Új Szó, 2013. december (66. évfolyam, 280-302. szám)

2013-12-23 / 298. szám, hétfő

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2013. DECEMBER 23. Karácsony 15 „...azok a kis csizmák még ma is előjönnek ilyenkor, elmúlt karácsonyfák erdejéből" Fekete István: Karácsonykor A kályha nagy volt, fekete, és ajtajára az volt írva, hogy „Kalá- ni Vasgyár”. Sajnos, ma sem tu­dom, hol van ez a nevezetes gyár, de a feliratot jól megje­gyeztem, mert többször tartóz­kodtam mellette, mégpedig tér­delve. Bevallom: nem valami vallásos áhítat kényszerített eb­be a kényelmetlen testhelyzet­be, hanem a tanítói önkény, ha magaviseletéin vagy tudomá­nyos felkészültségem nem felelt meg az iskola követelményei­nek. Szerencsére a büntetésnek ez a formája kiment már a divat­ból, bár határozottan voltak jó oldalai is. A kitérdeltetett egyén ugyanis háttal az osztálynak magába szállhatott bűnei sú­lyosságát illetőleg, vagy elfog­lalhatta magát valami kelleme­sebb dologgal is, mert kirekeszt­ve a komoly tanulók társadal­mából, nem fenyegette a felelte- tés veszélye. Azon az emlékeze­tes délelőttön is megnyugodtam már abban, hogy nem lesz belő­lem semmi mert ezt apám is többször és határozottan állítot­ta -, újra elolvastam, hogy „Ka- láni Vasgyár”, de ettől a kályha nem lett melegebb, és a tégla sem puhább, mert a kályha már kihűlt, a parkett pedig téglából volt. Ezekkel a kellemetlen té­nyekkel azonban nem foglalkoz­tam tovább, mert hátam mögött szinte észrevétlenül elcsende­sedett az osztály.- Valami baj van? - döbben­tem meg, és a tisztesség határain belül hátraleselkedtem. Minden arc az ablak felé fordult, mert az ablakon túl lágyan, sűrű pely- hekben esett a hó. És minden arc felderült, mintha az a megfog­hatatlan, lágy tisztaság meg­érintette volna a szíveket; még én is elfeledtem a megszégyení­tést, bár hátrafordulva szemem megakadt kis csizmáim harmo­nikáján, amelyek rongyosak vol­tak, sőt, egyiknek a talpa is válófélben... Azt lehetne hinni, hogy ezen elszomorodtam, holott erről szó sem volt. Pár nap múlva kará­csony, és nekem az új csizmákat mindig a Jézuska hozta. Ponto­san és megfelelő méretben. Eb­ben megdönthetetlenül hittem, valamint abban is, hogy a csiz­maosztásban angyalok segéd­keznek, mert Jézuska egyedül nem tarthatja nyilván azt a ren­geteg lábnagyságot. Ez olyan vi­lágos és megnyugtató tény, hogy nem is érdemes vele foglalkozni. Másnap már vakáció volt, térdig érő hó, szánkózás a templom­dombon, és egészen enyhe bá­nat csizmám talpát illetőleg, amelyet már úgy drótoztam fel, saját kezűleg. A szülők ehhez nem értenek, és egészen merev álláspontot foglalnak el egy le­vált talpért, ami érthetetlen, hi­szen az illetékes angyal úgyis meghozza a másikat... Karácsony előtti napon azon­ban csizmám végleg “beadta a kulcsot”, mert a zord időre való tekintettel azt nem mondhatom, hogy a „fűbe harapott”. Apám pedig azt mondta: „Itthon ma­radsz! Talán kibírod már ezt az egy napot, ha ugyan... ha ugyan az angyal egyáltalán törődik az ilyen lókötővel...” Ez a megállapítás határozot­tan rosszul esett, de én bíztam az angyalban rendületlenül, mert tudtam, hogy a csizmaügybe a szülőknek beleszólásuk nincs. Ezért azután a szobafogság sem keserített el túlságosan, sőt az egész házon átreszkető izgalom kellemes várakozással töltött el.