Új Szó, 2013. november (66. évfolyam, 255-279. szám)

2013-11-23 / 273. szám, szombat

www.ujszo.com PRESSZÓ ■ 2013. NOVEMBER 23. INTERJÚ 17 angyalka, ame­lyet egy ismert újságírónőtől kapott, kísérte minden lépését. Nemrég adta tovább kislányának azzal, hogy mostantól majd őrá vigyáz. Nem mintha a mamának nem lenne rá szüksége, de úgy érez­te, őt már felvértezte az élet annyi mindennel, hogy ellentétben a nyolcéves Romankával képes meg­küzdeni bármilyen kihívással, még a sorscsapásokkal is. Optimizmu­sával, amely Zuzana Haasovát soha nem hagyja el, még a legnehezebb pillanatokban sem. Pedig a színésznő olyan törékeny­nek, finomnak, szinte kislányosnak tűnik, ahogy ott ül velem szemben egy bazini cukrászdában. Mint­ha a Panelházi történetek hisztis, néha rosszmájú Sonickájához sem­mi köze sem lenne. Igaz, néhány hónapja nem látható a népszerű sorozatban, csak a többiek emlege­tik, hogy kivándorolt Hollandiába (aminek van köze a valósághoz: egy magyar táncos-koreográfussal, Cse­ri Péterrel ott él nővére, Monika, aki a sorozatban testvérét, Ivetát alakította), s hogy visszatér-e, az a jövő - és a forgatókönyvíró Andy Kraus - titka. Hogy érzi magát Sonicka Jan- cová külföldön? Csak a sorozatban vagyok Hollan­diában, egyébként itthon telnek a napjaim. A képernyőn ugyan most nem mutatkozom, de már vissza­tértem Pozsonyba, mert egy másik nő akar a helyembe lépni, meg kell vívnom vele és Dutkóval, sorozat­beli férjemmel is. Mozgalmas lesz a sztori, de nem tudom, hogy mit hoz a jövő. A szociális hálón egyre több néző osztja a véleményt, hogy hiány­zik nekik Sonicka. Az az érzésem, hogy szeretik a hu­morát. Magát a karaktert is szeretik, minden ellentmondásával. A né­zők úgy érzik, mintha Sonickát nem is játszaná, hanem önma­gát adná. A sorozatbeli férje, a Dutkót alakító Roman Luknár az alkotók engedélyével impro­vizál, Sonicka pedig kitűnő part­nere mindebben. A játék a színpadon, a kamerák előtt azon alapul, hogy a színész­partnerek közül az egyik feladja a labdát,' vagy ha úgy tetszik, bedob valamit, a másik pedig leüti a poént. Egyik a másik nélkül nem tud lé­tezni. Románnál ez úgy működött, hogy ha én beköptem valamit, ő viccesre fordította a dolgot, övé a poén. Nagyon jól működött ez kö­zöttünk, jól megértettük egymást, ő volt a viccmester, én a vicc tárgya. Örülök, hogy jó volt a visszhang mert nem kellemes úgy tenni a dolgunkat, hogy nincs visszajelzés. Ráadásul teljesen spontán módon. Négy éve nap mint nap megje­lent a képernyőn a sorozatban. Nem lehet ezt megunni? Nem éreztem ilyet. Azért akartam színész lenni, hogy ne legyen egy­hangú a munkám, mindig valami újat éljek át. Ez a sorozat az életből meríti a témáját, olyan szituációk­kal, amelyekben folyton történik valami. Azután, hogy egy ideig szüneteltem, nem forgattam, örül­tem, hogy viszondáthatom a társa­kat, mert nagyon jó parti jött ösz- sze. Nemcsak Románra gondolok, aki kitűnő színész, hanem az egész stábra, a fővilágosítóra, a kellékes­re, mindenkire. Hiányzott nekem például az, hogy ha a stúdióba ér­Szeretem jókedvre deríteni az embereket kezve, ahová mindig korán jöttem, a bácsihoz - én így hívtam a