Új Szó, 2013. november (66. évfolyam, 255-279. szám)
2013-11-23 / 273. szám, szombat
www.ujszo.com PRESSZÓ ■ 2013. NOVEMBER 23. INTERJÚ 17 angyalka, amelyet egy ismert újságírónőtől kapott, kísérte minden lépését. Nemrég adta tovább kislányának azzal, hogy mostantól majd őrá vigyáz. Nem mintha a mamának nem lenne rá szüksége, de úgy érezte, őt már felvértezte az élet annyi mindennel, hogy ellentétben a nyolcéves Romankával képes megküzdeni bármilyen kihívással, még a sorscsapásokkal is. Optimizmusával, amely Zuzana Haasovát soha nem hagyja el, még a legnehezebb pillanatokban sem. Pedig a színésznő olyan törékenynek, finomnak, szinte kislányosnak tűnik, ahogy ott ül velem szemben egy bazini cukrászdában. Mintha a Panelházi történetek hisztis, néha rosszmájú Sonickájához semmi köze sem lenne. Igaz, néhány hónapja nem látható a népszerű sorozatban, csak a többiek emlegetik, hogy kivándorolt Hollandiába (aminek van köze a valósághoz: egy magyar táncos-koreográfussal, Cseri Péterrel ott él nővére, Monika, aki a sorozatban testvérét, Ivetát alakította), s hogy visszatér-e, az a jövő - és a forgatókönyvíró Andy Kraus - titka. Hogy érzi magát Sonicka Jan- cová külföldön? Csak a sorozatban vagyok Hollandiában, egyébként itthon telnek a napjaim. A képernyőn ugyan most nem mutatkozom, de már visszatértem Pozsonyba, mert egy másik nő akar a helyembe lépni, meg kell vívnom vele és Dutkóval, sorozatbeli férjemmel is. Mozgalmas lesz a sztori, de nem tudom, hogy mit hoz a jövő. A szociális hálón egyre több néző osztja a véleményt, hogy hiányzik nekik Sonicka. Az az érzésem, hogy szeretik a humorát. Magát a karaktert is szeretik, minden ellentmondásával. A nézők úgy érzik, mintha Sonickát nem is játszaná, hanem önmagát adná. A sorozatbeli férje, a Dutkót alakító Roman Luknár az alkotók engedélyével improvizál, Sonicka pedig kitűnő partnere mindebben. A játék a színpadon, a kamerák előtt azon alapul, hogy a színészpartnerek közül az egyik feladja a labdát,' vagy ha úgy tetszik, bedob valamit, a másik pedig leüti a poént. Egyik a másik nélkül nem tud létezni. Románnál ez úgy működött, hogy ha én beköptem valamit, ő viccesre fordította a dolgot, övé a poén. Nagyon jól működött ez közöttünk, jól megértettük egymást, ő volt a viccmester, én a vicc tárgya. Örülök, hogy jó volt a visszhang mert nem kellemes úgy tenni a dolgunkat, hogy nincs visszajelzés. Ráadásul teljesen spontán módon. Négy éve nap mint nap megjelent a képernyőn a sorozatban. Nem lehet ezt megunni? Nem éreztem ilyet. Azért akartam színész lenni, hogy ne legyen egyhangú a munkám, mindig valami újat éljek át. Ez a sorozat az életből meríti a témáját, olyan szituációkkal, amelyekben folyton történik valami. Azután, hogy egy ideig szüneteltem, nem forgattam, örültem, hogy viszondáthatom a társakat, mert nagyon jó parti jött ösz- sze. Nemcsak Románra gondolok, aki kitűnő színész, hanem az egész stábra, a fővilágosítóra, a kellékesre, mindenkire. Hiányzott nekem például az, hogy ha a stúdióba érSzeretem jókedvre deríteni az embereket kezve, ahová mindig korán jöttem, a bácsihoz - én így hívtam a portást - leültem kávézni, s ettől kellemes érzésem támadt. Csak aztán mentem tovább, akkorra már megjöttek a sminkesek, az öltöztetők. Jelenleg hogyan telnek a napjai, mivel tölti az idejét? Forgatok, de nem sokat. Van egy gyermekszínházam, a Haaf, ezt azután hoztam létre saját erőből, hogy megszületett Romanka. Még négykézláb mászkált, ő ihlette a létrejöttét. Egy napon bábszínházba akartam elvinni, de azt mondták, oda kell jönni, kivárni, hogy lesz-e jegy. Kétszer próbálkoztunk, de egyszer sem jutottunk be, s Romanka szomorúan, csalódottan vette tudomásul. Annak idején a lánytestvéreimmel tervezgettük, hogy létrehozzuk a Három nővérhez címzett színházat, így lett belőle a Haaf, ahol én játszom, én találom ki a sztorikat, s ha csak lehetséges, a középső nővérem, Monika megrendezi, vagy legalább tanácsokat ad, a legidősebb, Ivetka pedig megtervezi a díszleteket és a jelmezeket. Amolyan vándorszínház? Ez a jó benne, mert az ország keleti csücskébe, akár Homonnára meg máshová is eljutunk, a gyerekek nagy örömére. A társulathoz tartoznak a The Susie Haas Band Jelenet a Panelházi történetekből tagjai, akik profi muzsikusok, még a filharmóniatagok is vannak köztük, mégis képesek akár szamárbőrbe bújni a színpadon a gyermekek kedvéért. Azon vagyok, hogy a gyermekeket kultúrára neveljük, megismertessük a hangszerekkel. Milyen gyakran járják az országot? Most például a Mikulás-busz, amelyet Monika rendezett, Ivetka tervezte a jelmezeket, november 28-tól december 9-ig foglalt, s van úgy, hogy naponta négy előadást