Új Szó, 2013. szeptember (66. évfolyam, 203-227. szám)

2013-09-28 / 226. szám, szombat

www.ujszo.com

PRESSZÓ ■ 2013. SZEPTEMBER 28.

PORTRÉ 17]

Z

uzana Mináčova soha nem használja a könyökét, nem ismeri az arroganciát, nem szentesít durva eszközöket. Kollégái közül soha senkit nem lökött még oldalba, csak hogy gépével jobb pozícióhoz jusson, hangját a legfeszültebb helyzetekben sem hallatja, jelenetet, még ha lett is volna rá oka, nem rendezett soha.

Nem ismerek még egy ilyen sztárfotóst. Fesztiválokon, filmbemutatókon, fogadásokon, forgatásokon mindig tudja, mikor jön el az ő pillanata. Onnantól fogva viszont övé a pálya, és megszállottan dolgozik. Még most is, túl a... mindegy, mennyin. Kitartása, odaadása, a szakma iránti alázata, energiája sokkal lényegesebb, mint éveinek száma. Panyi Zuza, ahogy az egész szakma hívja, nagy tekintélyű fotósa Karlovy Vary fesztiváljának. Amíg Pozsonyban élt, a kolibai filmgyár volt a második otthona (ha nem az első!), de Moszkva és Velence is tudott róla, ha sorba áhította a kinofesztyival vagy a mustra sztárjait.

Karlovy Varynak ikonikus alakja lett az évek során. Bájos történeteinek száma még mindig gyarapodik, sajátos módszerét hollywoodi sztárok csodálják. Az itteniekkel, vagyis az európaiakkal könnyen szóba elegyedik. Jól beszél magyarul, remekül használja az oroszt, elég neki hozzá az „igyi szuda!”, németül a legfinomabb árnyalatokkal brillíro- zik. Csak angolul nem beszél. Pár szótól eltekintve, mint például very good, beautiful, no please! Ettől fuggedenül mégis ő az, aki minden amerikai sztárral zökkenőmentesen dolgozik. Szlovákul! Gádások nélkül. Lefegyverzően. Elég, ha csak annyit mond, hogy: „Daj si dole okuliare!”, vagy: „Pozri sa na mňa!”, vagy: „Usmievaj sa!”, a csoda sosem marad el. A sztár leveszi a sapkáját, ránéz és mosolyogni kezd. A jelenlévők nagy ámulatára. Fotós kollégái már egyáltalán nem csodálkoznak rajta. Panyi Zuza nem ismer lehetedent. S miközben szlovákul instruálja a hollywoodi filmek leg- kegyedenebb, legkiállhatadanabb, legeüenszenvesebb figuráját, még azt a pillanatot is megtalálja, amikor egy szál rózsát dughat a szájába. Nincs még egy ilyen bátor asszony a fesztiválfronton.

„Hiheteden, hogy mennyit változott az élet - hallgatom tárgyilagos megállapítását. - A mai fiatalok fel sem tudják fogni, milyen körülmények között indultunk. Mi azt sem tudtuk elképzelni, hogy egyszer önálló lakásunk, autónk lesz, vagy hogy szabadon utazhatunk. Egy Hasselblad, amit már rég félretettem, egyszerűen elérheteden volt számunkra. Tizenhárom éves voltam, amikor Auschwitzba kerültem. Nem értettem, mi zajlik körülöttem. De a kultúra fontosságát már akkor is éreztem. Stefan Zweig Sakknovelláját mesélte egy lengyel nő folytatásokban a tábor egyik barakkjában. Lenyűgözve hallgattuk. A művészet ereje még az ilyen katasztrofális helyzetben is hatni tudott. Többet nem mondok a holokausztról, vegyük úgy, hogy ez a téma kimerítve. Nincs bennem semmi harag a németek iránt, hiszen nagyon sok emberre kellene haragudnom, az élet pedig sokkal hosszabb annál, mint hogy ilyen súlyokat cipeljek magamban. Különben is... mindent megkaptam, amit az élettől kaphat az ember. Szerelmet, gyerekeket, szakmai sikereket. És még mindig dolgozom. Elégedett vagyok. A hibákat sajnos nem lehet kijavítani. Sem a képePanyi Zuza taktikája

Nincs párja a szakmában. Neve mellett egyéni stílusa is van.