- Olvasgass, kisfiam - mondta nagyanyám -, és maradj a szo­bában, úgyis meg vagy fázva. Ezzel kiment és rám zárta az aj­tót. Hát én nagyon szerettem ol­vasni, ha nem mondták - de ha mondták, azonnal nem szeret­tem. Ha pedig tiltották, majd meghaltam a betűért. Unatkoz­tam tehát mindaddig, amíg a szekrénykulcsokat fel nem fe­deztem a zárban. Ebben a szek­rényben már tettem egy-két ku­tatást, amelyek értékes gombo­kat eredményeztek, de általá­ban zárva volt, s most itt az alka­lom. Kint csendes minden, a kulcs mintha vajban járna, az aj­tó feltárul, és a titokzatos nafta- linszag megborzongatja kuta­tásra feszült idegeimet. Csend. Odakint nem mozdul semmi, a kabátok lógnak, és nem törőd­nek vele, ha össze-vissza forga­tom őket. De ilyen gombjaim márvannak... Ekkor megakadt a szemem egy dobozon. írás nincs rajta, de amikor felemelem, kellemes bőrszaga van. Hallgatózom: nem jön senki. És ekkor kinyi­tom a skatulyát, és majdnem el­ejtettem, mert feketén és érthe­tetlenül rám nézett egy pár új csizma. Csak álltam, és összeza­varodott bennem minden. Aztán csendesen visszatettem a do­bozt, bezártam a szekrényt, leül­tem az ablakhoz. Odakint ol­vadt, megrokkant a hó, az eresz csepegett.- Talán nem is az enyém - próbáltam vigasztalni magam -, de az a két új csizma feketén ásí­tott gondolataim között, s ettől olyan fájdalmasan üres lettem, hogy összeszorult a szívem, és rá se néztem nagyanyámra, ami- korbejött.- Olyan csendes vagy - hom­lokomra tette a kezét; és én el­húztam a fejem. De még pislogott bennem va­lami remény, ami aztán a fenyő- szagú, gyertyaszagú fényesség­ben teljesen elveszett. Összedől­tek a mesék, zagyva szürkeségbe fulladtak az álmok, mert a fa alatt ott volt az a doboz, benne nem csizmák, hanem a kétkedés malomköve, s alatta a hitem, amit elvesztettem egyetlen dél­utánon, csak azért, mert a fel­nőttek rövid életű mesét szer­kesztettek az örökkévaló való- sághelyett. Régen volt ez már nagyon, de azok a kis csizmák még ma is elő­jönnek ilyenkor, elmúlt kará­csonyfák erdejéből, és eltűnnek újra, mint tiszta gyermekségem. Ady Endre: Karácsony - Harang csendül..,- Úgy mint régen - Fohászkodni, De jó volna megnyugodni. De jó volna, mindent, Elfeledni, De jó volna játszadozó Gyermek lenni. Igaz hittel, gyermek szívvel A világgal Kibékülni, Szeretetben üdvözülní. Harang csendül, Ének zendül, Messze zsong a hálaének Az én kedves kis falumban Karácsonykor Magába száll minden lélek. Minden ember Szeretettel Borul földre imádkozni, Az én kedves kis falumban A Messiás Boldogságot szokott hozni. Ha ez a szép rege Igaz hitté válna, Oh, de nagy boldogság Szállna a világra. Ez a gyarló ember Ember lenne újra, Talizmánja lenne A szomorú útra. A templomba Hosszú sorba' Indulnak el ifjak, vének, Az én kedves kis falumban Hálát adnak A magasság Istenének. Mintha itt lenn A nagy Isten Szent kegyelme súgna, szállna, Az én kedves kis falumban Minden szívben Csak szeretet lakik máma. Golgota nem volna Ez a földi élet, Egy erő hatná át A nagy mindenséget. Nem volna más vallás, Nem volna csak ennyi: Imádni az Istent És egymást szeretni... Karácsonyi rege Ha valóra válna, Igazi boldogság Szállna a világra. Bántja lelkem a nagy város Durva zaja, De jó volna ünnepelni Odahaza. De jó volna tiszta szívből „Az egyedülvalóságnak árnyéka az a gondolat, hogy nem fogunk soha az életben találkozni azzal, akivel álmainkban mindig találkozunk' Gárdonyi Géza: A tűz Szeretem a tüzet nézni. A tűz örök rejtelem és jóleső meleg­ség. Aki a tüzet nézi, annak a lel­ke megcsöndesül; valami édes félálom szállja meg - édes fél­álom: nyugodalom. A tűzben történetek vannak. Mesehangú és mesének illő szí­nes történetek, amiknekse eleje, se vége nincsen, hanem minden rend nélkül egybefolyik egyik a másikkal. Az ember nem tudja, valóban megtörténtek-e, vagy csakálmodjaőket. De ilyenkor mindegy is az. A lángok játszanak a tűzben. A gondolatok játszanak az ember elméjében. Rend nélkül való színes gondolatok - mint ahogy a lángocskák is rend nélkül je­lennek meg és tűnnek el. A tűz eleinte rostogva ég, aztán halk mormogással, sziszergéssel, su- sogással, végül vörösen izzó pa­rázs az egész, kezdetben tün­döklő aranykupac, később tün­döklő vörösréz. A tűz ilyenkor végtelen mélynek látszik. Az ap­ró lángok föllebbennek a