Új Szó, 2013. október (66. évfolyam, 228-254. szám)
2013-10-12 / 238. szám, szombat
20 Szalon ÚJSZÓ 2013. OKTÓBER 12. www.ujszo.com Száz éve született Rónay György költő, író, irodalomtudós, műfordító - művei ma is szellemi haszonnal és tanulsággal forgathatók Egy sziget világra nyíló partjai „Ki emlékszik gyermek- arcunkra?” - kérdezi misztikus-filozofikus kantátasorozatának, a magyar költészettörténet egyik legmélyenszántóbb versciklusának ötödik darabjában Rónay György. Az öregedő ember mellől lassan elmaradnak azok, akik még látták a másik arcát, „az ártatlant s már oly sokat tudót”, de ugyanúgy maradnak el a korábbi élet tartozékai is. POLGÁR ANIKÓ Van abban valami titokzatos, ahogy az emlékezet egymásra fekteti, egymásba mossa a síkokat, ahogy az őszi kertben ott van az elsőtől, az őskerttől kezdve mindegyik, egészen az utolsóig, a temetőkertig, „s azon is túl a végsőkig, az ismeretlen fényesig”. Mert a mélyen vallásos Rónaynál a halál nem nyugvópont, a halottak „szelidek/s nem bántanak”, csak figyelnek ránk a szobák szögletéből, a felakasztott ruhák közül, ezért a legjobban tesszük, „ha magunkban adunk szállást nekik”. A száz éve, 1913. október 8-án született Rónay György egyik méltatója, Sőtér István szerint negyvenéves korától vált nagy költővé: a Nyugat nagy nemzedékének, elsősorban Babitsnak az ihletését mutató korábbi művei mintegy felkészülésként, költői fészekrakásként foghatók fel. Ezt a fejlődéselvű sémát nem kell feltétlenül elfogadnunk. Kétségtelen, hogy a legfeszesebb időmértékes strófákhoz pályája kezdetén vonzódott a leginkább: megérintette ugyan a Babits munkássága nyomán bekövetkezett újklasszicista fordulat, de az 1930-as, 1940-es évek antikvitáshoz való viszonya, az antikvitás szigetjellege nála a kezdetektől a katolikus líra misztikájával fonódik össze. Későbbi versszövegeinek áradó prózaverssorai egyrészt az avantgárdhoz való rejtett vonzódás jelei (e vonzódás egyik legegyértelműbb megnyilvánulása az irodalomtörténész Rónay Kassákról írt kiváló monográfiája), másrészt a francia líra, elsősorban a francia klasszikus költészet hatásának lecsapódásai. Utolsó korszakának kiemelkedő műveit, a Szerápion legendák című versciklust és A kert című kötet kantátáit olyan nagy versek előzik meg, mint az 1939-ben írt, Apollinaire emlékének szentelt Változatok egy régi dalra, a származásának traumáját magába sűrítő, negyvenes évekbeli, Férfikor című vers vagy az 1950-es években született Pótlás a Passióhoz című ciklus darabjai. A Rónay-költészet nemcsak a keresztény titkokra nyit újabb és újabb ablakokat, hanem az antik mitológiára is. Egyik költői alteregója a hosszú útról hazatérő vén hajós, Odüsszeusz. A tenger pántlikái című versben a tenger „sö- rényes kék csikó”, akár a mitológiában, ugyanakkor a lélek metaforája is („minden lélek tengerlényegű”), s a múlhatatlan transzcendenciával egyenlő („de a tenger örök”). Az öreg évek szigetén című vers a világtól elszigetelt, ugyanakkor abban szervesen benne élő köztes létet mutatja be: „Szigeten élek. Partjaim a világra nyílnak.” Ilyen szigetlétnek érezhette az irodalmi életben részt vevő, ugyanakkor szerényen a háttérből figyelő pozícióját a költő, műfordító, irodalomtörténész, szerkesztő Rónay, aki 1950-től haláláig, 1978-ig a Vigilia szerkesztője volt. Vallásossága (hogy A hajós hazatérése című versének metaforájával éljünk) mindig reménnyel kecsegtető, mindig előremozdító titkos vitorlaként szolgált számára, akkor is, ha hajójának árboca eltörött. Az Odüsszeusz-Rónay azonban nemcsak a költészet vizein hajózott. Figyelemre méltók önéletrajzi elemeket tartalmazó regényei (például A ná- bob halála). Esti gyors című regényében a bűn és bűnhődés lélektani mélységeit tárgyalja: a valós elemeket is tartalmazó mű főhőse egy gyógyszerész, aki akaratlanul válik bűnössé, egy zsidó házaspár feljelentőjévé. Rónay a lelkifurdalás részletes ábrázolásával, a kényszerképzetek kialakulásának aprólékos bemutatásával egy nemzedék esetleges bűnrészességének kérdését, a történelmi traumák kitörölhetetlen voltát