Új Szó, 2013. szeptember (66. évfolyam, 203-227. szám)
2013-09-04 / 205. szám, szerda
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2013. SZEPTEMBER 4. Horgász 15 Magányos cirkáló a tavon Évekig mérsékelt sikerrel kerestem a pontyokat, de mióta kezdem kiismerni őket, megszállott pontyozó lettem A pontyozást nem lehet megúnni Amennyire cikiztem a seggen ülő, megrögzött pon- tyozókat azelőtt, úgy változott meg a véleményem ezen a nyáron. Olyan ez, mint szabad emberként a házasságról elmélkedni: csak akkor jön rá az ember az ízére, ha belepoty- tyan a közepébe. KÖVESD1 KÁROLY Hiába írja a szakirodalom, hogy nem éppen a nyár a legjobb pontyozó időszak - főleg a nagy melegek miatt s hogy tavasszal, a melegedő vízben és főleg ősszel, a tél előtti zsírtartalékok felszedésekor esznek legjobban az aranyhasúak, az idei nyár számomra egyenlő volt a cáfolattal. Tavasszal, egy-egy kis-dunai keszegezést, mámá- zást leszámítva, nem igen jutott időm a horgászatra, hanem a nyár ugyancsak kárpótolt. Júliusban-augusztusban olyan fergeteges pontyozásokban volt részem, hogy magam is csodálkoztam. Eltekintve egy csúnya kudarctól, amikor negyven fok közelében járt a hőség, szinte akkor fogtam pontyot, amikor akartam. S nem az aprajából. Néhány cikket már írtam erről, most legutolsó tapasztalataimat szeretném megosztani az olvasókkal. Mert hiába tervezgettem, hogy jóból is megárt a sok, most már veszem a pergetőcuccot, és irány valamelyik folyó, egy hete ismét csak a kedvenc halastavamon kötöttem ki. Ahol a szokásos kép fogadott: a tó közepére meredő bojlizó szerelékek, abból is kevés. A tó nagyobbik részén rajtam kívül csak egy pasas ücsörgött, a túloldalon. Ó is messze dobálta, a feneke- zőt. Szokásomhoz híven a fás, bokros, dzsumbujos öbölben rakodtam le a falatnyi helyen, ahol még embert nem láttam pecázni. Délelőtt volt, csendesség. Gyanús csend. Csak egy fehér hajó, egy magányos hattyú cirkált a vízen, és a békák tocsogtak önfeledten a part közelében. A bokrok alatt valahogy nem loccsantak a nagy pontyok, a gallyak se mozogtak a hozzájuk ütődő halak súlyától. A harcsára utaló, szokásos pezsgés ugyan ezúttal is feltört a délelőtt során, de az is csak kétszer-háromszor. Mindegy, beszórtam a szokásos néhány maréknyi mézes kukoEsti fotó a megharcsásodott ponttyal ricát a bokorsor elé és részben a bokorba (hogy kicsaljam a halakat a legnagyobb sűrűből), aztán repült a kis vagler-úszó a fűzfalevelek mellé. A hosszú kapástalanság elgondolkodtatott. Már arra kezdtem gyanakodni, hogy valaki nagyon megbolygatta a helyet (két sörösdoboz utalt is erre), amikor végre elmerült a bóbita. S mintha a legutóbbi kapás ismédődött volna meg - amikor egy ponty a vízbe rántotta a botomat, s kénytelen voltam ruhástól megfürödni -, ez a hal is olyan vadul száguldott el a bevágás után, hogy alig volt közöm hozzá. Hiába volt a gyors féklazítás, talán három másodpercig éreztem az erejét, és a ponty elviharzott, én meg savanyúan néztem a kihajlott horgot. Nofene, morogtam. A világmárka is lehet selejtes? Horogcsere, bedobás, várakozás. Kapástalanság. Hátha a gimyó jobban ízlik nekik? Feltűztem két nagy esőgilisztát, de azt meg csak húzogatta valaki, az úszó meg- megmerült, ütöttem is két luftot gyors egymásutánban. Vissza kukoricára. Semmi. Éreztem, valami