Új Szó, 2013. június (66. évfolyam, 126-150. szám)
2013-06-15 / 138. szám, szombat
20 Szalon ÚJ SZÓ 2013. JÚNIUS 15. www.ujszo.com Mindig az első pillérek megalapozása a legfontosabb, azoké, amelyek még a hazai parton állnak. E pillérek pedig a jogállam európai normái. Lerombolt és új hidak: Szent Adalbert üzenete Több mint harminckét évvel ezelőtt Budapest volt a cseh politikában megtett utam első állomása, s most, a vége felé ismét Budapesten vagyok. Nem akarom azt mondani, hogy közéleti tevékenységem lezárásához közeledve. PETR P1THART 1990 februárjában, éppen hivatalba lépett cseh kormányfőként úgy döntöttem, hogy első külföldi utam Magyarorszára fog vezetni. Ez még 1990 márciusában, az első magyar választások előtt volt. Az utazásról igyekeztek lebeszélni; azt mondták, várjak, én azonban ragaszkodtam hozzá. Miért választottam elsőnek Magyarországot? Disszidens- ként élénken figyeltük a szovjet tömb valamennyi országának történéseit, Magyarországra azonban a rendszer bukása előtti években időnként el is utaztunk, mert csak ott találkozhattunk száműzetésben élő barátainkkal, s készíthettük elő közös lépéseinket. A vasfüggöny leomlását közvetlenül megelőző években két utamnak is egy irodalmi és társadalom- tudományi folyóirat kiadása, előkészítése volt a célja, amely arra való tekintet nélkül közölt írásokat, hogy a szerzők disszi- densek, hivatalosan engedélyezett írók vagy emigránsok voltak-e. A folyóirat a Most, azaz Híd címet kapta. Első szerkesztőségi tanácskozásunkra Budapesten, a másodikra Esztergomban került sor - éppen ott, ahol mementóként a lerombolt Duna-híd maradványát láttuk magunk előtt. A híd torzója nem csupán a múltat jelképezte számunkra, hanem akaratlanul is a jövőre vonatkozó felhívásként hatott: íme, az elkövetkező évtizedekben helyrehozzuk azokat a hidakat, amelyek kárt szenvedtek, s teljesen új hidakat is kell majd építenünk. És talán ez lesz a legfontosabb és legnehezebb munkánk: Szent Adalbert országait ugyanis újra össze kell kapcsolnunk. Azzal, hogy legelső úti célomnak Magyarországot választottam, ki akartam fejezni hálámat a magyarok vendégszeretetéért, amely abban az időben korántsem volt magától értetődő. Ez a vendégszeretet abban állt, hogy a hivatalok eltűrték a be- és kiutazásunkat. De hozzátartozott az is, hogy magyar barátaink nagy mennyiségben csempészték be hozzánk a cseh emigráció könyvtermését. A szovjet tömb többi országában ez lehetetlen lett volna. A fentieken túlmenően azért is érdeklődtünk Magyarország iránt, mert ott az emberek alighanem jobban idegenkedtek a kommunizmustól, mint a többi csatlósállamban. Később ezért is utaztam el Esztergomba, amikor a mi Tomášek érsekünk Adalbert-dí- jat kapott, s ezért voltam jelen két évvel ezelőtt Prágában a Göncz Árpádnak adományozott díj átadásán. A hidakat tehát elpusztították, s nem csupán azt, amely a magyarokat és a szlovákokat kötötte össze Esztergomnál: a vasfüggönytől keletre mindenütt ez lett a sorsuk. S nem csupán a szomszédos országokat és népeket összekötő hidaké: azokat is lerombolták, amelyek Közép- és Kelet-Európából Nyu- gat-Európába vezettek. Helyettük szögesdrót kerítést húztak fel, amelyet egyébként a magyarok vágtak át elsőként 1989 nyarán. Mára az Európai Unió segítségével az Esztergom és Párkány közötti híd újjáépült. Ha ezzel minden megoldódott volna, talán Szent Adalbertnek sem volna számunkra olyan sok mondanivalója. Itt ugyanis nem csupán a szögesdrótról vagy a vasból épült hidakról van szó. Geopolitikai és szellemi pozíciónkat, a csehek, szlovákok, magyarok és lengyelek helyzetét - Szent Adalbert korához hasonlóan - egyfelől ma is a vonzás, másfelől pedig a centrum és a periféria közötti feszültség határozza meg. S ugyanúgy a kontinens nyugati központja és peremvidéke, a nyugati és a keleti kultúra és műveltség közötti feszültség. Igaz, hogy a kereszténység, amely leginkább jellemzi Éuró- pát, elsősorban nyugat felől terjedt el tájainkon, de nem csupán onnan: idén emlékezünk meg arról, hogy a két igehirdető, Cirill és Metód 1150 évvel ezelőtt Thesszalonikiből Morvaországba érkezett. Mi, Szent Adalbert országai egyaránt jelentettünk