mutatja be. A regényből Utószezon címmel film is készült, Fábri Zoltán rendezésében, Páger Antallal a főszerepben. Különösen jelentősek esszéi, melyek a magyar irodalomtörténet szinte minden korszakát érintik: bármüyen témához nyúlt, mélyenszántóan, ma is érvényesen tudott róla megnyilatkozni. Olvasás közben című kötete kritikáit, Kutatás közben Egy szerény vezéralak: Rónay György (1913-1978) című kötete tanulmányai egy részét tartalmazza. Kutatóként foglalkozott a Petőfitől Adyig terjedő időszakkal, a Nyugat nagy nemzedékével, de a régi magyar irodalommal is. Fordítói életműve terjedelmében monumentális, színvonalában lenyűgöző. Legnagyobb műfordítói teljesítményei közé tartozik Michelangelo szonettjeinek, a klasszikus és a modem francia költészet remekeinek átültetése, de fordított prózai műveket is, Balzacot, Stendhalt, Flaubert levelezését. Nevével a gyermekolvasók is találkozhattak, hiszen ő fordította le Saint- Exupéry A kis hercegét, s a Grimm-me- sékből készült átdolgozásai is számtalan kiadást megértek. Fontosak a műfordítással kapcsolatos elméleti írásai is, melyeket a Fordítás közben, valamint a Fordítók és fordítások című kötetben gyűjtött össze. 1989-ben két vaskos kötetben megjelent naplói kapcsán Balassa Péter „megszégyenítően tisztánlátó” embernek és „szerény vezéralaknak” nevezte Rónayt. Költői-műfordítói egyéniségének nagyságáról tanúskodik az a tény is, hogy naplójából, ebből az „egyenletesen melegítő kemencéből” olyan idézeteket lehet előhúzni, melyek ma is „égő parazsakként” sütik meg mindazokat, „akik még képesek a fájdalmas önbírálatra”. BÚCSÚSZÓ A szerző és Huszár Tibor (Nagy Enzoe Zoltán felvétele) Huszár Tibor emlékére Három nappal apám halálának első évfordulója előtt a rétéi temetőben voltam. Huszár Tibor barátom temetésén. Bementem a halottasházba, csendben elbúcsúztam tőle, megfogtam hatalmas, hideg kezét, és egy parányi alabást- rom angyalkát tettem mellé. A gyászszertartás alatt végig kint voltam a temetőkertben, magára hagyva az emlékező sokaságot. Aztán elmerengtem, és lepergett előttem Tiborral való kapcsolatom kezdete és vége... A nyolcvanas évek első felében már szenvedélyesen fotóztam. Mondanom sem kell: Tibor hatására. Pedig nem tanított, nem kérdezett, hogy akarok-e fényképezni. A szüleimnél töltött vendégeskedései alatt kerített hatalmába személyisége, elbűvölt a viselkedése, az egész habitusa. Csodáltam a közvetlenségét, azt, hogyan kezdeményez új barátságokat ismeretlen emberekkel. Egypár futó látogatást leszámítva hosszabb ideig nem találkoztunk. A kilencvenes évek elején a pozsonyi lakásának pincéjében berendezett sötétkamrában whiskyt kortyolgatva mesélte élményeit. Másnap egy közeli kertvendéglőben megegyeztünk, folytatjuk az eszmecserét nálunk, a Bodrogközben. Apám ekkor már inkább Magyarország felé tekintett, szervezte a vajai, majd az aranyosapáti festőközösségét. Én mint újdonsült teológus a papi teendőimet láttam el. Egy temetést megelőző virrasztó alkalmával a helyi kurátor halkan felém súgta, „tiszteletes úr, itt van a barátja!” Mozgalmas napok, hetek következtek. Meglátogattuk közös barátainkat, hajnalig tartó eszmecseréket folytattunk. Gulyásfőzést rendeztünk a közeli Latorca partján, az ételbe Tibor igyekezett a távoli országokban szerzett tapasztalatait is „belefőzni”. Az alapanyagokat tekintve volt abban minden: grúz konyak, sör, bor, marhahús, dzsem, mindenféle fűszer, egy kevéske víz, a folyóban szedett kagylók. Szerette volna, hogy a főztje által mi is részesei legyünk az utazásai alatt átélt élményeinek. 