Száz fotóriporter között ő az egyetlen, aki nem a rámenősségével, a szívósságával és végképp nem a hangerejével ér célt, hanem eredeti és utolérhetetlenül kedves taktikájával.

ken, sem az életben. Amit elkövettem, az úgy is marad. Meggondo- ladan lépés volt a részemről például az, hogy hatvanévesen Pozsonyból Prágába költöztem. Új életet akartam kezdeni. Azt képzeltem, a csehek és a szlovákok semmiben sem különböznek egymástól. Tévedtem. Egészen más mentalitás a kettő, mások a szokásaik, más a természetük. Máshogyan viszonyulnak hozzád, ha csak egy estét töltesz velük, és teljesen másképp, ha belépsz az életterükbe.”

A sztárokról is van határozott véleménye. És majdnem mindegyikről színes története is. De azért hangsúlyozza: nem az a fontos, hogy az adott személy megnyerő-e a számára vagy sem, hanem hogy őt, a fotóst elfogadja, rögtön a bemutatkozásuk percében.

,A némettudásommal nem mindig boldogulok. Az amerikaiak csak angolul beszélnek. így aztán nyugodtan mondhatom a magamét szlovákul. Egyeden szót sem értenek belőle. Furcsa mód, valahogy mégis mindig megérzik, mit kérek tőlük. A legzseniálisabb Danny DeVito volt. A kis köpcös. Nagyon megörültem, amikor megláttam őt. Végre egy ember, aki még nálam is alacsonyabb, futott át az agyamon. Sapka a fején, hozzá nagy, sötét napszemüveg... nem láttam semmit az arcából. Mindenki lőtte, csak én nem. Álltam mozdulada- nul. Danny DeVito nagyon intelligens ember, kérdezte is rögtön, hogy mi a baj, miért nem nyomom a gombot? Én meg, hogy előbb

vedd le a szemüvegedet! És ő abban a pillanatban levette, a sapkát pedig hátratolta a fején. A kedvembe járt, sőt játszani kezdett. Úgy tett, mintha unatkozna, ásítozott, egykedvűen bámult maga elé. Nagyon hálás voltam neki. Később kérdezték tőlem, hogy beszél szlovákul? Nem, mondtam tréfálkozva, de már sok mindent megért. F. Murray Abraham, Milos Forman Salierije is meglepett. Szerény, víg kedélyű ember. Ott állt mellette Karel Och, a Karlovy Vary-i fesztivál művészeti igazgatója. Látta rajta, mennyire izgul, milyen szemérmes, ezért azonnal magához ölelte őt. Nagyon kevés sztár figyel erre, a legtöbben magukkal vannak elfoglalva. John Travolta is elmondhatadanul barátságos volt. Minél nagyobb művész az illető, annál egyszerűbb dolgozni vele. Jirí Menzelt mindig szívesen fotózom, mert nem kell őt instruálni. Folyton kitalál valamit. Salma Hayekkel ugyanolyan felszabadultan bolondozott, mint Szabó Istvánnal. Sharon Stone feltétellel fogadta el Karlovy Vary meghívását. Hogy csak egyet említsek: teljesen üres folyosón akart bevonulni a fesztiválpalota nagymozijába. Attól tartott, hogy valaki megrohanja, esedeg fel is löki, s akkor sérülést szenved. Én csak mosolyogtam rajta. Az esti partin aztán már nem izgult. Berohant a tömegbe, és táncolni kezdett. Hirtelen meglátott, a VIP-szobából ugyanis már ismert, és már vitt is a kavalkádba, hogy jól megtáncoltasson.”

Moszkvából is „nagy fogásokkal” járt haza. Ott fotózta Antonio Gadest, Gabriel García Márquezt, Felünk, ki tudja, hányadszor GiuUetta Masinát, Nastassja Kinskit. „Moszkvában minden bonyolult volt. Pressba/ címen nyitottak össze két hatalmas éttermet, ahol nemhogy ülő-, hanem még állóhelyet sem nagyon lehetett találni, annyi volt a vendég. A nyerő az volt, aki a

pultnál könyökölhetett. Beszélhetett az ember bármilyen nyelven, a zene annyka dübörgött, hogy senki sem hallotta a másikat. Egyszer csak feltűnt Marcello Mastroianni, de nem volt nála az akkreditációja. Annyka naiv volt szegény, hogy azt hitte, anélkül is beengedik. Tévedett. A cerberusok útját állták, de nem sértődött meg. Látva mindezt, én már rohantam is a gépemért, mert biztosra vettem, hogy visszajön. Mivel egyszerre értünk vissza, és felszabadult egy hely az asztalunknál, odaült ő is, Antonio Gades mellé. Márquezt a sajtószobában fotóztam. Nagyon kellemes emlék Mint Bohumil Hrabal, akit Jin' Menzel társaságában ismertem meg. Megmutatta, hogyan fülel, amikor érdekes beszélgetés zajlik mellette. El is kaptam ezt a pillanatát.”