nem passzol, talán finomítsunk a szereléken. Levágtam a horgot, amelyen három szem kukorica volt, és felkötöttem egy kisebbet, amelyre kettő fért rá. Az eredmény ugyanaz. Na, akkor próbálkozzunk tovább. Levágtam a horgot, még kisebbre cseréltem, erre már csak egy szem kukoricát tudtam ráügyes- kedni. Semmi. Ez az, amikor megáll a tudomány. Hogy miért nem mentem mégis pergetni?! Lelki szemeim előtt láttam a rapalára vágó dunai, férfikar nagyságú balint, és nagyokat sóhajtottam. Aztán váltottam pottyantósra: le az úszót, s csak úgy, szabadon suhintottam be a bokrok mellé, gimyóval a horgot. Ez sem működött. Cibálás volt, rendes kapás nem. Dobcsere az orsón, a harmincas zsinórt huszonötösre váltom, pedig az itt öngyilkosság. Öt perc múlva, sajnos, igazam lett. Amikor megmerült az úszó, és bevágtam, a hal azonnal a bokorba rontott, és nyolc-tíz másodpercnyi huzavona után szakított. A harmincassal ki szoktam őket cibálni onnan.Gondoltam, adok még egy utolsó esélyt, nekik, jobban mondva inkább magamnak; visszacseréltem a harmincas zsinórt, és elővettem a titkos fegyvert: a friss csemegekukoricát, amelyet előző nap vettem a piacon. Néha jobb, mint bármelyik ízesített, mézesített és vanüiásított, kókuszaromával tuningolt csali. Sokáig állt az úszó fekete-zöld- narancssárga vége a víz színén, majd a szemem esett ki a zöld háttér és a fogyó fény miatt, amikor hirtelen ledöccent narancs- sárgáig, majd az is eltűnt. Lehet, hogy mégis feltolóssal kéne próbálkoznom? Nem szeretem azt a módszert, mert mélységet kell mérni, és mindig hajszálpontosan ugyanoda dobni. A fenék itt gazos (jó pár horgom és úszóm bánja), egyeneden, ki tud itt any- nyira finomkodni? De ha a sárga is eltűnt, s hoppá, már a zsinór is feszül, akkor viszi a hal a kukoricát! Ideje oda- törölni. A bevágás után azonnal cibálni próbáltam kifelé a halat a bokroktól, nehogy ez is megtréfáljon. Nem szeretem a buta vicceket. Végül sikerült nagy nehezen kifordítanom onnan, s akkor jött a meglepetés. A hal jellegzetes kaszáló mozgással indult el jobbra! Ez ám a ponty a javából! Úgy hívják, hogy harcsa koma. A legszebb az egészben, hogy ugyanitt vagy másfél hónapja Itt még kövér a hasa (A szerző felvételei) már fogtam egy harcsát, akkor is kukoricával. Ez a hal otthon mégsem kukoricát, hanem félig emésztett kishalakat öklendett ki, tehát teljesen rendben volt az étvágya és az ízlése. Csak éppen rosszkor volt rossz helyen. Hát így ért véget számomra a pontyszezon. Gondolom legalábbis most, e sorok írása közben, mert közben a kisördög itt sutyorászik a fülembe: fogsz még te az ősszel azon a helyen szép, kövér pontyokat... Nagy étvágya volt Görbüljön a bot! Olvasom a Magyar Horgász rekordlistáján, hogy április 24-én abszolút országos rekord született Magyarországon. Egy bugyi horgász 40,76 kilós amurt fogott egy halastóban. Ugyanezen a listán egy ugyancsak abszolút magyar rekord, egy közel hatkilós dévér is szerepel, ezt az Öreg-Dunán csípte el egy ügyes sporttárs. Mondanom sem kell, utóbbi az örvendetesebb hír, hiszen a jövevény (durvább fogalmazásban: invazív) amurral ellentétben a dévérkeszeg őshonos hal a Kárpátmedencében. Ráadásul a sokat sanyargatott Duna adta. Valahol így lenne ez helyénvaló: az egyébként hatalmas élményt jelentő amurfogások csak