útkereszteződést, útelágazást, és gyakrabban kerültünk malomkövek közé, mintsem azt elfogadhatónak tartanánk. Szent Adalbert volt az, aki több mint ezer évvel ezelőtt hozzálátott a szellemi hidak megépítéséhez a latin és a görög műveltség gyújtópontjai között, Aachen és az ortodox szerzetesek, a pápai Róma és a burgundiai Cluny-ből terjedő reformmozgalom, a bencések és a mai Lengyelország félig pogány fejedelmei, a mai Magyar- ország, a mai Cseh- és Morvaország között. Mi Adalbertét tartjuk az első európainak, s az európai szellemi egységre irányuló erőfeszítés szimbólumát látjuk benne. Nem csak a miénk volt, nem csupán egy cseh volt, aki európai is egyben. Az úgynevezett adalberti országok mind a magukénak vallják őt, s a magyarok és a németek is Adalbertnek nevezik. Sztálin és követői a második világháború után sajnálatos sikerrel választották el egymástól országainkat, s igyekeztek megakadályozni, hogy visszaemlékezzünk arra, ami minden különbség dacára is összeköt bennünket. Szent Adalbert ellen ható munkálkodásuk eredménye talán 1956-ban mutatkozott meg a legdrámaibb módon: ekkor a lecsendesített Csehszlovákia ék volt a lázongó Lengyelország és a forradalmi Magyarország kö- zött-ékésnem híd. Európa ezen részén mindannyiunknak megvan a maga bűnlajstroma, s időről időre mindegyikünknek eszébe jut, hogy épp mi voltunk az áldozatok, valakinek rendeznie kellene a régi adósságokat. Mindannyiunknak van egy listája a kapott sebekről, de az általunk okozott sebek jegyzéke is éppígy összeállítható. A kelet és nyugat felől tapasztalható nyomás alatt Közép-Európában lehetetlen volt az ártatlanság állapotában élni, s még kevésbé volt lehetséges sértetlennek maradni. Minderről, a bűnökről és az adósságokról, az áldozatokról és az igazságtalanságokról nyíltan kell beszélnünk. Persze egy feltétellel: kölcsönösen és hitelt érdemlően biztosítanunk kell egymást arról, hogy a nyíltság nem azt jelenti, hogy hosszú évtizedek után vagyonok kerülnek visszaadásra a határokon át és átrajzolják a térképeket. Szóban és írásban is ilyen nyíltságra törekedtem mindig, s talán ennek köszönhetően állok most önök előtt; s ha Szent Adalbert jut az eszembe, akkor máris tudatosítom, hogy érdemtelenül állok itt. Talán egyike vagyok azoknak, akik az Adalberthez kötődő világ széthullásából levonták a tanulságot. Amikor két kollégámmal a hetvenes években egy szamizdatként születő, országunk történelméről szóló könyvet írtunk, amely nagyban különbözött az addig megjelent munkáktól, nagy teret szenteltünk a szomszédos országok szellemi és politikai történetének. Akkor kezdődött a Közép- Európa iránti tudatos és állandó érdeklődésem, akkortól van jelen a gondjaim között, s ez a nagy, fokozatosan egyesülő Európán belüli mai Közép-Euró- pára is vonatkozik. Hosszúk, mérhetetlenül hosszúk voltak az Adalbert által Közép-Európában s ama nagy Európában megtett utak, melyek során a tisztaságot és az igényes hitet kereste, de a nyugalmat és a világ zajával szemben oltalmat jelentő elmélyült töprengés lehetőségét is. Mindenek közül az volt számára a legfontosabb, hogy a szellemi hatalom ne legyen a világi hatalom szolgálója, s a kétféle hatalom szétválasztása megmaradjon. S mind a mai napig ez teszi Európát Európává, ez jelenti az európai felfogású szabadság alapját. Hátterében pedig ott vannak Adalbert győzelmei és vereségei, menekülései s végül a halála, amely életének érthető befejezését jelentette. Szent Adalbert és nyugtalan életének drámai története azáltal is sürgető erejű ösztönzés volt számunkra, hogy törekvései eredményeként végül létrejött az esztergomi érsekség, s ugyanez történt a lengyelországi Gnieznóban, ahol az érsekség kialakulása közvetlenül összefüggött az ő önként vállalt mártírhalálával. Prágában azonban senki sem alapított érsekséget. Adalbert kétszer is elhagyta országomat, és lemondott püspöki tisztéről, bár úgy is fogalmazhatnánk, hogy erre rákény- szerítették. Nemzetségét, a Slavníkokat kiirtották. Sikertelensége súlyos következményekkel járt: az érsekség alapítása akkoriban a királyi korona megszerzésének és a teljes értékű állam létrejöttének az előfeltételét jelentette. Prágának emiatt