Új Szó, 2013. december (66. évfolyam, 280-302. szám)
2013-12-23 / 298. szám, hétfő
16 Karácsony ÚJ SZÓ 2013. DECEMBER 23. www.ujszo.com Nagy Judit: A Szent Jakab-úton zarándokolva az emberek keresik önmagukat - válaszokat legrejtettebb énjük s életük mélyen lappangó kérdéseire Gyógyszeres ládikó a léleknek A Szent Jakab-út, népszerű spanyol nevén az El Camino, ősrégi zarándokút. A kelta időkben a Tejút szimbóluma volt, és a zarándokok a maival ellenkező irányban járták be. MIKLÓSI PÉTER Jelen követőik útja Spanyolország Galicia tartományának fővárosába, Santiago de Compostelába vezet, ahová nem csak egy kiindulópontból lehet eljutni, bár az út fő része azonos. A hagyomány szerint az itteni székes- egyházban vannak idősebb Szent Jakab apostol földi maradványai, holttestét - a legenda szerint - hajón hozták Jeruzsálemből. E zarándokút mentén a bencések kórházakat és rendházakat építettek, a hívők pedig régente távoli kegyhelyként, hitbuzgalomból keresték föl. Ma már nemcsak a kifejezetten vallásos emberek gyalogolnak ezen az úton, hanem egyre többen azok is, akik a Szent Jakab-út harminc-negyven napig tartó megtétele alatt életük tanulságait, lelkűk eddig inkább bevallatlan titkait keresgetik. A Komáromban élő Nagy Judit hosszasabb előkészületek után 2011 tavaszán tudta kellő akaraterővel, kitartással kiállni az El Camino emberpróbáló zarándokleckéjét. A hazaérkezése óta pedig mind szűkebb, mind tágabb környezetében, mint mondja, az úgynevezett „reálcamino” mindennapi próbatételeivel és feladataival szembesül. Beszélgetésünk közben a riporterben az a benyomás körvonalazódik, hogy amíg az El Camino bejárása Compostelában egyszer mégiscsak véget ér, az őszinte hétköznapok „zarándokútja” végtelen... Mi módon ajánlatos ráhangolódni egy ilyen egyéni vállalásra? Önnek, leszámítva az emberben szunnyadó virtust, miként jutott eszébe ez a rendhagyó túra? Ráhangolódni? Inkább csupán folyamatosan fokozódó izgalmat éreztem. És amikor végre kiderült indulásom pontos időpontja, akkor jóformán már csak a várakozás gondolata foglalkoztatott. A régebbi előzmények pedig prózaiak voltak. Négy-öt évvel ezelőtt egy könyvüzletben, több száz kötet közül, találomra pont az El Camino címűt emeltem le a polcról. Lapjain az írónő elbűvölően mutatta be a Szent Jakab-úton kapott élményeit, s engem egyszerűen elragadott a vágyódás, hogy egyszer én is megtegyem ezt a zarándoklatot. Nem a virtus, hanem az elhatározás komolysága sodort magával évről évre. Ez a kihívás egyszerűen belefért az én életem kérdésekkel teli zsákjába. Az eltervelt szakaszon, a fáradtság gyötrelmei dacára végigjárni az El Caminót - ez a szó szigorúbb értelmében egyben bizonyos vezeklés? Különféle személyes okokból vagy sorshelyzetekben fölfogható úgy is. Beszéltem ott többekkel, akik rákkezelés után felajánlásként zarándokoltak. Találkoztam hirtelen megözvegyült férfival, aki egy végzetes lovasbalesetben elhunyt felesége emlékéért a gyászmunka javát végezte így; de volt olyasvalaki is, aki az akkor még nagyon súlyosan beteg barátja gyógyulásáért határozott a zarándoklat mellett. A Camino spiritualitása az, ami elősegíti, hogy az ember ne csak egyre elcsigázottab- ban lépdeljen, hanem egyenes lelkű óráiban önmagába zarándokoljon? A vállalt út elején még mindenki a saját gondjait és az önmagával szembeni kételyeit hozza magával. Aztán a kitűzött cél felé haladva, naponta egyre mélyebbre ás saját vesződségeiben, és a lelki egyensúlyát keresi. A Caminón minden egyén „kódja” egy-én. Sokat segít ebben, hogy a hosszú zarándoklét természetes velejárója a tegeződő egyenrangúság. így lassacskán háttérbe szorul a kezdeti zárkózottság, az emberek egyre lep- lezedenebbül nyílnak meg egymás előtt. Szinte, elemi erővel éreznek késztetést arra, hogy kibeszéljék magukból akár a lelkűk legmélyére süllyesztett gondjaikat is. Gondolom, a hely szelleme nyithatja fel talán akaratlanul is a legszemélyesebb lelkiség adóslevelét. Megélt tapasztalataim szerint valóban. Számomra például az útszakaszok egyikén szinte megindító volt együtt zarándokolni egy olyan emberrel, aki érzékeny gyászában elhozta