Új Szó, 2013. augusztus (66. évfolyam, 177-202. szám)
2013-08-24 / 197. szám, szombat
20 Szalon ÚJ SZÓ 2013. AUGUSZTUS 24. www.ujszo.com LAPSZELRE A reménytelenség árnyai KERÉKGYÁRTÓT. ISTVÁN Köztudottként utalhatunk arra a társadalmi tényre, hogy az ezredforduló - nyomot alig hagyó - évei után a cigányok körében nem csupán a munkanélküliség, hanem az írástudatlanság is folyamatosan növekszik. Ezzel együtt, generációkat nem válogatva nőttön nő a nyomor is. Aligha véletlen, hogy nemcsak a mindennapokban tapintható a cigányokkal kapcsolatos bizalom hiánya, hanem (miután a mostani telepeken nyilván a legszegényebbek élnek) a bizalmatlanság állapota mindenkit sújt. Még ha viszonylag távol vagyunk is attól, hogy teret nyerjem a „homo homini lupus” tünete, bizonyos, hogy a kívánt demokratikus társadalom ebből az alapállásból nem tud építkezni. A mai rendszerben olyan hierarchia teremtődött, melyben nincs megfelelő hely a faluszéli szegényeknek sem, hát még a cigányoknak. A gazdasági fejlődés időleges megtorpanása elkerülhetetlenül együtt jár a különböző társadalmi rétegek indokolatlanul tartós, de annál szélsőségesebb differenciálódásával. Nem csupán a tartósan az alsó rétegekhez tatozó cigányok zuhantak bele az akut munkanélküliség évtizedes csapdájába, hanem sajnálatos módon a jobban pozícionált és képzett polgárok rétegei is kezdenek lecsúszni. Csak reménykedhetünk, hogy nem olyan mértéken, hogy csakhamar a reménytelenség körülményei közé kerüljenek. Még akkor is, ha hajszálra ugyanolyan adatokkal jellemezhetők a munkanélküliek többségi és kisebbségi tömegei. Kezdve azzal, hogy az iskolai végzettség adatai meglepő hasonlóságot mutatnak, legfeljebb az írástudatlanságban vannak eltérések. Legalább annak örülhetünk, hogy a hazai népesség ijesztő mértékű elszegényedése és elszegényítése nagyobb részt megállt. Ehhez persze nélkülözhetetlen volt az újabban megerősödő középosztály szelektív támogatása. Hozzá kell tennünk: a középosztály társadalmi-kulturális bázisának megszervezése és folytonos bővítése nem a cigányság támogatásának csökkentésével ment végbe. Hiszen minél inkább normává válik ennek a társadalmi rétegnek vagy a hozzá tartozó kulturális tőkének, illetve a különféle társadalmi státusoknak az újratermelése, annál nagyobb az esélye a cigányok hőn áhított felzárkóztatásának is. Aligha kell mondanunk: a több részre szakadt társadalomban az országot etnikailag is egységesítő társadalmi-gazdasági fejlesztési stratégia nélkülözhetetlen. Ugyanis a fejlesztő állam szerepének fokozatos kiteijesztésétől remélhető, hogy egyeden népcsoport se vergődjön reménytelen körülmények között. Aszerző magyarországiszociológus. A sztálingrádi csata egyik jelképévé vált (Képarchívum) ANZIX Újra áll a híres szökőkút Érdemes számba venni, milyen gazdag jelentéstartalma, szimbolikája van a magyar nyelvben Királyi kenyér István király azzal, hogy a Kárpát-medencében megtelepedett magyarságot erős, önálló államba fogta, maga is hozzájárult ahhoz, hogy a nomád életmódra jellemző lepénykenyeret fokozatosan felváltsa a kelesztett-erjesztett „magyar kenyér". (Képarchívum) MT1-HÍR Másolatában újjáéledt a híres sztálingrádi (ma: Volgográd) szökőkút szoborcsoportja, amelynek fotója 1942 augusztusában bejárta a világot a várost szinte teljesen elpusztító német bombázás után. A krokodilt körbetáncoló gyerekeket ábrázoló szoborcsoport a csodával határos módon szinte teljesen megmaradt, hirdetve az életben maradtak reményét. A híres fotót a TASZSZ szovjet