még 350 évet kellett várnia az érsekség létrejöttére. Senki sem próféta a saját hazájában, ez azonban túlságosan egyszerű értelmezés volna. A töprengés, hogy akkor miért alakultak így az események, s a cseh társadalomnak miért kellett oly sokáig érsek, valamint az ország uralkodóit megillető tartós királyi rang nélkül meglennie, változatlanul időszerű. Mennyire más volt a lengyelek és a magyarok államisága, mint a mienk, cseheké és szlovákoké! Tulajdonképpen mi a közös bennünk, azt leszámítva, hogy nem a középpontban vagyunk, hanem a peremen vagy inkább valamiféle köztes helyzetben? A peremvidék azonban nem mindig jelent hátrányt: a perem Európa számára kulcsfontosságú történések gyújtópontja is lehet. Ilyen történések hősei voltak a magyarok, amikor Európát védelmezték a keletről előretörő támadókkal szemben; a szlovákok, amikor a háború utolsó szakaszában felkelést robbantottak ki országuk megalázottsága miatt, a Hitlertől kapott államiság ellen; a lengyelek, akik oly sokszor ontották vérüket a keletről fenyegető orosz expanzió, a poroszok támadásai, majd a nyugatról kiinduló német hódítás ellen védekezve. S ugyanilyen szerepet játszottak a csehek, amikor Húsz Jánossal az élen fellob- bantották a reformáció lángját. Napjainkban mi legyen a hidak javításának és építésének konkrét módja? Úgy gondolom, mindig az első pillérek megalapozása a legfontosabb, azoké, amelyek még a hazai parton állnak. E pillérek pedig nem mások, mint a jogállam európai normái, amelyekre a híd egész szerkezete épül: s vagy szilárdan áll majd, mert az alapzat mélyre nyúlik a sziklás talajban, vagy pedig bizonytalanul, mintha csak futóhomok venné körül. Minden előzékeny gesztusnál, deklarációnál és bocsánatkérésnél fontosabb, hogy milyen az otthoni jogrend. Két alkotmányos jogállam között, amelyek következetesen védik a kisebbségek és az egyén jogait, akár több merész ívelésű híd is tartósan fennmaradhat, kisebb hidak és pallók tucatjai, százai vezethetnek át a határvonalon. Lehetővé téve, hogy a múlt legfájdalmasabb fejezeteiről is beszéljünk. Szent Adalbertét az űzte egyik helyről a másikra, hogy akkoriban az emberek nem tartották magukat ahhoz, amit egyébként helyesnek ismertek el; nem tartották tiszteletben a jogrendet, tehát a tízparancsolatot és a belőle fakadó tilalmakat és rendelkezéseket. Neki pedig egyedül nem volt ereje ahhoz, hogy mindenkit jobbá tegyen. Számunkra nincs más hátra, mint hogy türelmesebbek legyünk, mint ő volt - az ember, aki úgy döntött, hogy türelmetlenségéért a pogányok között elszenvedett halállal fog bűnhődni. Az Adalbert-díj adományozásával arról biztosítjuk magunkat, hogy nem leszünk hűtlenek a névadó eszményeihez, bár időnként osztozunk a türelmetlenségében. Azt látjuk, hogy csak a múlt egyik-másik igazságtalanságát lehet olykor némileg orvosolni - hacsak nem akarjuk az igazságtalanságok újabb körét megnyitni. Arra törekszünk, hogy a ma és a holnap maradéktalanul igazságos legyen, a múltat azonban utólag már nem tehetjük igazságossá. Hacsak nem a kétségbeesett felkiáltás értelmében: Fiatiusü- tia, pereat mundus! - Legyen igazság, még ha belepusztul is a világ! Legyen Közép-Európa olyan hely, ahol tudnak a múlt fájdalmairól, de ahol ezek a fájdalmak nem irányítják lépteinket újabb tragédiák felé. A kereszténységnek nemcsak az emberek bűnösségéről van tudomása, hanem arról is, hogy képesek a megbocsátásra. A bennünket, közép-európaiakat összekötő hidakon haladjon minél több olyan ember, aki birtokában van a tudásnak, s nem vakítják el a hajdani sérelmek. Szent Vojtéch, Szent Adalbert, Szent Wojciech, csehek, magyarok és lengyelek patrónusa! Kéréssel fordulunk Hozzád, mindig szükségünk van Rád; könyörögj értünk, úgy, ahogy reményeinkkel mi folyamodunk Hozzád támogatásért. Végezetül pedig köszönetét mondok az Adalbert Alapítványnak, amely fenntartja névadója erőfeszítéseinek és áldozathozatalának az emlékezetét. Köszönöm az alapítványtól kapott rangos elismerést. Nagy és buzdító hatással van rám, de biztosíthatom önöket, hogy mindenekelőtt kötelezettséget jelent. (Elhangzott június 8-án, Budapesten, az Adalbert-díj átadásán.) Fordította: G. Kovács László