Dolgozott már II. Erzsébettel és a dalai lámával is. Nemrég megjelent könyvében, amelynek az Egy fotós élete címet adta, erről is beszámol. Az angol királynőt 2008-as szlovákiai látogatása során, Dévényben fotózta, a dalai lámát Prágában, amikor Václav Havellel találkozott. „Mindig kapok valami újat az élettől. Amikor II. Erzsébet Pozsonyba utazott, az ottani angol nagykövet megkérte Matej fiamat, hogy hívja el AngÜából Nicholas Wintont, aki a háborús években nagyon sok itteni zsidó gyermeknek mentette meg az életét. II. Erzsébet négy programpontja közül ez volt az egyik. Az angol királynő találkozik Wintonnal. A protokoll pontosan meghatározta, hol kell állnom, s

milyen a mozgásterem. A kalaptól azonban nem láttam a királynő arcát, csupán a száját. Kétségbe voltam esve, milyen kép születik ebből? Tíz világlap fotósa fütyült a protokollra. Ott ugráltak előttem az asztalok között, mint a ketrecből szabadult fenevadak, én meg csak álljak a kijelölt helyen? Azt már nem! Kivártam a pillanatot, amikor eÜndulhattam a királynő felé, és anélkül, hogy ádéptem volna azt a bizonyos határt, megnyomtam a gombot. A dalai láma is hasonlóan nagy élmény volt. Václav Havelnek köszönhetően egyszerű volt a közelébe férkőzni, a végén magához is ölelt bennünket Maróval.”

Karlovy Varyban a negyvenötödik fesztiválja volt az idei, de mint mondja, filmet egyedenegyet sem látott. Amint a bemutatóra váró produkció küldöttsége levonul a színpadról, már ő is kint van a teremből. A munka akkor sem ér véget számára, amikor a vetítés elkezdődik.

„Filmeket otthon nézek. Természetesen nekem is van néhány nagy kedvencem. Mára egyébként a filmek is megváltoztak. Egyre kevesebb a mély, megható emberi történet. Mivel fiatalok járnak a moziba, a középnemzedékre egyre ritkábban gondolnak az alkotók. Vígjáték sem készül már annyi, mint régen. Drámák és tragédiák, de főleg akciófilmek tömkelegét forgatják. Fellini Amarcordját mindig boldogan nézem, a vüág legnagyobb filmjei között tartom számon, de ami még ezt is megelőzi nálam, az Forman Amadeusa.” Kérdezem őt, neheztelt-e valaha valakire azok közül, akikkel dolgozott. Nem töpreng a válaszon. „Inkább elcsodálkoztam, miért mutatkozott olyan elviselheteden- nek. Klaus Maria Brandauerről beszélek, aki Bécsből, piros sportkocsival, de egyórás késéssel érkezett a sajtófogadásra Karlovy Varyba. Bármiről faggatták is az újságírók, az összes kérdésüket nemtetszéssel fogadta. Még az is zavarta, hogy szóba hozták a Mephistót. Meg is haragudtak rá a sajtó képviselői, és én meg is értettem őket. Minek jött ide, ha ennyire unja az egészet, miféle stílus ez, méltadankodtam magamban. Pár perccel később belébodottam a Pupp Szállóban. Udvariasan hozzám lépett, meghívott egy kávéra, és szólt, hogy addig fotózhatom, ameddig csak akarom. Kedves volt, szórakoztató, még a címét is felírta, hogy ha Bécsben járok, keressem meg. Azóta sem találkoztunk, és azóta sem értem, hogyan lehet egy embernek két, ennyire különböző arca.”

Hogy milyennek látja önmagát? Kacagva mondja:

„Szép soha nem voltam, csak vidám. Ami az én szememben sokkal több. S amit ugyancsak fontosnak tartok: az ember ne menjen el a szerencséje mellett. Azt észre kell venni. Ügy kell élni, hogy feltűnjön. A pénzről pedig csak annyit, hogy kellemes, sőt megnyugtató étzés, ha az ember még annyi évesen is keresőképes, mint én. Olykor-olykor legalább megengedhet magának egy francia konyakot. A menedzseremről is szívesen szólnék. Huszonegy éves unokámnak, Dávidnak szoktam mondani, hogy Keira Knighdey asszisztensként dolgozott mellettem egy napig Karlovy Varyban, de te a menedzserem vagy. Remekül beszél angolul, ő szólította meg Antonio Banderast és John Malkovichot, hogy: ,A nagymamám szeremé fotózni magát.” „Ki? A nagymamád?” - kérdezték nevetve. És rögtön igent mondtak neki.

Szabó G. László