hírügynökség haditudósítója, Emmanuil Jevzerihin készítette a bombázás után. A háttérben még égett a vasútállomás épülete. Egy év múlva, 1943 augusztusában Robert Capa magyar származású amerikai fotóművész is megörökítette a híres szökőkutat. Romuald Jodko szovjet szobrász alkotását a háború után felújították, de később eltávolították a helyéről, azzal az indokkal, hogy nem képvisel művészi értéket. Az 1942^43-as sztálingrádi csata egyik jelképét most egy orosz motoros klub vezetője „élesztette újjá”. A szoborcsoporttal díszített szökőkút pontos mását ismét a vasútállomás előtt állították fel az 1942-es bombázás áldozatainak emléknapján. Államalapító István királyunk szentté avatásának napját és az új kenyér ünnepét ültük augusztus 20-án. Bár az aratás szerencsés befejezését őseink számos szokással egészítették ki - hagyomány volt az aratókoszorú készítése és sokfelé hálaadó istentiszteletet is tartottak (és tartanak ma is) az új termésből készült kenyeret csak 1949 óta övezi kitüntetett figyelem. Noha a kenyérünnep felülről jövő parancsra, politikai akaratra született meg, gyorsan elfogadott szokássá vált. B. AAÁNYA ÁGNES A kenyér és az élet összefügg, ezért is nevezte a magyar „életnek” a búzát. Érdemes számba venni, milyen gazdag jelentéstartalma, szimbolikája van a kenyérnek a magyar nyelvben, hányféle alakban kíséri végig az ember életútját a születéstől a koporsóig. A régiek a csecsemőnek rongyba csavart, cukrozott kenyérdarabot adtak a szájába, azt csócsálták-cumizták a kicsik. A vendéget - jó magyar szokás szerint - kenyérrel és sóval köszöntötték. Munkát, kenyeret! - hangzott a határozott követelés (az ókori Rómában a Kenyeret és cirkuszt! kiáltástól volt hangos a Colosseum). Ha mégsem volt kenyérkereső a családban, bizony felütötte a fejét az ínség, s úgy kellett valaki, mint egy falat kenyér, hogy segítsen a bajba jutottakon. Bár nem volt kenyerük a panaszkodás, amíg nem akadt nemes lelkű jótevő vagy lelketlen uzsorás, a család köl- csönkenyéren tengődött, amely, ahogy a mondás tartja, visszajár. Ha a kenyeres pajtások között kenyértörésre került sor, az már a legrosszabbat jelentette. Akinek folyékony kenyérre is futotta, sohasem volt híján a jókedvnek. A két szín alatti áldozásért (vagyis hogy a hívek egyszerre kenyeret és bort is vegyenek magukhoz) hatalmas tömegek mozdultak meg, és tartották lázban egész Európát. A jogosan vagy ok nélkül elítélt rabok száraz kenyéren és vízen éltek. S ha valaki már megette a kenyere javát, jó esetben, csendesen örök álomra szenderült. Az életet adó kenyér a magyar népköltészetben, a monda- és mesevilágban is kedvelt téma volt. A Buga Jakab éneke, a Mit búsulsz, kenyeres kezdetű kuruc nóta és Petőfi Fekete kenyér című verse minden egykori kisiskolás számára ismerősen cseng, de a meséink között is találni olyat, amelyben főszerepet kap a kenyér. A király kenyere című magyar népmesében például a király unott arccal figyeli, ahogy a szolgák az asztalára hordják a finomabbnál finomabb étkeket. Valami másra, újra vágyik, különben leütteti a szakácsa fejét. Az, szegény igencsak kitesz magáért, de a mesebeli király csak fanyalog. A szakács - egy kenyérrel a hóna alatt - inkább el- bujdosik. Az éhes uralkodó és katonái utána erednek, harmadnapra meg is találják: egy nagy fa koronájában gubbaszt. Maga a király próbálja meg kivágni a fát. A szakács kezéből ijedtében kiesik a kenyér, és a bősz uralkodó elé pottyan. Az még sosem látott, kóstolt ilyet. A szakács a lehető legalázatosabban mondja: