Új Szó, 2013. december (66. évfolyam, 280-302. szám)
2013-12-28 / 300. szám, szombat
20 Szalon ÚJ SZÓ 2013. DECEMBER 28. www.ujszo.com Gondolatok a művészet befogadásának kérdéseiről, a „gondolati" és az „esztétikai" közlésvágyról, a modernségről és az aktualitásról Tartalom és forma, értelem és érzelem... Jelenet Peter Weiss Marat/Sade című darabjából, a kassai Thália Színház előadásában. Az alkotók egészen a napi politikai aktualizálásig elmentek, közvetlen környezetünk politikai szereplőit, eseményét iktatva a produkcióba, konkrét gondolati, sőt politikai közlendőt sugallva. (Képarchívum) A III. Richárd a Jókai Színház múlt évadának legnagyobb szakmai és közönségsikere volt. Shakes- peare-ről Jan Kott azt írta, nem szükséges aktualizálni, minden kor megtalálja benne önmagát. A komáromi előadás is ezen az úton járt: alaposan kidolgozott színpadi formája mellett nem törekedett kiemelt gondolati „hangsúlyokra”. A művészeti alkotások értelmezésének, értékelésének, befogadásának vannak örök, megválaszolhatatlan kérdései, melyek mégis, újra és újra fölmerülnek a közönség, legalább is annak értelmezési-értékelési kényszerrel megáldott, megvert egyedeinek gondolataiban. Ezekből kíséreltem meg összefoglalni néhányat az elmúlt év (illetve évad) színházi tapasztalatai alapján. H1ZSNYAN GÉZA Az első kérdés (legalább is nálam) minden műlakotással kapcsolatban a „mi végre?”. Mi késztette az alkotó(ka)t, hogy művüket a közönség elé vigyék? Megfontolásra természetesen csak azok a „normális” esetek érdemesek, amelyek alkotóinak határozott művészi céljuk, „közlési” szándékuk van. A kommercionális célokból vagy a magamutogatási kényszerből létrehozott „produktumokkal” e helyen nem kívánok foglalkozni. „Művészi közlésvágy” esetén két alapvető indíttatást különböztethetünk meg: az egyiket „gondolatinak” a másikat „esztétikainak” nevezném. Az elsőnél a műalkotás valamiféle tartalmat, „mondanivalót”, „közlendőt” hordoz, kíván közvetíteni, ez az elképzelhető legszélesebb skáláról kerülhet ki, lehet filozófiai, társadalmi, erkölcsi, politikai... A másik esetben az alkotás lényege (és célja is) a forma, érzelmi hatások keltése a befogadóban, pontosabban definiálható „üzenet” nélkül. A két kategória között persze folyamatos, szinte észrevétlen az átmenet, de akár csupán a kassai Thália Színház elmúlt évadából is hozható példa mindkét esetre. Yasmina Reza Művészet című darabja, bármennyire igyekszik is azt a látszatot kelteni, azt sugallni a nézőnek, hogy súlyos művészi, értékrendi sőt művészetfilozófiai kérdésekről beszél, voltaképpen csak egy jól megírt, nagyszerű színészi alakításokra lehetőséget nyújtó, szórakoztató mű. Sok híres, nagynevű társulat esett abba a csapdába, hogy megkísérelte föltárni a darab nem létező mélységeit, s igencsak kétes értékű végeredményt produkált. Kassán ezzel szemben fölvállalták, hogy az előadás a konzisztens színházi formáról szól. Három kiemelkedő, remekül összehangolt színészi teljesítményről, a színház formai, esztétikai, nem pedig gondolati részéről szól, maradéktalan élvezetet nyújtva mindazon nézőknek, akik nem szilárd előzetes elvárásokkal (prekoncepciókkal) ültek be a nézőtérre. A „gondolati közlendőre” épülő előadás példája Kassán Peter Weiss Marat/Sade-jának a színrevitele. Itt az alkotók egészen a napi politikai aktualizálásig elmentek, közvetlen környezetünk politikai szereplőit, eseményeit iktatva az előadásba, konkrét gondolati, sőt politikai közlendőt sugallva. Paradox módon számomra ennek a produkciónak a legfőbb értékei szintén a formai, esztétikai megoldásai voltak, de vitathatatlan, hogy sokakat