Új Szó, 2013. június (66. évfolyam, 126-150. szám)

2013-06-29 / 150. szám, szombat

PRESSZÓ ■ 2013. JÚNIUS 29. www.ujszo.com J ött egy SMS, bocsánatkérés­sel, hogy pár percet késik. Leült a zongorához - és be­lefeledkezett a játékba, pedig tudja, hogy nem lesz belőle virtuóz. Hogy ez igaz-e, soha nem fogom kideríteni, nem is próbál­kozom vele. Andrej Bičan nagy mókamester, nem csak a tévé kép­ernyőjén, ahol műsorvezetőként munkafeladata a humor. Szemtől szemben ülve sem lehet biztos benne az ember, vajon amit mond, komolyan gondolja, vagy viccnek szánja. Mellette egy pil­lanatra sem szabad lazítani, úgy pereg a nyelve, mintha felgyorsí­tották volna a felvételt, s bumm, akármikor leüti a labdát. Nem lehet megfékezni, nehéz kerek mondatokba szedni a gondolatait, azon veszem észre magam, hogy a muzikalitásról kezdtünk cseverész- ni, s egyszeriben az angol vécénél kötöttünk ki. Elmagyarázza, hogy ennek az alkalmatosságnak a fel­fedezése ugyanolyan nagy lépés valakinek, mint megtanulni zon­gorázni. Kinek hogy... Egy dologban nem ismeri a vic­cet, ha a gyerekeiről van szó, az arcán rögvest felfedezhető az atyai aggodalom: a hétéves Anička - aki egyébként nagyon értelmes, s már a húgára is vigyáz, csak egyetlen hibája van, imádja a csokoládét, s hiába dugják el előle, a spájzban is kikutatja - a kezét törte, leesett a csúszdáról. Mire országunk el­nöke lesz belőle, merthogy a papa annak szánja, csak kinövi. A bal­eseten a négyéves Ninka szomor- kodott a legjobban, Tatralandia helyett a hétvégén otthon csü­csült az egész család. Az idei OTO-díjak „árveréséről” hazavihette a szórakoztató mű­sorok legjobb műsorvezetőjének járó szobrocskát. Végre! Idén nem volt a tévékben semmi különösebben nagy kon­kurencia. Vicc nélkül: gondol­kodtam is rajta, hogy miért egy fő műsoridőn kívül sugárzott Öten öt ellen kapta a díjat. Csak azért, mert nincs olyan műsor, amely a műsoevezetőre, konfe- rálásra épülne, kivéve talán Vilo Rozboril márkázás Teljesítjük leg­titkosabb álmát-ját. De ez valahol más zsáner. Nagy az űr - ez vehető ki a sza­vaiból. Annak idején azzal „fe­nyegetett”, hogy készül néhány projekttel. Néhány már fut is: a jojkás Má­niákus vásárlók kreatív producere vagyok, hasonlóan a Prize is right című műsornak is, aminek még nincs szlovák címe, s ugyanezen a csatornán közvetítik majd. El­képzeléseim, ödeteim vannak, de nem könnyű vállalkozásba fogni a szórakoztató műsorok terén, az ún. show bizniszben, a szerepeket zömmel kiosztották, s mindaddig, amíg ki nem cserélődik a nemze­dék, nehéz labdába rúgni. Nehéz labdába rúgni, és szabá­lyok sem léteznek... Viszont minden lehetséges, egy ko­reai vagy akár szlovák is pár napon belül milliomos lehet, akár telefo­non, interneten keresztül, csak egy jó ödet kell hozzá, amit millió, száz­millió ember nyomon követhet. Manapság rengeteg a lehetőség, de óriási a konkurencia is, és hatalmas az ereje a véledennek, ami közreját­szik abban, hogy az ember bekerül­jön egy-egy projektbe. Műsorvezetőként a ma már nem létező Luna tévében kezdte, on­nan került a Szlovák Televízióba, ▼ Emlékkép egy esküvőről: Etelka, Ninka és Anička, akik magyarul is beszélnek, valamint Mišo, a nagyfiú Andrej Bičan első házasságából (Fotók: családi archívum) Munkafeladata a humor