Új Szó, 2013. június (66. évfolyam, 126-150. szám)
2013-06-29 / 150. szám, szombat
PRESSZÓ ■ 2013. JÚNIUS 29. www.ujszo.com J ött egy SMS, bocsánatkéréssel, hogy pár percet késik. Leült a zongorához - és belefeledkezett a játékba, pedig tudja, hogy nem lesz belőle virtuóz. Hogy ez igaz-e, soha nem fogom kideríteni, nem is próbálkozom vele. Andrej Bičan nagy mókamester, nem csak a tévé képernyőjén, ahol műsorvezetőként munkafeladata a humor. Szemtől szemben ülve sem lehet biztos benne az ember, vajon amit mond, komolyan gondolja, vagy viccnek szánja. Mellette egy pillanatra sem szabad lazítani, úgy pereg a nyelve, mintha felgyorsították volna a felvételt, s bumm, akármikor leüti a labdát. Nem lehet megfékezni, nehéz kerek mondatokba szedni a gondolatait, azon veszem észre magam, hogy a muzikalitásról kezdtünk cseverész- ni, s egyszeriben az angol vécénél kötöttünk ki. Elmagyarázza, hogy ennek az alkalmatosságnak a felfedezése ugyanolyan nagy lépés valakinek, mint megtanulni zongorázni. Kinek hogy... Egy dologban nem ismeri a viccet, ha a gyerekeiről van szó, az arcán rögvest felfedezhető az atyai aggodalom: a hétéves Anička - aki egyébként nagyon értelmes, s már a húgára is vigyáz, csak egyetlen hibája van, imádja a csokoládét, s hiába dugják el előle, a spájzban is kikutatja - a kezét törte, leesett a csúszdáról. Mire országunk elnöke lesz belőle, merthogy a papa annak szánja, csak kinövi. A baleseten a négyéves Ninka szomor- kodott a legjobban, Tatralandia helyett a hétvégén otthon csücsült az egész család. Az idei OTO-díjak „árveréséről” hazavihette a szórakoztató műsorok legjobb műsorvezetőjének járó szobrocskát. Végre! Idén nem volt a tévékben semmi különösebben nagy konkurencia. Vicc nélkül: gondolkodtam is rajta, hogy miért egy fő műsoridőn kívül sugárzott Öten öt ellen kapta a díjat. Csak azért, mert nincs olyan műsor, amely a műsoevezetőre, konfe- rálásra épülne, kivéve talán Vilo Rozboril márkázás Teljesítjük legtitkosabb álmát-ját. De ez valahol más zsáner. Nagy az űr - ez vehető ki a szavaiból. Annak idején azzal „fenyegetett”, hogy készül néhány projekttel. Néhány már fut is: a jojkás Mániákus vásárlók kreatív producere vagyok, hasonlóan a Prize is right című műsornak is, aminek még nincs szlovák címe, s ugyanezen a csatornán közvetítik majd. Elképzeléseim, ödeteim vannak, de nem könnyű vállalkozásba fogni a szórakoztató műsorok terén, az ún. show bizniszben, a szerepeket zömmel kiosztották, s mindaddig, amíg ki nem cserélődik a nemzedék, nehéz labdába rúgni. Nehéz labdába rúgni, és szabályok sem léteznek... Viszont minden lehetséges, egy koreai vagy akár szlovák is pár napon belül milliomos lehet, akár telefonon, interneten keresztül, csak egy jó ödet kell hozzá, amit millió, százmillió ember nyomon követhet. Manapság rengeteg a lehetőség, de óriási a konkurencia is, és hatalmas az ereje a véledennek, ami közrejátszik abban, hogy az ember bekerüljön egy-egy projektbe. Műsorvezetőként a ma már nem létező Luna tévében kezdte, onnan került a Szlovák Televízióba, ▼ Emlékkép egy esküvőről: Etelka, Ninka és Anička, akik magyarul is beszélnek, valamint Mišo, a nagyfiú Andrej Bičan első házasságából (Fotók: családi archívum) Munkafeladata a