otthonról a felesége hamvait, abból gyaloglás közben el-el- hintett egy kevéskét, az út végén pedig a még megmaradt hamvakat az Atlanti-óceán hullámsírjába szórta. De a Caminón találkoztam Michaellel, az esztendők múltán is megtört hadviselt férfival. Korábban magas rangú tisztként Tony Blair katonája volt, és Angliától távol is teljesített szolgálatot. A zarándokút közben egy nap a szíve-lelke legmélyéről föltört az önvád, mert éles hadi helyzetek szörnyű emlékeként az ellenség soraiból húsznál több fiatal halála nyomasztja mindmáig a lelkét. Civilben viszont gyakorló hívő, sőt ministráns; és ha a tizenkilenc éves fiát esténként korábban, már a kanapén elnyomja az álom, akkor ő az, aki elsőként betakargatja. És ilyenkor újra rátörnek a gyötrő katonaemlékek, amit ritkán tud megállni könnyek nélkül, hiszen másnap reggel, a tükörbe nézve a féltő apát, a férjet látja... Ott, a talán soha véget nem érőnek tűnő gyaloglás közben, milyen mélyre nyúlik vissza az egyébként rest emlékezet? Egészen a gyermekkorig. Akár olyan hajdani sérelmekig, amelyeket felnőtt korban megmosolygunk, de régen, a megtörténtükkor fájdalmasak voltak. A zarándoklat sokat segít a lelki tüskék megbocsátó elsimításában. A fejben dől el minden? Hogy valaki meddig győzi a hetekig tartó strapát? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az El Camino számomra nem volt valóban kemény fizikai megpróbáltatás. Mégsem fordult meg a fejemben, hogy esetleg félúton feladjam. Még akkor sem, amikor alig tudtam lábra állni, és bizony az általam egyébként elutasított gyógyszeres kezeléssel igyekeztem tompítani a fájdalmakat. Persze, egyetlen pillanatig sem szabad elítélni azokat, akik hosszabb-rövi- debb vívódás után föladják. Mert elzarándokolni egészen Composteláig, az egyáltalában nem pusztán szándék vagy akaraterő kérdése, hanem egyre kimerültebben már fizikai állapot, esetieg testi épség dolga is. Eszerint tehát mégsem a fej, az elhatározás komolysága, a lelkiismeret tűrőképessége, hanem a lábak garantálják a sikert? Az út hossza lényegében harmadolható. Én hamar rájöttem, hogy túlméreteztem a hátizsákomat, s ettől gyorsan megtört a magabiztonságom. Ráadásul itt még ki-ki magában cipeli az otthonról hozott történetek terhét. A gondolataiban még hazajár, eszébe jut, hogy a gyerek most megy iskolába, telefonja kijelzőjén megmegnézi az üzeneteket, az e- mailjeit. Ezek a dolgok egymásfél hét elteltével szorulnak háttérbe, akkor már nem figyeli a mobilját, legföljebb néha életjelet ad magáról. A zarándoklat második harmadától az ember sokkal inkább már önmagát keresi, ekkor jut el valahová legbelülre; ekkor már zajlik a test-lélek-szellem egyre mélyebb tisztulása, számtalan emlék átértékelése. Föltépőd- nek a lélek zárai, elsodródnak a gondolatok gátjai. Közben nemegyszer érezni a késztetést arra, hogy bárki fölvegyen egyet a halmokban heverő marokkövek közül; és azt addig vigye magával, amíg sírással vagy nevetéssel, de abba a kőbe rejtve ki nem dolgozta leikéből a pár napja még megoldhatatlannak látszó gondjait. És amikor már meg is tud bocsátani mind önmagának, mind másoknak, akkor a legközelebbi kőhalomra leteszi azt a marokkövet. Nincs mindebben több misztikum, mint valóság? Vagy csupán én tamáskodom a komoly zarándoklatok föl- oldozást hozó erejében? Énszerintem nincs hitetlen ember. Eltérő formában, de mindenki bízik a gondok megoldódásában. Vagy megoldhatóságában. Manapság például nagy divat a mentálhigiénia, angolból átvetten szinte mindent „kócsingolunk”, amikor is szakértők adnak jó szándékú kulcsokat a napi életvitel valós vagy vélt buktatóinak rendezéséhez. A zarándok elsősorban önmagában keres választ különböző kérdéseire, amit menetközben jobbára meg is talál - többnyire valóban éppen önmagában. A hosszas gyaloglás óráiban azok a marokkövek is segíthetnek rálelni a megoldások hátterére. Ön gyakran érezte úgy, hogy még nem szabad letennie egy-egy ilyen követ? Marokkövet egyetlenegyszer vettem föl. Éppen egy végtelennek tűnő síkságon haladtam, és egy kisebb hídhoz érve bozótost kellett megkerülnöm, amikor az egyévesen eltemetett gyermeküket