megszólított a közvetlen politikai mondanivaló is. Ebből is látható, hogy a két „kategória” önmagában nem jelent értékítéletet, bár a színházban a közönség egy része elvárja a mélyebb gondolati tartalmakat is. A közönség esetében akkor van baj, ha a néző, akinek elvárásai nem teljesültek, nem képes elfogadni, hogy más volt az alkotói szándék, és nem képes értékelni az előadás meglévő, saját értékeit. A színház esetében az lehet az egyik fő probléma, ha a tartalmasnak, fontosnak vélt gondolati tartalmak közlésére nem sikerül megfelelő színpadi formát találni, s ennek hiányát a mondanivaló fontosságával igyekszik indokolni (mentegetni). A másik sarkalatos pont a modernség és aktualitás kérdése. Egy „esztetizáló”, nem közvetlen gondolati tartalmat hordozó előadásnál az aktualitás is nyilván csak a formai megoldásokat jelentheti, de mivel valóban új dolgok ma már csak különlegesen ritka alkalmakkor jelennek meg a színházban, inkább a produkció összhatása, a belső egyensúly, a harmónia (vagy éppen a jól alkalmazott diszharmónia) az, ami aktuálissá, „frissé” teszi az előadást a néző szemében. A „gondolati” produkcióknál az egyik lehetőség, hogy klasszikus szövegekből kísérel meg mára érvényes mondanivalót kifejteni, bennük aktuális tartlamakat fölfedezni, vagy (ami általában probleme- tikusabb végeredményhez vezet) beléjük illeszteni. Ilyen volt például a már említett kassai Marat/Sade. Máskor az alkotók a klasszikus szövegre hagyatkoznak, bízva benne, hogy „örök érvényű igazságokat” hordoz. Shakespeare-ről Jan Kott azt írta, nem szükséges aktualizálni, minden kor megtalálja benne önmagát. A komáromi III. Richárd például ezen az úton járt: alaposan kidolgozott színpadi formája mellett nem törekedett kiemelt gondolati „hangsúlyokra”, keresse meg a néző a számára érdekes, aktuális mondandót. Az előadás szakmai és közönségsikere azt bizonyítja, sokan megtalálták. A színház másik lehetősége, hogy olyan kortárs darabot választ, amelyik közvetlenül egy éppen aktuális (vagy annak vélt) kérdésről szól. Ilyen kísérlet volt Komáromban Tasnádi István Magyar zombijának a bemutatása. E csapongó gondolatsor célja, értelme (ha lehet neki üyet tulajdonítani) az lenne, hogy felhívja a figyelmet, mennyire különböző szempontok alapján nézhetünk egy színházi előadást, s mennyire fontos (lenne), hogy azt elfogulatlanul, hamis elvárások és előítéletek nélkül, az alkotók által fölvállat (vagy általunk nekik tulajdonított?) szándékok figyelembevételével kíséreljük meg befogadni, értelmezni, értékelni. Ne essünk saját előzetes elvárásaink, prekoncepcióink csapdájába, inkább keressük az alkotás belső koherenciáját, összhangját, tartalmi és formai részének egységét. Nyitott szívvel, értékekre éhesen üljünk be a színházi zsöllyébe. Minél gyakrabban! SZUBJEKTÍV A popkultúra éve H. NAGY PÉTER A cím ne tévesszen meg senkit, ez nem 2013 hivatalos elnevezése, pusztán egy személyes horizontot jelöl ki, melyen belül mozogni fogok. Amikor kedvesemmel az év elején megtudtuk, hogy kisbabánk lesz, azt hittük, nem lesz időnk semmire. Ehhez képest a várakozás ideje alatt igen sokat olvastunk és írtunk, mindkettőnknek könyve jelent meg a Lilium Aurumnál. Annál a kiadónál, amelyik az általam szerkesztett Parazita könyvek sorozatot jegyzi, és 2013 elején a széria három kötetét is sikerült kihoznia: Hegedűs Orsolyának a magyar fantasyről, Sánta Szilárdnak a kortárs scifiről szóló kitűnő monográfiáját, valamint egy többszerzős tanulmánykötetet a vámpírizmusról. Ez a sorozat a szívügyem, mert a populáris kultúrával foglalkozik magas szakmai színvonalon. A könyveknél maradva, ha