sem­miből; táncolnak a parázs fölött; és eltűnnek a semmibe, mintha egy láthatatlan kéz söpörné le őket a parázsról. A hosszú téli estéken elüldö­gélek néha a nyitott ajtajú kályha előtt. Nem valami drága kályha, csak afféle cserépal­kotmány, amilyen a falusi taní­tóknál szokott lenni. De nekem mégis jó és eléggé szép is. Mi­kor már túl vagyok a dolgai­mon, odavonom a karosszé­kemet a tűz elé. Csak szalmá­ból van ez a karosszék, de ne­kem jó ez, szép is. Kívül, a havas faluban csönd van és csönd van idebent is. A téli estnek álommal áthatott csön­dessége ez. A kályha száján félig nyílt legyező alakjában áramlik ki a vörös fényesség, s a tűznek meleglehelete. A macskám is itt Van a lábam­nál. Úgy szereti a tüzet, mint én. Összeguborodva fekszik a pad­lón, a lábaim előtt, s mindig úgy tesz, mintha aludnék. Pedig so­hasem alszik. Csak hunyorog. Néha fon. Ez az ő éneke. Mikor így fonva rám néz, nekem éne­kel. Mikor a tűzbe merengve do­rombol, akkor a maga kedvére fon. Egyhangú, de mégis kedves melódia az ő dorombolása, a megelégedésnek, s maga jól ér­zésének melódiája. A tücsök ci­ripelése is csak egy hangnak a folytonos ismétlése. A béka sem ümmög több hangot egynél, de az az egy hang aboldogság hang­ja; - soha nem unalmas és nem fárasztó, mint az emberi hang­versenyek. így tudom én mindig hallgat­ni ennek a szelíd kis házi tigris­nek a fonását. Milyen boldog és elégedett tud ez lenni egy kis kályhatűztől. Épp úgy gyönyör­ködik az aranyló parázsban, mint én, és ilyenkor bizonyára neki is mindenféle gondolatok meg történetek délibábjátéka vonul át az elméjén. Az ő törté­netei bizonyosan vadásztörté­netek. A tavaszra meg a nyárra is gondolhat olykor. A tavaszra, mikor a verőfényben elnyújtóz­kodva melengeti az ő rozs­daszínű selymes bundácskáját, miközben mind a négy fehér lá­bát elnyújtja és jóízűeket álmo­dik. De a virágokat is szereti. A nyáron sokszor láttam, milyen kedvvel lépked a violák meg a rezedák között, és hogyan szag- lálja meg-megállva hol az egyi­ket, hol a másikat, s ilyenkor fé­lig lehunyja a szemeit. így élve- zikavirágillatáta lányok is. De most nincs virág és nincsen napsugár. A kályha verőfénye az egyedüli, ami emlékeztet a nyár­ra. Azonban nekünk ez is elég. A boldogság békéje van a szívünk­ben. Mi a boldogság? Mikor a vágyak pihennek. Mi­kor az ember nem gondol a hol­napra, csak bámulja a parazsat félálmos nyugovással, s lelke úgy leng a múltak fölött, mint tó fölött a madár. Ahogy így a kályha langyos meleg áramlatában üldögélve nézem az örökszép parazsat, ar­ra gondolok, hogy miért nincs itt még egy karosszék és miért nem ül abban még egyvalaki, akinek a kezére rátehetném szelíden és gyöngéden a kezemet és aki a fe­jét a vállamra hajtaná. A csöndnek szárnyatlan órái­ban megjelenik néha előttem ez a gondolat és tündérorcával mo­solyog reám. De én szomorúan nézem őt vissza. Mert az egyedülvalóság nem is nézhet másképpen, mint szo­morúan. Az egyedülvalóságnak hosszú az árnyéka. Az egyedül­valóságnak árnyéka az a gondo­lat, hogy nem fogunk soha az életben találkozni azzal, akivel álmainkban mindig találko­zunk. Ez az árnyék engemet se hagy el. De hogy is gondolhassam, hogy vana világon valaki, aki re­ám vár és ide mellém, ebbe a szegény kis szobába belekíván­kozik. Ha volna olyan valaki, az már rám nézett volna és nyújtot­ta volna nekem a kezét. Azt mondta volna:-Aszobádnem szegény, mert te is benne vagy -; és nem ki­csiny, mert én elférek a szíved­ben is. A parázsra hamu kezd borul­ni. Homály homályra száll a szobában. Úgy érzem, mintha én is elmúlóban volnék: így, amint ülök bele múlandó ár­nyék az árnyékba; puszta érték­telen árnyék, amit a tűz véletlen vak okból jelenített meg, s amely épp úgy véletlen vak ok­ból enyészik és múlik bele a sö­tétségbe.

Next

/
Thumbnails
Contents