elvesztő szomszédainkról bevillant egy látomás. Azt a csöppséget én is nagyon meggyászoltam. Őértük vettem föl és vittem tovább a marokkövet, amelyet legközelebb találtam. A Szent Jakab-út megtétele nem a zárdalét lábon elviselt korszerű formája? Ugyanis rálapoztam valahol, hogy nem a láb alá simuló kilométerek, tehát maga az út a fontos - hanem a belső út az igazi cél. Ez egy második születés? Mindenképpen. Mert a test szintén teljesen megújul. Már- már szinte döbbenetes, ahogy a zarándoklat közben megváltozik az arc, a tekintet, ahogy teljesen megfiatalodik az ember. És lelkileg is egészen mássá válik. Láthatóan fényesebb a pü- lantása, nyíltabb és befoga- dóbb a habitusa. Mindez talán az önmegismerés útjának egyik jutalma. Az emberben fölszabadul a saját magával való szembesítés bátorsága. Ez sokat segíthet lefaragni kinek-kinek az önszereteté- ből, hamis önbecsüléséből. Amióta személyesen megjárta az El Caminót, s „egy-én”- ként megismerte annak lelkiségét, azóta könnyebben fölméri, hogy az életben mi a tényleg fontos, illetve mi az, ami kevésbé? A Caminón kap az ember egy képzeletbeli csomagot, divatosan szólva a forráshoz való visszatérés esélyét. Ennek nyomán nem biztos, hogy hazatérve minden épp olyan kerékvágásban mehet majd tovább, mint az a zarándoklat előtt magától értetődőnek tűnt. Nem könnyű szembenézni az előbb-utóbb újragondolt hétköznapokkal. Ez a lelki tisztogatás otthoni, második szakasza, ami sokkal nehezebb a zarándokúton elviselt bedagadt, netán vérző lábnál, vagy asántikálásnál. Élére állítva a kérdést: azóta önmagával vagy a környezetével keveredett több konfliktusba? Inkább csak konfrontálódtam. Bár a gyakorlati dolgok újragondolása közben sok mindennel nehéz volt szembehelyezkedni. De nyilván az is igaz, hogy a zarándoklat utáni időszakot nem mindenki éli meg annyi fejtöréssel, akár élete különböző fejezeteinek újrafogalmazásával. Képletesen szólva én viszont fogtam a „metszőollót”, és olyan formát alakítottam vele az életfámnak, amely kilombosodva, remélhetőleg, mindenki számára örömet fog jelenteni. Elvégre a család továbbra is négyesfogat nálunk. No és persze Léda, a kutyánk az ötödik tag. Most, bő két év elmúltával már világosan látom, hogy a „reálcamino” köznapi terheinek súlya azon is múlik, ki miért szánta rá magát a Szent Jakab-út megtételére, ott zarándokolva mit talál a saját lelkében, illetve mit mer abból önmaga és a világ előtt bevallani. Indulás előtt, 2011 tavaszán, nekem nem voltak fennkölt célkitűzéseim, pusztán rálelni akartam legbensőbb énemre. De a szándék mögött igazi kihívást, nagy késztetést éreztem. Annál inkább, hiszen az út megvalósulására négy és fél évet vártam, mert a második gyermekünk még túl kicsi volt. Végül is az El Camino, a zarándoklat megadta az erőt meg a bátorságot ahhoz, hogy az élethelyzetek mindegyikében vállalni tudjam önmagamat. Hogy ne csak szerepeket játsszak fulladásig a mindennapi sztereotípiák taposómalmában, úgyszólván belemerevedve az öntvényélet össztársadalmi sablonjaiba. Sikerült megtalálni a saját forrásomat, így most már az én felelősségem, hogy a nyílt, őszinte és teljes élet reményében ne válogatás nélkül merítsek belőle. Más, kevésbé bensőséges lenne a karácsonya, ha 2011-ben nem járja meg az El Caminót? Ha ott nem sikerül sok mindent lelkiekben is letisztítania? Mondjam azt, nem is kell hozzá karácsony, hogy minden nap ünnep legyen?... Nem igazán jó, ha betáblázottan, ünneptől ünnepig élünk. Az esztendő során a hétköznapok kellékeivel is igyekszem sokkal többször megélni az ünnep szellemiségét, fenyőfa és csillogás nélkül. És egyben hiszem, hogy a napéjegyenlőségek, a napfordulók, az őseink által tartott ünnepek ugyanilyen ünnepiesek, sőt, talán sokkal fontosabbak. Naponta hálával ébredek, és elértem annak parancsolatát, hogy mindent megköszönjek. Ez szintén az egyik biztosítéka önmagam lelki egyensúlyának. Valós vagy annak gondolt igazában a végletekig képes elmenni? Ellenkezőleg. Nagy kétkedő vagyok. Hogy vajon az én igazam az igaz-e? És hogy az én igazam a nagy abszolút igazságban hol helyezkedik el?! (Somogyi Tibor felvétele)