por­tást - leültem kávézni, s ettől kel­lemes érzésem támadt. Csak aztán mentem tovább, akkorra már meg­jöttek a sminkesek, az öltöztetők. Jelenleg hogyan telnek a napjai, mivel tölti az idejét? Forgatok, de nem sokat. Van egy gyermekszínházam, a Haaf, ezt azután hoztam létre saját erőből, hogy megszületett Romanka. Még négykézláb mászkált, ő ihlette a létrejöttét. Egy napon bábszínház­ba akartam elvinni, de azt mond­ták, oda kell jönni, kivárni, hogy lesz-e jegy. Kétszer próbálkoztunk, de egyszer sem jutottunk be, s Romanka szomorúan, csalódottan vette tudomásul. Annak idején a lánytestvéreimmel tervezgettük, hogy létrehozzuk a Három nővér­hez címzett színházat, így lett belőle a Haaf, ahol én játszom, én találom ki a sztorikat, s ha csak lehetséges, a középső nővérem, Monika meg­rendezi, vagy legalább tanácsokat ad, a legidősebb, Ivetka pedig meg­tervezi a díszleteket és a jelmezeket. Amolyan vándorszínház? Ez a jó benne, mert az ország ke­leti csücskébe, akár Homonnára meg máshová is eljutunk, a gyere­kek nagy örömére. A társulathoz tartoznak a The Susie Haas Band Jelenet a Panelházi történetekből tagjai, akik profi muzsikusok, még a filharmóniatagok is vannak köz­tük, mégis képesek akár szamár­bőrbe bújni a színpadon a gyerme­kek kedvéért. Azon vagyok, hogy a gyermekeket kultúrára neveljük, megismertessük a hangszerekkel. Milyen gyakran járják az orszá­got? Most például a Mikulás-busz, amelyet Monika rendezett, Ivetka tervezte a jelmezeket, november 28-tól december 9-ig foglalt, s van úgy, hogy naponta négy előadást is tartunk az óvodákban. A zenekarral egyéb műsorokat is szervez? Nem vagyok énekesnő, a színmű­vészeti keretében tanultam énekel­ni. Első találkozásom a zenével a Radosínai Naiv Színházban volt, amolyan kabaré, s megtetszett. Nem érzem magam kellemedenül, imádom a sanzont, de főleg azt, hogy nem vagyok behatárolva az énekkel, a muzsika, a show, a szín­ház mind megtalálható benne. Egy kis szórakozásra, nosztalgiá­ra szükség is van a mai világban. Minden, amivel próbálkozom, összefügg azzal, hogy optimista va­gyok, s úgy érzem, az ad értelmet az életemnek, hogy az embereket szórakoztassam, hogy jókedvre de­rítsem őket. Megjelent egy verseskönyve. A dalokat is maga írja? Akadt, aki bírálta a könyvet, hogy a versek erotikusak, de az az ér­zésem, hogy mindenki olyannak látja, amit ő maga megél - a han­gulata dönti el. Épp ez késztetett az írásra. A verseket a zeneszerző Mi­lan Hradil megzenésíti, s egy CD is készül belőle. Az egész a harmincas éveket próbálja megidézni. A három nővérhez címzett szín­ház egyelőre nem valósult meg az eredeti elképzelés szerint, de a művészi véna összetartja önöket, ami nem véleden, gyerekkoruk óta színpadon és kameraközeiben mozognak. Nem fogok idegeneket verbuválni, ha a nővéreim pontosan tudják, mit szeretnék, a gének összeköt­nek. A név nem árulja el, de trió­ként működünk, még a honlapun­kon is az van, hogy „haasové”, s mindhármunkról szól. Ki kit követett? Az egész akkor indult el, amikor Monika ötévesen megkapta a Bambufka kalandjai sorozat fősze­repét. Se apai, se anyai részről nem passzolunk az építész, műépítész