ki kellene emelni azokat a szépirodalmi műveket, melyek számomra a legemlékezetesebbek voltak 2013-ban, akkor - igen hosszas töprengés után, mivel Neil Gaiman, China Mié- ville, Dan Simmons vagy Robert Charles Wilson írásait nagyon kedvelem - a következő három mellett voksolnék. Greg Egan Diaszpóra című hard SF regénye döbbenetes erejű extrapoláció az emberiség és a technológia jövőjéről, a „test korszakának végéről”. David Gemmell nagyszabású Trója- ciklusának záró kötete méltó befejezése az utóbbi évek egyik legizgalmasabb, legheroikusabb vállalkozásának, a homéroszi eposzok újramesélésé- nek. Stephen King 11/22/63 című alkotása egy olyan idő- utazásos történeten keresztül beszéli el a Kennedy-gyilkos- ságot, mely elképesztő választ ad arra a kérdésre, mi lett volna, ha az elnök elleni merénylet meghiúsul. Az említett három regény mellé gyorsan felsorakoztatok három olyan könyvet is 2013-ból, melyek a tudománynépszerűsítés csúcsai közé tartoznak. Nick Lane Hajrá, élet! című sikerkönyve lebilincselő eszmefuttatás az evolúció csodájáról. Ray.Kurzweil A szingu- laritás küszöbén című grandiózus futurológiái munkája több mint elgondolkodtató olvasmány a biológia meghaladásáról. Richard Panek 4% univerzum című mestermunkája pedig remek bevezetés a sötét anyag és a sötét energia kutatásának történetébe. (A tudománynépszerűsítő irodalom jelenleg olyan magas színvonalon áll, hogy a választás csak az olvasó ízlését tükrözheti.) Mivel több könyvet említettem a vártnál, filmet és színházi produkciót csak egyet-egyet fogok. A 2013-ban bemutatott filmek közül szintén nehéz választanom, mert mindenevő, emellett mert Középfölde képi világának elkötelezettje és Guillermo del Toro látásmódjának kedvelője vagyok. Soksok jól működő produkció nagyjából azt hozta, amit vártunk (vagy egy picivel többet), volt azonban egy olyan megoldás, amely megváltoztatta egy teljes műfaji hagyományhoz való viszonyunkat. Ez a film a Z világháború. Úgy tűnik, elbúcsúztathatjuk a közelikből álló véres zombifilmek klisérendszerét, hiszen Marc Forster és Brad Pitt darabja nem csak felpörgeti a dramaturgiát, de olyan nagytotálokkal élénkíti, melyek tökéletesen hihetővé teszik az apokaliptikus kultúr- tájat. A legjobb színpadi produkció 2013-ban pedig az Alföldi Róbert rendezte, pátoszmentes István, a király volt, és punktum. A szóban forgó év mindezek mellett azért is emlékezetes marad számomra, mert kollégáimmal, barátaimmal (Hegedűs Norberttel, Keserű Józseffel és Sánta Szilárddal) megalapítottuk az MA Populáris Kultúra Kutatócsoportot. A populáris kultúra és a tudomány közötti kapcsolatrendszer tanulmányozása ugyanolyan fontos számunkra, mint Lady Gaga médiastratégiájának megértése. Ha valaki azt gondolná, hogy az utóbbi irányában elfogult vagyok, akkor rövidre vágva a témát leszögezem, hogy a kedvencem 2013ban is a prog métáit játszó Dream Theater maradt. A zenekar legújabb, az együttes nevével megegyező című albumát o- lyan szavakkal jellemezhetnénk, mint a „higgadt”, a „letisztult”, az „elegáns” és ehhez hasonlók, de mind elég közhelyes volna. Az összhatás elképesztő: olyan, mintha Bach, Beethoven, Mozart, Paganini és Vivaldi egy zenekarban játszana, csak persze keményebb hangzásvüágokat bej árva. Szóval, az év csak részben telt várakozással, hiszen sok még a teendő a popkultúra elismertetése terén. Aztán megszületett Marci, ugyanakkor a KULTer.hu szerkesztői úgy aposztrofálták oldalukon az apját, hogy „popkultúra-ku- tató”. így születtem hát én is újjá, s részben ezért írtam kis élménybeszámolónak mindjárt a címében, hogy 2013 számomra a popkultúra éve volt.