humor A t£ jBs Csallóközi polgár vagyok majd a JOJ arca lett, s manapság mindkét utóbbiban „otthon” van. Fontos, hogy az ember ne zárja be maga mögött az ajtót, a negatív dolgok nem hoznak semmi jót, ez nemcsak a mi szakmánkra érvényes. Soha nem tudni, mikor jön egy özönvíz, s a bárkáról ki nyújt majd segédkezet. Ami a tévét illeti, valahogy úgy alakult, hogy olyan cégben vagyok, ahol sok a munka, és - szerencsére - többnyire a minőséggel sincs nagyobb baj, sőt van beleszólásom abba, hogy ez vagy az megüti-e a szintet. Lehetne önálló cégem, dolgozhatnék egyedül, készíthetnék egy műsort évente, így viszont több mindennek vagyok a részese, sokszor a néző nem is tudja, hogy tőlem származik. Nem zavarja ez a hiúságát egy olyan embernek, aki megszokta, hogy ezrek látják? Kezdetben lehangoló volt, de megbékéltem vele, hogy nem mindenben vagyok látható, csak bedolgozó. Talán azért is, mert ott vagyok a képernyőn, nem vagyok rá kiéhezve, rajta vagyok a robogó vonaton. Az OTO-díjjal kapcsolatban nem véletlenül fogalmaztam úgy, hogy árverésen vitte haza. Jó néhány éve valóban jár árverésekre - Budapestre. Egy szlovákiai székhelyű árverési társaságnak dolgozom jó hat éve, autókat árverezünk, most már Magyarországon és Csehországban is. Tudták, hogy beszélek man Az első két alkalommal árverés helyett átverést mondtam, de senki nem tiltakozott. gyárul, így háromhetenként én megyek Budapestre. Ez az a véletlen, amiről beszéltem: a nagymamám magyar. Függetlenül ettől, az improvizáció nem volt könnyű, szlovákul simán reagálok, és ismernek is a képernyőről. Budapesten mindent az alapoktól kellett kezdeni, s eltartott egy ideig, amíg feloldódtam, ékelődni tudtam, nem féltem attól, hogy összekeverem a szavakat, kinevettetem magam. Megélt vicces helyzeteket is? Hogyne. Az első két alkalommal árverés helyett átverést mondtam, de senki nem tiltakozott. És akad néhány olyan kifejezés is, ami nem tűr nyomdafestéket. Ennek is megvan a maga bája... A nevetés és a gúnyolódás közel áll egymáshoz. Ha az embert kétszer kinevetik, s harmadszorra már tudatosítja, hogy miért történt, akkor ebből tőkét faraghat. Ha az ember viccesnek fogja fel, akkor szórakoztató, ha nem, sértő, sőt megalázó. Mert sokan, akik kinevetnek másokat, semmilyen más nyelvet nem beszélnek. Ami a szlovák-magyar viszonyt illeti, sok „kemény” szlovákot ismerek, akik verik a mellüket, de ugyanennyi mellveregető akad a másik oldalon is. Számomra nem létezik fajtiszta ember, én mindig azt mondogatom, hogy csallóközi polgár vagyok. Sok itt a vegyes házasság, a gyerekek így is, úgy is beszélnek, s ezek sokkal előbbre vannak, mint azok, akik csak magyarul vagy csak szlovákul tudnak. Az, amire most az Európai Unió törekszik, az a Csallóközben már rég működik, mert megtanultuk, hogyan kell együtt élni, kijönni egymással. Anička és Ninka is beszéli mindkét nyelvet? Persze, ahogy szólnak hozzájuk, úgy válaszolnak, emellett még angolra is járnak. Ha jól tudom, a családban elég sok a magyar beütés. A feleségem, aki angolt tanít, magyar. A mi családunkban anyai részről mindkét nagyszülő is az, apai részről pedig a nagymama. Sok mindent felnőtt fejjel ért meg az ember. Amikor a fivérem kicsit radikálisabban kezdett viselkedni, s