essenek az egyesületi tavakon, míg a „mi kutyánk kölyke” szaporodjon és növekedjen természetes vizeinkben. Magam is fogtam néhány 10 és 20 kiló közötti amurt néhány éve a Morva folyón, de amikor ugyanott hatkilós vadpontyot sikerült megszákolni, jobban örültem neki, mint a kínai eredetű torpedóknak. Amellyel nincs is annyi gond, mint a többi jövevénnyel, a törpeharcsával és a gébek telhetetlen hadával, amelyek némely vizeinken élvezhetetlenné teszik a horgászatot. Az ember önkéntelenül arra gondol, bárcsak csukából, harcsából, mámából, nyurgából vagy dévérből dőlnének sorban a rekordok! Vagy egyre nagyobb compók, domolykók nőhetnének fel vizeinkben. Nem is szólva a süllőről, amelyet a Dunában lassan nagyítóval kell keresni, elsősorban a kormoránok, másodsorban a rabsicok, nem utolsó sorban a környezetváltozás kártevése miatt. Mert bizony nem sok horgászszívet dobogtat meg a disznónyi busák fogása (ebből 77,50 kg a magyar s egyben a világcsúcs), amelyeket nem bántanak a kárókatonák, és a rabsicok számára sem jelentenek zsákmányt. Valószínűleg sokan elcserélnének egy ilyen monstrumot akár egy tízkilós süllőért vagy nyolckilós nyurgapontyért. Inkább ezek súlya alatt görbüljön a bot! (kövesdi) HETI TIPP Szoktató etetés - ragadozóra? AJÁNLÓ Bármily furcsán is hangzik, gyakran merül fel a kérdés, érdemes-e ragadozóhalakra szoktató etetést alkalmazni? A kérdés felvetése talán a napjainkban eluralkodott gyakorlatra utal: mindenki, mindig, mindenütt és minden halfajtára etet - miért lenne éppen a csuka, a süllő vagy a harcsa kivétel? Ha a pontyot és a keszeget, mámát oda lehet csalni a horog közelébe, miért lennének a vizek „nagyvadai” kivételek? A kérdésre a válasz: igen is, meg nem is. Elvileg elképzelhető, hogy ha rendszeresen haldarabokat dobálunk egy bizonyos helyre, az arra kószáló csuka, harcsa megtalálja és elfogyasztja. A süllő talán kevésbé, mert napközben ő mozog a legkevesebbet közülük, éjjel pedig többnyire a felszínen rabol. Az azonban kérdéses, hogy a mozgó táplálékot kereső ragadozó hozzá szoktatható-e egy helyhez, illetve, hogy visz- szacsalható-e oda, ahol elhullott eleséget talált? Nem elképzelhetetlen, de sokkal kisebb a valószínűsége, mint a békéshalak esetében. Az viszont kétségtelen, és bárki tapasztalhatta, hogy például a partközeli kishalfogás- hoz beszórt etetésen a kishalak után megjelennek a ragadozók is. Egyszerűen azért, mert felkelti figyelmüket a mozgás, s mert - különösen, ha éhesek - a kishalakat követik. Részben ezzel magyarázhatóak az időnkénti furcsa fogások, amikor növényi eredetű csalira (kukorica, pellet stb.) harcsát sőt csukát sikerül fogni. Ilyenkor a ragadozó a megcélzott kishallal (vagy kishal helyett) szippantja be a csalit. Máskor a kifelé tekert, mozgásban levő csalit támadja meg. Vagyis, ha etetni akarunk, inkább a kishalakra koncentráljunk, amelyek odavonzzák a ragadozókat, és ne a csukára, süllőre, harcsára etessünk. Ez azért is fölösleges, mert megvan a búvóhelyük, ahonnan úgysem csaljuk ki őket, ha nem táplálkoznak, ha pedig vadászni indulnak, úgyis megtalálják (vagy nem) a számukra felkínált csalit. Ne akarjuk minden áron kényelmesen az orrunk elé „rendelni” a zsákmányt, emeljük fel a fenekünket, és keressük meg. így sportosabb és természetesebb a dolog, (kk)