1995 nyarán ismerkedtem meg nejemmel, akivel első randevúnkat Tibor első, Cigányok című könyvének bemutatójára időzítettük. Fotós barátom a jelenlévőknek úgy mutatott be minket: „a pap és az új szeretője”. Akkor még egyikünk sem sejtette, hogy az a lány egy hét múlva már a feleségem lesz. A kistárkányi paposkodásom alatt ritkán találkoztunk. Inkább telefonon tartottuk a kapcsolatot. Valamikor a kétezres évek második felében Tibor felhívott, és azt újságolta magáról, hogy rákos. Nem éreztem félelmet a hangjában, szokásos optimizmusával azt az egyszerű következtetést vonta le, hogy meg fog gyógyulni. Én is elmondtam magamról a legújabb híreket: engem meg kidobni készülnek a papi állásomból. Pár hét múlva folytattuk az eszmecserét: „Megoperáltak, tiszta vagyok” - mondta. „Fölöttem pedig ítéltek, és kidobtak” - mondtam. Harmadnap Pozsonyban találkoztunk, bemutatott Luboslav Moza művészettörténésznek és galériatulajdonosnak, aki kettőnk közös kiállítását készítette elő. Találkozásaink ettől kezdve egyre sűrűsödtek. A másodszor kinyomtatott, bővebb terjedelmű Cigányok első példányával engem ajándékozott meg. Modra-Harmónián levő rezidenciájában tett látogatásunkat eredetileg csak néhány naposra terveztük, aztán többhetesre sikeredett. Kiegyensúlyozottságot és nyugalmat árasztott Tibor háza és környezete, annak ellenére, hogy rengeteg ismerőse és barátja fordult meg ott. Sokszor amolyan privát Pilvax kávéházban éreztem magam, ahol jelentős és ismert emberek adták egymásnak a kilincset. Mindig szívesen tértem vissza Tibor otthonába, ahol úgy fogadott mint barátját, vagy mintha a fogadott fia lettem volna. Elvitt a hradištei hegyekben található házába is. Ez a „semmi közepén” levő hely volt az, ahol jólesett szótlanul egymás mellett ülni, hallgatni, szavak nélkül is értettük egymást. 2012-ben a beteg apámhoz költöztem, de utána is sokat találkoztunk. Ott voltam a párizsi művészbarátainak tartott többhetes összejövetelen, és ott voltam az édesapja temetésén. Érezte együttérzésem, és tudta azt is, nemsokára saját apám fölött kell majd hasonlóképpen megállnom. Apám halála után Tibor visszatért Párizsba, engem pedig a franciaországi Provance- ba irányított a barátaihoz, ahol több mint egy hónapig festhettem és elmélkedhettem a dolgaim fölött egy világítótoronyban. Hazajövetelünk körülbelül egy időre esett. Egy étteremben üldögéltünk gulyáslevest szürcsölgetve, amikor fölvetette, költözzek hozzá. December 19-én már Tibornál vacsoráztam. Másnap együtt vártuk a világvégét. Miután túléltük, a családjánál töltöttük a karácsonyt, Rétén. Számomra gondtalan és paradicsomi időszak következett. Apám elvesztése miatt érzett fájdalmamat enyhítette Tibor gondoskodása, baráti szerete- te. Egyik este sokat sejtetően újságolta, tavasszal befejezi a nekem készülő műterem építését. Akkor kezdtem a kontAKT című ciklusomon dolgozni. Új otthonomban modellekben sem szenvedtem hiányt, mindketten elismertük és tiszteltük a női test szépségét. Kedvemre festhettem Tibor fotóműtermében, miközben ő fotózott. Ebben az időben készítette elő új könyvét, a Babylont. Végigkövettem a mű létrejöttét, a gondolat születésétől az első nyomtatott példány kézbe vételéig. Üdvözöltem magát az ötletet: megtalálni a világnak egy parányi pontját - Tibor párizsi műtermét ahová egy egész világ belefért. A kész könyv két példányával május 10-én elutazott Franciaországba. Másnap éjszaka jött a hír: Tibor agyvérzést kapott. Ezzel megkezdődött harca az életért. Több hét után stabil - és a körülményekhez képest kielégítőnek ítélt - állapotban szállították haza Szlovákiába. Ekkor még nem sejthettem, hogy a dolgok más irányt vesznek. Igyekeztem minél többször meglátogatni a kórházban. Elszántan teljesítettem minden kérését. Szerettem volna, ha elesettségé- ben legalább bennem biztos pontra lel. Közel négy hónap elteltével láthatta újra otthonát. Felszabadult volt. A környezet és a barátok gondoskodása sok mindent feledtetett vele. Talán még jól is érezte magát, de valamitől félt, és attól a valamitől én is féltem. Az utolsó nap a műtermében álló ágyon együtt ülve csak bámultunk kifelé az ablakon. Megkérdezte, jól ér- zem-e magam itt. Bólintottam. Az éjszakát vele töltő barátunk nem sokkal lefekvésünk után riadtan ébresztett föl: Tibor nem lélegzik! Megpróbáltuk újraéleszteni. De ekkor már hiábavaló volt minden emberi küszködés... Még aznap összepakoltam a holmimat. Temetéséig a háza vendége maradtam. Esténként csak bámultam konyhájában az üresen maradt székét, az asztalon fekvő gyász- jelentést... Nagy Enzoe Zoltán