nem királynak való az, csak szegény embernek. A király mégis megízleli és elégedetten csettint: soha ilyen jót nem evett azóta, hogy a pólyából kioldozták. Megbocsát a szakácsnak, és elrendeli, hogy innentől kezdve bármilyen ételt tesz is eléje, mindig legyen az asztalon kenyér. „Elmeséli" az ördögnek, mennyit tűrt és szenvedett egészen addig, amíg a learatott gabonából kenyérré nem lett. Egy másik történetben a Mátyás király által ebédre hívott furfangos juhásznak szándékosan nem adnak kanalat, de az feltalálja magát, a leveshez adott kenyérrel „kanalazza ki” a tányér tartalmát, és „Huncut az, aki meg nem eszi a kanalát!” felkiáltással befalja még a jól elázott kenyeret is, remekül megoldva a rá osztott feladatot. A kicsi dió című magyar népmesében különös, már-már szakrális szerepet kap a kenyér. Az ördög jogos követelését megy behajtani, a pokolba akarja vinni a háziak legkisebb fiacskáját. Azok azonban, két különös vándor (valójában Péter és Pál apostol) tanácsára egy kenyeret tesznek az asztalra, az ablak alá. Ez a kenyér „elmeséli” az ördögnek, mennyit tűrt és szenvedett egészen addig, amíg a learatott gabonából kenyérré nem lett: két kő között morzsolták, törték, aztán dögönyözték, sós vizet öntöttek rá, forró kemencébe lökték, egy éles késsel összevissza szabdalták mennyit tűrt, tűrjön az ördög is! Addig tartja szóval a gonoszt, amíg el nem múlik az éjfél, és ezzel meg nem szűnik a hatalma. Az ördög úgy eltakarodik, hogy vissza se j ön többet... Egy másik csodálatos megmenekülés is köthető a kenyérhez, pontosabban annak „édes” rokonához, a kalácshoz. Egy monda szerint - a tatárjárás idején - egy székely falu népe két, egymás fölötti sziklabarlangba menekült a mongolok elől. Mivel a kutyafej űek, bár túlerőben voltak, nem bírtak a magyarokkal, elhatározták, hogy kiéheztetik őket. És valóban: a falusiaknak már igencsak fogytán volt az élelmük, amikor a bíróné asszony kitalálta, hogy szalmából kalácsformát fonat. Azt tűzték egy hosszú pózna végére és lógatták ki a barlang száján azzal, hogy lám-lám, nekik még kalácsra is telik. Az éhes tatárok valódinak látták onnan lentről a szalmakalácsot, és elhitték, hogy a magyaroknak még mindig vannak tartalékaik, ezért nagy dühösen eltakarodtak, igaz, az üresen hagyott falut feldúlták, felégették. És ha már a kenyér „rokonainál”, változatainál tartunk: minden valamirevaló népmese hőse hamuban sült pogácsával a tarisznyájában menti meg a világot, és valamikor (bezzeg az én időmben!) ezt kaptak - ugyancsak a tarisznyájukba - a ballagó diákok is. A keresztény világban - érthető okból - különös tisztelet övezi a kenyeret. A katolikus szertartásokon a kovásztalan kenyér, az ostya, a protestáns egyházakban pedig maga a kenyér utal Krisztus testére. Legismertebb imádságunk, a Miatyánk ötödik sorát („mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma...”) Assisi SzentFerenc így magyarázza: „ A te szerelmes Fiadat, a mi Urunk Jézus Krisztust, add meg nekünk ma.” A valóságos és szakrális értelemben vett kenyér tehát a test és a lélek számára egyformán nélkülözhetetlen táplálék. Őseink István király idejében még a kenyérnek egy más változatát ették. Első királyunk viszont azzal, hogy a Kárpát-medencében megtelepedett magyarságot egy erős, önálló államba fogta, maga is hozzájárult ahhoz, hogy a nomád életmódra jellemző lepénykenyeret fokozatosan felváltsa a kelesztett-erjesztett „magyar kenyér”. Az, amelynek aljára a kés hegyével megszegés előtt hagyományosan ma is keresztet rajzolunk.
