltam elfoglalva, nem akartam csalódást okozni Herznek. Balett-táncosként tudtam, menynyire fontos, hogy ne csak magamra, hanem a partneremre is figyeljek, a kamera előtt azonban még intimebb a kapcsolat két színész között. A táncban a fizikai kontaktus az erősebb, de ott sem akartam soha magam mögé kényszeríteni a partneremet. Nurejev volt ilyen. Ő mindenkinél jobb akart lenni. Még a partnernőinél is. Nem érdekelte, ha egy táncosnő elesett mellette. Fütyült rá, úgy tett, mintha észre sem vette volna. Hatvanötben végzett a táncművészeiül, hetvenegyben már vezető táncosa a Nemzetinek. Mivel aratta első kirobbanó sikerét? Rómeóval és Mercutióval. Felváltva táncoltam a kettőt. Bár előtte is volt már több szólószerepem, a Rómeó és Júlia meghatározó darabbá vált a pályámon. Miroslav Kura koreográfiája és Petr Weigl rendezése mind a mai napig a Nemzeti egyik legsikeresebb előadása. Az én életemben még ennél is több. Mérföldkő. Huszonévesen akkora sikerem volt vele még Olaszországban is, hogy a kinti kritikusok Európa élvonalbeli táncosai közé soroltak. Escamillo, Spartacus, A kalóz, Macbeth, Faust, A haty- tyúk tava... hosszasan sorolhatnánk a szerepeit, hiszen csaknem az egész klasszikus balettirodalmat eltáncolta. A hattyúk tava soha nem vonzott. Ott a Hercegről nem sok derül ki, legfeljebb annyi, hogy erősek a karjai. Hozzáteszem: szerepálmom sem volt soha. Fatalista vagyok. Nem kértem, csak kaptam. Elfogadtam, amit az élet felkínált. Nem hajtottam sem szerepekre, sem pozícióra. Filmezni sem akartam, énekelni sem. Jött minden magától. A színház is. Balett-táncosként az embernek tisztában kell lennie azzal, hogy rövid életű pályát választott. Utána lehet tanítani, vagy koreografálni, de azt sem árt szem előtt tartani, hogy Jin Kyliánból csak egy van. Koreográfusként olyan magaslatokba, mint ő, nagyon kevesen jutnak a világban. Szerencsére vannak más lehetőségek is. A film és a színház mindennél erősebben vonzott. Balettmester is voltam, együttesvezető is, legutóbb Pozsonyban, játszani azonban jobban szeretek. Mikor kellett a legkeményebb döntést hoznia? Béjart-nál szerettem volna táncobi, a XX. Század Balettjében, Brüsszelben. Végül maradtam. Szerelmes voltam. Itthon kellett volna hagyni a páromat. A szívem nem engedett. Megbánta? Nem. Még csak azt sem éreztem, hogy áldozatot hoztam valakiért. Abszolút logikusnak tűnt, hogy őt választottam. Sorsszerű volt ez is, mint min- den más az életemben. Más kérdés, hogy ez sem lett életre szóló kapcsolat, egy bizonyos kor után pedig már csak kisebb szerelmeket él meg az ember. Kanyarodjunk vissza a filmhez. Elsőként František Vlá- čilhoz, akivel a Marketa Lazarovában dolgozott. Vláčil kiváló rendező volt, csak rengeteget ivott, és nem lehetett érteni, ahogy beszélt. Kedves, udvarias embernek, kiemelkedő tehetségű rendezőnek ismertem meg. Az volt a szerencséje, hogy nagyon sok anyagot vettek fel, és volt miből összevágni a filmet. Mézszőkére festették a hajamat a szerep kedvéért, de a bemutatóra már visszanyertem a saját, sötét hajszínemet. Mindenki azt hitte, hogy eredendően szőke vagyok. Vláčil egyébként másfél évig, amíg forgattunk, arra biztatott, hogy jelentkezzek színész szakra. Tizenhét éves voltam, végzős a tánckonzervatóriumban, amikor szerepet adott a Marketa Lazarovában. Kokettál- tam is hosszasan a gondolattal, hogy jelentkezem a színművészetire, aztán mégis a Nemzeti balettegyüttesét választottam. Húszéves voltam, amikor szerződtettek. Juraj Herzhez két másik film is köti. A szépség és a szörnyeteg után a Mozartban játszott nála. A Mozartban kisebb szerepem volt. Walsegg von Stuppach grófot játszottam, aki megrendelte Mozartnál a Requiemet. A másik filmben a szörnyeteg voltam, végig maszkban. Meg is jegyeztem egyszer a rendezőnek, hogy hívhatott voba bárkit erre a szerepre, hiszen arctalanul kellett ott lennem. „Nekem te kellesz, mert jól mozogsz” - mondta. Az opera- és balettfilmjeiről híres Petr Weigl is három alkotásába hívta. Az Achillesbe, a Rómeó és Júliába, valamint a Margita és Besnába. Weigl született esztéta. Ez minden filmjéből érezhető. Nemcsak a zenét, a színészeit is érzékenyen választotta ki. 1971rben, amikor a Rómeó és Júliát műsorra tűzte a Nemzeti Színház, örültünk, hogy rendezője is lesz a darabnak, nemcsak koreográfusa. Az ilyen drámai alkotásoknál kimondottan jól jön a rendező, aki a koreográfust is irányítani tudja. Imádták a nézők az előadást, és mi is, akik táncoltunk benne. Olaszországban Nurejev is ott ült a nézőtéren, és ő is el volt ragadtatva tőlünk. A század másik nagy táncosát, Mihail Barisnyikovot