Új Szó, 2013. október (66. évfolyam, 228-254. szám)
2013-10-08 / 234. szám, kedd
Juventus-AC Milan 3-2, osztályozókönyv a rangadóról 14. oldal 2013. október 8., kedd, IX. évfolyam, 40. szám A Greenpeace négy aktivistája kötélen ereszkedett alá a bázeli stadion tetőszerkezetéről, nem sokkal a Basel-Schalke (0-1) BL-meccs kezdete után. A környezetvédők az általuk kifeszített molinón az UEFA-t és a Schalkét is szponzoráló orosz földgázkitermeiő cég, a Gazprom sarkvidéki fúrásai ellen tiltakoztak. A mérkőzést öt percre félbe kellett szakítani, az UEFA pedig vizsgálatot indított az incidens miatt. (Fotó: SITA/AP, Laurent Gillieron, Keystone) A kritika hasznáról és káráról i A magyar futball f helyzetét tárgyaló ko- ! máromi vitaest végén I a közönség soraiból I ketten is felrótták a I beszélgetés pesszi- I mista hangnemét. A felszólalók szerint örülni kellene a kis sikereknek is, s hinni, töretlenül hinni a magyar fociban. Igazuk van. Bár annyit helyesbítenék, hogy az est hangvétele nem pesszimista, hanem realista volt. Máskülönben mélyen egyetértünk, valóban meg kellene becsülni a kis sikereket is, az én nemzedékem például idestova három évtizede szeretne már szívből örülni a magyar futball mégoly apró sikereinek is - ha volnának ilyenek. Örültünk az U20-as világbajnoki bronzéremnek, a svédek legyőzésének, a Videoton csoportkörének, Gera és Huszti egy-egy villanásának, újabban Szálainak... De ez minden. Vagy vannak új példaképeink? Vannak eredményeink? Vannak visszhangot keltő győzelmeink? Rettegett klubcsapataink Európa-szerte portyáznak, s néha le-lecsapnak? Töredenül hinni kell a magyar fociban - ez akár a Focitipp mottója is lehetne. Azért foglalkozunk annyit a bundaüggyel és a futballra árnyékot vető jelenségekkel, mert hisszük, hogy a magyar futball megtisztítható, s hogy igenis érdemes harcolni ezért a célért. Ha nem hinnénk ebben, az a teljes nihilt jelentené. Mert hit nélkül is lehet élni, csak nem érdemes. Úgyhogy nem is ezzel van a baj. Hanem azzal, hogy semmi egyebünk nincs, csak a hitünk. Az ugyanis, hogy 1986 óta nem jutottunk ki a világbajnokságra, nem pesszimizmus, hanem realitás. Hogy Bukarestben - az év legfontosabb meccsén! - két perc alatt kifeküdtünk, az is a fájdalmas realitás volt (bár jobban szerettük volna, ha csak álmodjuk az egészet). Vagy halkítsuk le a tévét, s úgy próbáljunk végignézni egy NB I-es meccset! Menni fog? Aligha. Elalszunk az unalomtól. Ezért inkább átkapcsolunk a Chelsea vagy a Dortmund meccsére, amit lehalkítva is végig lehet nézni, mert valóban izgalmas és szórakoztató. Hogy ne nyugati topcsapatokhoz hasonlítsuk a magyar elitet? De miért ne? S mégis kihez kellene hasonlítani? Vagy ez nem ugyanaz a sportág? Ez valami más, speciálisan magyar játék? Hungarikum? Nem volna szabad ennyit gúnyolódni a magyar focin — tette még hozzá az egyik felszólaló. Véleményét tiszteletben tartom, de nem érthetek vele egyet. Mi nem gúnyolódunk. Az irónia nem gúny. Az irónia létszükséglet. Segít elviselni a jelent. S mivel mi is a magyar foci részei volnánk, ezért iróniánk sokkal inkább önirónia. Általa tartunk tükröt önmagunknak. Általa tanuljuk meg reálisan látni helyünket a világban. Önirónia nélkül ugyanis nincs józanság. S most visszakérdeznék: vajon mivel ártunk többet a magyar focinak, ha jogos kritikát fogalmazunk meg róla, vagy ha letagadjuk a nyilvánvaló tényeket, s azt állítjuk, Lipták, Guzmics vagy Vanczák válogatott szintű hátvéd? Uramisten, hát nem botrány az, hogy Vanczák Vili többször szerepelt a címeres mezben, mint Nyilasi Tibor, vagy mint Törőcsik András és Esterházy Márton együttvéve? A közszolgálati médiában hallható, giccs- be hajló hozsannázások helyett pedig két, némiképp objektívebb mércét ajánlok, amellyekkel lemérhető a magyar klubfutball színvonala. Az egyik a nézőszám, amely évről évre csökken. A másik pedig a nemzetközi konfrontáció. Mert hazudhatunk magunknak fejlődést, és csillogó „Hát nem botrány az, hogy Vanczák Vili többször szerepelt a címeres mezben, mint Nyilasi Tibor?” show-műsorokban ünnepelhetjük a semmit, de sajnos van helyzet, amikor nem a csomagolás, hanem a tartalom számít - mint az európai kupákban. Ahonnan „elitcsapataink” már júliusban kiestek, az elő-előselejtezők során. Meredeken hangzik, pedig igaz: idén Liechtenstein, Luxemburg, de még a Feröer-szigetek is több UEFÁ-koefficienst gyűjtött a nemzetközi kupákban, mint mi, magyarok! Ismételjük meg: Liechtenstein, Luxemburg, de még a Feröer-szigetek is... Szóval nem tudom, van-e minek örülni. A fentiek megítélése ugyanis nem optimizmus vagy pesszimizmus függvénye. S nem is hitkérdés. Mert ahogy egy vasúti felüljáró korlátján bekötött szemmel végigsétáló illető sem bátor, hanem vakmerő, éppígy az, aki mindenfajta racionális indoklás nélkül, pusztán érzelmi alapon a magyar foci újjászületését jövendöli, nem optimista, hanem elvakult. Az pedig, hogy kinek szurkolunk, ebből a szempontból teljesen irreleváns. Ha a miértekre keressük a választ, nem lehetünk elfogultak, s nem fogadhatjuk el semmilyen szekértábor aktuális szlogenjeit. A magyar foci megtisztulásához a magunk részéről azzal járulhatunk hozzá, ha nem asszisztálunk az önámításhoz. A hazudozást, az üres reklámszövegek mantrázását pedig meghagyjuk a propagandaosztályoknak és az MLSZ marketingrészlegének. Persze, az volna a legkényelmesebb és a legkevésbé fájdalmas, ha a szőnyeg alá söpörnénk az összes problémát, a bundaügyet, a lelátói rasszizmust, a doppinggyanút, a politikai mutyizást; ha beállnánk mi is a sorba, és hurráoptimista lózungokat szajkóznánk a „nyilvánvaló fejlődésről” meg a „biztató jelekről”. Ennél azért több önbecsülésünk van, remélem. Gazdag József