alkotta családba. Hogy emlékezik vissza a gyer­mekkorra? Pozsonyban nőttünk fel. A legéle­sebb emlékem a gyermekszobából maradt meg. Volt benne egy ka­napé, amelyet széthúztunk, hogy elférjünk mind a hárman, ilyenkor tele volt vele az egész szoba, s ha az asztalhoz akartunk menni, a kana­pén kellett átmászni. Egyszer arra ébredtem, hogy teljesen beborított valami, Ivetka ránk rakta a rajzait, hogy megszáradjanak. Már akkor is mindent együtt csináltunk, ez a mai napig megmaradt, nemcsak az ün­nepeket töltjük együtt, ha bárkivel történik valami, a családi tanács be­segít közösen megoldani a gondot. A nyáron nagy szüksége volt rá, partnerével, a gyorsmentős Mar­tinnal babát vártak. A kislány a nyolcadik hónapban jött a világ­ra, s csak néhány percet élt. Nagyon fontos az ilyen nehéz hely­zetekkel mindjárt megbirkózni, s minden erőmet arra összpontosí­tottam, hogy túléljem. Sokat segí­tett, hogy rengeteg hasonló sorsú nő vette fel velem a kapcsolatot a szociális hálón, de sms-eket is kaptam, nemcsak részvétnyilvání­tással, leírták a saját történetüket, hogy ők mit éltek át, biztattak, hogy ne essek kétségbe. Rádöb­bentem, hogy nem én vagyok az egyetlen, akivel ilyen tragédia tör­tént, akadnak olyanok, akik hosszú ideje szenvednek, az egyik anyuka három év után sem tud szabadulni a fájdalomtól. Bár az, hogy én el­veszítettem a babát, még igen friss volt, próbáltam segíteni neki. Nyíltan vájlalja cukorbetegségét, és tanácsokat ad a hasonló sorsra jutott embereknek. Nem titkol­ja, hogy hatéves kora óta, 26 éve diabetesben szenved. Igyekszem úgy felfogni a dolgo­kat, hogy semmi nem véleden. Ha engem, akit ismernek az emberek, megkérdeznek a témáról, köteles­ségemnek tartom, hogy beszéljek róla, hogy mások is okuljanak be­lőle, hogy felfogják, a betegséggel is lehet élni. Mondataiból, viselkedéséből nem lehet nem észrevenni, hogy egyenes, spontán ember. Bár szí­nésznőként akár csúnya boszor­kány bőrébe is bele kell bújnia, az életben megmaradt tiszta, gyermeki léleknek. Annak, hogy spontán módon re­agálok, semmi köze a munkám­hoz, sokkal inkább ahhoz, hogy ilyennek neveltek, ezt kaptam a családban. Legtitkosabb vágyainkat nem szoktuk elárulni. Van olyan, amit legalább sejtetni lehet? Sok van belőlük, de a legtöbb valós. Lehet, hogy úgy tűnik, mintha pi­cit naiv lennék, pedig pontosan az ellenkezője igaz: túlzottan racioná­lis vagyok, s ezt a partnerem néha a fejemhez is vágja. Amikor a babát vártam, a másodikos kislányom írt egy mesét. Arról szólt, hogy egy kislány a patakban ráakadt egy aranyhalacskára, s megkérdezte tőle, elárulhatja-e neki a három kívánságát. Szeretne egy kutyust, egy lovacskát és egy kisöcsit - bár akkor még nem tudta, hogy ter­hes vagyok. A mesében a kislány megkapta a kutyát, az futott utá­nuk, ahogy ők vágtattak a lóval, de szomorú volt, mert a kistestvér nem volt sehol. Mikor hazaért, s kinyitotta az ajtót, a kiságyban ott volt a pici fiú. Amikor a szülés után újra elolvastam Romanka meséjét, lúdbőrzött a hátam, s azóta is sok­szor eszembe jut, hogy nem lehet véletlen. Szeretném teljesíteni a kí­vánságát... Urbán Klára

Next

/
Thumbnails
Contents