A t£ jBs Csallóközi polgár vagyok majd a JOJ arca lett, s manapság mindkét utóbbiban „otthon” van. Fontos, hogy az ember ne zárja be maga mögött az ajtót, a negatív dolgok nem hoznak semmi jót, ez nemcsak a mi szakmánkra érvé­nyes. Soha nem tudni, mikor jön egy özönvíz, s a bárkáról ki nyújt majd segédkezet. Ami a tévét illeti, valahogy úgy alakult, hogy olyan cégben vagyok, ahol sok a munka, és - szerencsére - többnyire a mi­nőséggel sincs nagyobb baj, sőt van beleszólásom abba, hogy ez vagy az megüti-e a szintet. Lehetne önálló cégem, dolgozhatnék egyedül, ké­szíthetnék egy műsort évente, így viszont több mindennek vagyok a részese, sokszor a néző nem is tud­ja, hogy tőlem származik. Nem zavarja ez a hiúságát egy olyan embernek, aki megszokta, hogy ezrek látják? Kezdetben lehangoló volt, de megbékéltem vele, hogy nem mindenben vagyok látható, csak bedolgozó. Talán azért is, mert ott vagyok a képernyőn, nem va­gyok rá kiéhezve, rajta vagyok a robogó vonaton. Az OTO-díjjal kapcsolatban nem véletlenül fogalmaztam úgy, hogy árverésen vitte haza. Jó néhány éve valóban jár árverésekre - Bu­dapestre. Egy szlovákiai székhelyű árverési társaságnak dolgozom jó hat éve, autókat árverezünk, most már Magyarországon és Csehország­ban is. Tudták, hogy beszélek ma­n Az első két alkalommal árverés helyett átverést mondtam, de senki nem tiltakozott. gyárul, így háromhetenként én megyek Budapestre. Ez az a vélet­len, amiről beszéltem: a nagyma­mám magyar. Függetlenül ettől, az improvizáció nem volt könnyű, szlovákul simán reagálok, és ismer­nek is a képernyőről. Budapesten mindent az alapoktól kellett kez­deni, s eltartott egy ideig, amíg fel­oldódtam, ékelődni tudtam, nem féltem attól, hogy összekeverem a szavakat, kinevettetem magam. Megélt vicces helyzeteket is? Hogyne. Az első két alkalommal árverés helyett átverést mondtam, de senki nem tiltakozott. És akad néhány olyan kifejezés is, ami nem tűr nyomdafestéket. Ennek is megvan a maga bája... A nevetés és a gúnyolódás közel áll egymáshoz. Ha az embert két­szer kinevetik, s harmadszorra már tudatosítja, hogy miért történt, akkor ebből tőkét faraghat. Ha az ember viccesnek fogja fel, ak­kor szórakoztató, ha nem, sértő, sőt megalázó. Mert sokan, akik kinevetnek másokat, semmilyen más nyelvet nem beszélnek. Ami a szlovák-magyar viszonyt illeti, sok „kemény” szlovákot ismerek, akik verik a mellüket, de ugyanennyi mellveregető akad a másik oldalon is. Számomra nem létezik fajtiszta ember, én mindig azt mondoga­tom, hogy csallóközi polgár va­gyok. Sok itt a vegyes házasság, a gyerekek így is, úgy is beszélnek, s ezek sokkal előbbre vannak, mint azok, akik csak magyarul vagy csak szlovákul tudnak. Az, amire most az Európai Unió törekszik, az a Csallóközben már rég működik, mert megtanultuk, hogyan kell együtt élni, kijönni egymással. Anička és Ninka is beszéli mind­két nyelvet? Persze, ahogy szólnak hozzájuk, úgy válaszolnak, emellett még an­golra is járnak. Ha jól tudom, a családban elég sok a magyar beütés. A feleségem, aki angolt tanít, ma­gyar. A mi családunkban anyai részről mindkét nagyszülő is az, apai részről pedig a nagymama. Sok mindent felnőtt fejjel ért meg az ember. Amikor a fivérem kicsit radikálisabban kezdett viselked­ni, s mundért akart