mundért akart húzni, apám leültette, és elmagyarázta neki a dolgokat. Annak idején Pozsonyban lakott, majd egy ideig az anyósánál éltek Nagymácsédon, most már a saját maga gazdája Pozsonyivánkán. Akkor költöztünk Nagymácsédra, amikor Nina megszületett, s négy évig laktunk ott. Ivánkán saját házunk van, ezen mindig van mit tenni-venni. Most épp a verebek dühítenek, mindent összepiszkítanak. Ami a ház berendezését illeti, van, ami megvolt az elmúlt években, van, amit újonnan vettünk. A legtovább azzal bajlódtunk, hogy a hálószobába jó matracot találjunk. Előbb úgy hittük, hogy nem árt beleinvesztálni, végül rájöttünk, hogy az egyszerű, olcsó változat a legjobb. Ki volt a ház főtervezője? Sok mindent ellestünk másoktól, aztán Edittel, a feleségemmel papírra rajzoltuk, aminek, persze, egy tervező adott végső formát. A mi elképzeléseink nem voltak hibátlanok, de idővel ezek is kedvesek lettek, megszerettük őket. Edit döntötte el, hová kerül a szekrény, a kanapé, milyen lesz a színe, a formája. Mindketten az egyszerűség hívei vagyunk, aszerint választottunk, hogy mi tetszik, hogy kellemesen érezzük magunkat, semmi különlegeset nem kerestünk. A lányoknak megvan a saját birodalmuk? Az első házasságából származó 15 éves Miško is otthon érzi magát? Most épp átrendezkedtünk: az egyik dolgozószobát áthelyeztük a pincébe, az lett most Mišoé, Anička, aki ősszel iskolába készül, költözik a bátyja helyére, Ninočka meg egyedül marad. A pincében nemcsak a dolgozó van, állítólag az a háziúr birodalma is. Az egy nagy bulizó, vagy ha úgy tetszik - kocsma. A haverokkal ott tartjuk a kártyapartikat, bo- rocskázunk a szomszédokkal - a feleségem beleegyezésével és támogatásával, így legalább nem járok el otthonról, szem előtt vagyok, bármikor ellenőrizheti, hogy mi történik odalent. A fenti részt három ajtó védi a lármától. Nyugodtan lehet ordítozni, nó- tázni, diszkózni, a hoki-vb alatt jó hangosan szurkolni. A múltkor hajnali háromig ment a buli. Végül kiderül, hogy a mókamester példás férj. Az azért nem! Négyszer kell elismételni valamit, amíg megcsinálom, de igyekszem ilyenkor saját magámat figyelmeztetni, hogy esetleg hallhatják a gyerekek, s akkor őket nehezen tudom arra tanítani, hogy az első felszólításra eleget kell tenni a feladatnak. Annyi a szerencsém, hogy a feleségem azért nem követel tőlem túl sokat, nem szabja meg minden napra, hogy mi a kötelességem. Jól árverezett... Lekopogom, jó választás volt. Nem mondom, hogy ideális, de legalább húsz százalékban megközelíti a tökéletest. S én imádom rajta ezt a húsz százalékot. Színművészeti főiskolát végzett, utána az Új, majd a Kis Színpadon, a Hviezdoslav Színházban játszott. Nem vágyik vissza a színpadra? Nem. Ha elnézem a volt kollégákat, nem cserélnék velük. Ha megjönnek a gyerekek az iskolából, a feleségem a munkából, esténként otthon lehetek a családommal, színészként meg épp akkor mennék el, amikor ők hazaérnek. Előfordul, hogy hetente egyszer este műsort vezetek, ez épp elég, ami pedig a színészi alakítást illeti, az Öten öt ellen műsorban épp elég lehetőség van arra, hogy játsszak. A „szerépem” improvizáción alapszik, nem rendezői utasításon, s épp ez tetszik benne, ez jelenti a kihívást. Urbán Klára