évekkel ezelőtt ön hívta meg Prágába, a White Oak élén. Régi ismeretség a miénk. Amikor Leningrádban tanultam, a Vaganova Balettintézetben, közös tanárunk volt. Alek- szandr Puskin. Nurejev mindig olyan ösztönös volt, a szó jó értelmében: állati. Erős, plasztikus. Barisnyikov még ma is olyan fiús, fiatalos. Együtt gyakoroltunk Puskin mesternél. Az ugrásai nem voltak magasak, de a forgásait nem lehetett utánozni. Történelmi évben, 1968-ban ment ki Leningrádba. Huszonkét évesen, miközben látta, mi zajlik itthon, nem lehetett könnyű elhatároznia magát. Velencéből tartottunk hazafelé egy ottani vendégszereplésről, amikor megtudtuk, hogy Csehszlovákiát elfoglalták a szovjetek. A vonatunkat már be sem engedték Prágába, a központi pályaudvarra. A külvárosban leszállítottak bennünket, és kofferral a kezünkben kilométereket kellett gyalogolnunk, míg buszra vagy villamosra szánhattunk. Igen, hatalmas dilemma elé állított az élet: menni vagy maradni? Az események hatására nagyon sokan utasították vissza a lehetőséget, én mégis kértem az engedélyt hozzá. A világ legrangosabb balettiskoláját láttam magam előtt, nem akartam lemondani róla, hamis hőst faragva magamból. Kinek segített volna, ha itthon maradok? Szeptember helyett októberben utaztam el, és február végéig maradtam. Három előadást táncolhattam a Mihajlovszkij Színházban, háromszor A hattyúk tavát. Külföldiként Leningrádban azokban az időkben kevesen kaptak ekkora bemutatkozási lehetőséget. Naiv voltam, én még ezt is természetesnek tartottam. Pedig való igaz, ott álltak sorban a jeles orosz táncosok. Látták persze, hogy milyen szorgalmas vagyok. Még december 24-én is gyakoroltam, amikor itthon a szüleim már a karácsonyi rántott pontyot eszegették. Szomorú voltam, de csak egy kicsit, mert remek partnernővel és csodás mesterrel dolgozhattam. Este kilenckor, a próba végén ajándékokkal vártak az öltözőben. Tudták, hogy nálunk szenteste van, és kedveskedni akartak. A hattyúk tava Hercegére a kintiek szerint is születni kell. Külső adottságaimmal itthon sem tudtam volna elkerülni a szerepet, bár említettem, soha nem tudtam megszeretni. De így voltam a Don Quijotével is. Leningrád- ban, amikor megnéztem az előadást, megfogadtam, hogy ezt soha. Rettenetesnek találtam a darabot. Negyvenéves voltam, amikor Borisz Bregvadze rám akarta osztani a szerepet Prágában. Felmentem az igazgatóhoz, hogy közöljem vele: öregnek érzem magam a szerepre, adják inkább másnak. Az igazság azonban az volt, hogy porosnak és érdektelennek gondoltam, és ma is annak tartom a művet. Nagy örömömre ki is maradtam belőle. A nyolcvankilences események miképpen érintették? Sokan a szememre vetették annak idején, hogy nem voltam aktív a forradalom napjaiban. Nem védekezésképp mondom, de november közepén halt meg a sógorom, december elején a húgom. Mindketten rákban. Rengeteg családi problémám volt akkoriban. 1990. január 1-jén léptem vissza a Nemzetibe. Előtte a Laterna Magica igazgatója voltam. Nem a minisztérium jelölt ki, a Nemzeti társulata hívott vissza. Örültem nagyon. 2002-ben a televízióból tudtam meg, hogy már nem én állok a balettegyüttes élén. Elfelejtették közölni velem. Még egy évszám: 1992. Kettéválik az ország. Én még mindig csehszlováknak érzem magam. Nem vártam az elszakadást. Szoros kapcsolatban voltam a pozsonyi és a kassai színházzal. Mindkét városban gyakran táncoltam. Szlovák kollégáimban mindig erősebb volt a nemzeti öntudat, mint bennünk, csehekben. De amin újra és újra elcsodálkozom: előbb cselekednek, s csak utána gondolkoznak. S a magyarok? Minket milyennek lát? A magyarok nagyon temperamentumosak. És mi, csehek vajon milyenek vagyunk? Magatartásukban és gondolkodásukban is olyan... németek. Az én nagymamám is német volt. Malvina Herbert. Szeretem a nyugodt, kiegyensúlyozott, higgadt, türelmes embereket. Nem bírom a feszültséget, az idegességet. Táncosként hogyan búcsúzott a színpadtól? Nem haltam bele. Valahogy éreztem, hogy jönnek majd másfajta lehetőségek. Most például egy musicalben fogok játszani. Nemrég egy kambodzsai hercegnővel táncoltam az operabálban. Amikor megtudta, hogy én leszek a párja, figyelmeztette a szervezőket, hogy a protokoll szerint őt csak herceg vagy király kérheti fel. Erre közölték vele, hogy Harapes úr a csehszlovák balett királya.,Jakkor szívesen!” - mondta. S a „lusta oroszlán” szerepében hogyan képzeljem el? Rakodom, porszívózom, kutyát sétáltatok. Köszönöm, jól vagyok. Van egy kilencvenkét éves barátnőm. Parkinson- kórban szenved, de imád élni. Felnézek rá. Csodálom a hitét, az erejét. Számomra ő a pozitív példa.