húzni, apám leültette, és elmagyarázta neki a dolgokat. Annak idején Pozsonyban la­kott, majd egy ideig az anyó­sánál éltek Nagymácsédon, most már a saját maga gazdája Pozsonyivánkán. Akkor költöztünk Nagymácsédra, amikor Nina megszületett, s négy évig laktunk ott. Ivánkán saját házunk van, ezen mindig van mit tenni-venni. Most épp a verebek dühítenek, mindent összepisz­kítanak. Ami a ház berendezését illeti, van, ami megvolt az elmúlt években, van, amit újonnan vettünk. A legtovább azzal baj­lódtunk, hogy a hálószobába jó matracot találjunk. Előbb úgy hittük, hogy nem árt beleinvesz­tálni, végül rájöttünk, hogy az egyszerű, olcsó változat a legjobb. Ki volt a ház főtervezője? Sok mindent ellestünk másoktól, aztán Edittel, a feleségemmel pa­pírra rajzoltuk, aminek, persze, egy tervező adott végső formát. A mi elképzeléseink nem voltak hibátlanok, de idővel ezek is ked­vesek lettek, megszerettük őket. Edit döntötte el, hová kerül a szekrény, a kanapé, milyen lesz a színe, a formája. Mindketten az egyszerűség hívei vagyunk, aszerint választottunk, hogy mi tetszik, hogy kellemesen érezzük magunkat, semmi különlegeset nem kerestünk. A lányoknak megvan a saját birodalmuk? Az első házassá­gából származó 15 éves Miško is otthon érzi magát? Most épp átrendezkedtünk: az egyik dolgozószobát áthelyeztük a pincébe, az lett most Mišoé, Anička, aki ősszel iskolába ké­szül, költözik a bátyja helyére, Ninočka meg egyedül marad. A pincében nemcsak a dolgozó van, állítólag az a háziúr biro­dalma is. Az egy nagy bulizó, vagy ha úgy tetszik - kocsma. A haverokkal ott tartjuk a kártyapartikat, bo- rocskázunk a szomszédokkal - a feleségem beleegyezésével és tá­mogatásával, így legalább nem járok el otthonról, szem előtt vagyok, bármikor ellenőrizheti, hogy mi történik odalent. A fenti részt három ajtó védi a lármától. Nyugodtan lehet ordítozni, nó- tázni, diszkózni, a hoki-vb alatt jó hangosan szurkolni. A múltkor hajnali háromig ment a buli. Végül kiderül, hogy a móka­mester példás férj. Az azért nem! Négyszer kell elis­mételni valamit, amíg megcsiná­lom, de igyekszem ilyenkor saját magámat figyelmeztetni, hogy esetleg hallhatják a gyerekek, s akkor őket nehezen tudom arra tanítani, hogy az első felszólí­tásra eleget kell tenni a feladat­nak. Annyi a szerencsém, hogy a feleségem azért nem követel tőlem túl sokat, nem szabja meg minden napra, hogy mi a köte­lességem. Jól árverezett... Lekopogom, jó választás volt. Nem mondom, hogy ideális, de legalább húsz százalékban meg­közelíti a tökéletest. S én imádom rajta ezt a húsz százalékot. Színművészeti főiskolát végzett, utána az Új, majd a Kis Színpa­don, a Hviezdoslav Színházban játszott. Nem vágyik vissza a színpadra? Nem. Ha elnézem a volt kollé­gákat, nem cserélnék velük. Ha megjönnek a gyerekek az isko­lából, a feleségem a munkából, esténként otthon lehetek a csa­ládommal, színészként meg épp akkor mennék el, amikor ők hazaérnek. Előfordul, hogy he­tente egyszer este műsort vezetek, ez épp elég, ami pedig a színészi alakítást illeti, az Öten öt ellen műsorban épp elég lehetőség van arra, hogy játsszak. A „szerépem” improvizáción alapszik, nem ren­dezői utasításon, s épp ez tetszik benne, ez jelenti a kihívást. Urbán Klára

Next

/
Thumbnails
Contents