is tartunk az óvodákban. A zenekarral egyéb műsorokat is szervez? Nem vagyok énekesnő, a színművészeti keretében tanultam énekelni. Első találkozásom a zenével a Radosínai Naiv Színházban volt, amolyan kabaré, s megtetszett. Nem érzem magam kellemedenül, imádom a sanzont, de főleg azt, hogy nem vagyok behatárolva az énekkel, a muzsika, a show, a színház mind megtalálható benne. Egy kis szórakozásra, nosztalgiára szükség is van a mai világban. Minden, amivel próbálkozom, összefügg azzal, hogy optimista vagyok, s úgy érzem, az ad értelmet az életemnek, hogy az embereket szórakoztassam, hogy jókedvre derítsem őket. Megjelent egy verseskönyve. A dalokat is maga írja? Akadt, aki bírálta a könyvet, hogy a versek erotikusak, de az az érzésem, hogy mindenki olyannak látja, amit ő maga megél - a hangulata dönti el. Épp ez késztetett az írásra. A verseket a zeneszerző Milan Hradil megzenésíti, s egy CD is készül belőle. Az egész a harmincas éveket próbálja megidézni. A három nővérhez címzett színház egyelőre nem valósult meg az eredeti elképzelés szerint, de a művészi véna összetartja önöket, ami nem véleden, gyerekkoruk óta színpadon és kameraközeiben mozognak. Nem fogok idegeneket verbuválni, ha a nővéreim pontosan tudják, mit szeretnék, a gének összekötnek. A név nem árulja el, de trióként működünk, még a honlapunkon is az van, hogy „haasové”, s mindhármunkról szól. Ki kit követett? Az egész akkor indult el, amikor Monika ötévesen megkapta a Bambufka kalandjai sorozat főszerepét. Se apai, se anyai részről nem passzolunk az építész, műépítész alkotta családba. Hogy emlékezik vissza a gyermekkorra? Pozsonyban nőttünk fel. A legélesebb emlékem a gyermekszobából maradt meg. Volt benne egy kanapé, amelyet széthúztunk, hogy elférjünk mind a hárman, ilyenkor tele volt vele az egész szoba, s ha az asztalhoz akartunk menni, a kanapén kellett átmászni. Egyszer arra ébredtem, hogy teljesen beborított valami, Ivetka ránk rakta a rajzait, hogy megszáradjanak. Már akkor is mindent együtt csináltunk, ez a mai napig megmaradt, nemcsak az ünnepeket töltjük együtt, ha bárkivel történik valami, a családi tanács besegít közösen megoldani a gondot. A nyáron nagy szüksége volt rá, partnerével, a gyorsmentős Martinnal babát vártak. A kislány a nyolcadik hónapban jött a világra, s csak néhány percet élt. Nagyon fontos az ilyen nehéz helyzetekkel mindjárt megbirkózni, s minden erőmet arra összpontosítottam, hogy túléljem. Sokat segített, hogy rengeteg hasonló sorsú nő vette fel velem a kapcsolatot a szociális hálón, de sms-eket is kaptam, nemcsak részvétnyilvánítással, leírták a saját történetüket, hogy ők mit éltek át, biztattak, hogy ne essek kétségbe. Rádöbbentem, hogy nem én vagyok az egyetlen, akivel ilyen tragédia történt, akadnak olyanok, akik hosszú ideje szenvednek, az egyik anyuka három év után sem tud szabadulni a fájdalomtól. Bár az, hogy én elveszítettem a babát, még igen friss volt, próbáltam segíteni neki. Nyíltan vájlalja cukorbetegségét, és tanácsokat ad a hasonló sorsra jutott embereknek. Nem titkolja, hogy hatéves kora óta, 26 éve diabetesben szenved. Igyekszem úgy felfogni a dolgokat, hogy semmi nem véleden. Ha engem, akit ismernek az emberek, megkérdeznek a témáról, kötelességemnek tartom, hogy beszéljek róla, hogy mások is okuljanak belőle, hogy felfogják, a betegséggel is lehet élni. Mondataiból, viselkedéséből nem lehet nem észrevenni, hogy egyenes, spontán ember. Bár színésznőként akár csúnya boszorkány bőrébe is bele kell bújnia, az életben megmaradt tiszta, gyermeki léleknek. Annak, hogy spontán módon reagálok, semmi köze a munkámhoz, sokkal inkább ahhoz, hogy ilyennek neveltek, ezt kaptam a családban. Legtitkosabb vágyainkat nem szoktuk elárulni. Van olyan, amit legalább sejtetni lehet? Sok van belőlük, de a legtöbb valós. Lehet, hogy úgy tűnik, mintha picit naiv lennék, pedig pontosan az ellenkezője igaz: túlzottan racionális vagyok, s ezt a partnerem néha a fejemhez is vágja. Amikor a babát vártam, a másodikos kislányom írt egy mesét. Arról szólt, hogy egy kislány a patakban ráakadt egy aranyhalacskára, s megkérdezte tőle, elárulhatja-e neki a három kívánságát. Szeretne egy kutyust, egy lovacskát és egy kisöcsit - bár akkor még nem tudta, hogy terhes vagyok. A mesében a kislány megkapta a kutyát, az futott utánuk, ahogy ők vágtattak a lóval, de szomorú volt, mert a kistestvér nem volt sehol. Mikor hazaért, s kinyitotta az ajtót, a kiságyban ott volt a pici fiú. Amikor a szülés után újra elolvastam Romanka meséjét, lúdbőrzött a hátam, s azóta is sokszor eszembe jut, hogy nem lehet véletlen. Szeretném teljesíteni a kívánságát... Urbán Klára
