Új Szó, 2013. június (66. évfolyam, 126-150. szám)
2013-06-15 / 138. szám, szombat
SZALON 7. évfolyam, 24. szám 2013. június 15., szombat Nem nacionalista, mert tudja, hogy a nacionalistának ellenségre van szüksége. A patriotizmus beéri a nemzeti közösséghez fűződő pozitív viszonnyal. Szemben az árral: egy értelmiségi, aki politikus Nem sok értelmiségit ismerek Közép-Európában, aki olyan markáns nyomot hagyott maga után az elmúlt fél évszázad közéletében, mint Petr Pit- hart. S még kevésbé ismerek olyan személyiségeket, akik a politikában elsőrendűen intellektuális, tehát kisebbségi, s tulajdonképpen a többséggel szembeforduló nézeteket juttattak érvényre. RUDOLF CHMEL Amikor Petr Pithart könyveit fellapozva és nyilvánosan képviselt állásfoglalásait felelevenítve rekonstruáltam az elmúlt fél évszázadban végbement gondolati fejlődését, az derült ki, hogy szinte mindig kisebbségben volt. Ez a „kisebbségi lét” azonban aktív volt és elkötelezett, sose félt attól, hogy megjelenjen a közéletben - akkor sem, amikor ez nem csupán népszerűtlen volt, hanem veszélyes is. Pithart ilyen volt már 1968-ban, amikor a mind puhább diktatúra viszonyai között kiállt a politikai pártok pluralizmusa mellett, s még inkább a 70-es és a 80-as években, a normalizáció időszakában. S ilyen maradt az 1989-es változások után is, amikor vállalta a politikában tevékenykedő értelmiségi osztályrészét, annak minden ellentmondásával és feszültségével. A politikustól eltérően az értelmiségi mindig kisebbségben van. Képtelen levetkőzni a habitusát, noha a politikai kompromisszumok időnként erre kény- szerítenék. Rendszerint kisebbségeket védelmez, amelyeket a társadalom különböző módon marginalizál, megsebez és megbélyegez. Kiáll az emberi jogok, a faji, az etnikai, a vallási és a származási egyenlőség védelmében, a másság minden formája mellett, s mindezt általában a többségi társadalom, valamint a politikai és az állam- hatalom ellenében teszi. Petr Pithart egy nemrég megjelent, vallomásként is olvasható esszéjében beismeri, hogy az értelmiségi tulajdonképpen nem való politikai pártokba, soha nem lenne szabad pártok tisztségviselőjévé válnia, és semmiképp sem helyes választási kampányokba keverednie. Ha van cél, melyet követnie kellene, az nem más, mint a problémák és a konfliktusok megoldásának eszközét jelentő párbeszéd fenntartása, a diskurzus kezdeményezése. Ezen a terepen egyaránt helye van a kritikus gondolkodásnak, a kételynek, a jövő csapdáira figyelmeztető intelemnek s a múltban való „vájkálásnak”, miközben a társadalom többségi része előszeretettel feledkezik meg a múltról, vagy legalábbis szelektív módon érzékeli és értékeli. A politikában tevékenykedő értelmiségi nem tud nemzeti, szociális, gazdasági és egyéb bizonyosságokat nyújtani, nem tud a hrabali „önvilágámítás” eszközével élni. Ehelyett a kételyeit, bizonytalanságait, alternatíváit tudja felkínálni. Jobb esetben pedig tudományos készségeit, tehát az elemzés és a szintézis képességét, melyet azonban a politológia követel meg, s nem a politika. Az ellenzék, a disszidensek köréből, valamint a szürke zónából érkező, s térségünkben a politika világába 1989 után belépő értelmiségiek számára a fordulat után a nemzeti és szociális jelszavakat hirdető, a társadalom többségét sajnos sikerrel elbutító populistákkal vívott harc nehéz ideje jött el. Utóbbiak a többségtől sajnálatosan gyakran megkapták a szükséges mandátumot. Petr Pithart cseh kormányfőként, a Cseh Köztársaság Szenátusának elnökeként vagy alelnökeként, valamint akadémiai ténykedése során több meghatározó témát kínált fel a választópolgároknak a közéleti diskurzusra, miközben nem hallgatta el kételyeit és megőrizte elvhűségét. A mindentudás olcsó populistáitól eltérően kérdéseket tett fel és kereste - hangsúlyozom: kitartóan kereste - a válaszokat. Politikai tevékenységét nem a hagyományos felfogáshoz igazította. A nacionalistákról, valamint a pártok és az egyének önzésének pragmatikus képviselőiről alkotott véleményét olyan témák kapcsán fogalmazta meg, mint a németekhez és kitelepítésükhöz való viszonyulás, a szlovákokhoz fűződő kapcsolat, Cseh-Szlovákia széthullása (következésképp a csehek arra irányuló igyekezete, hogy a gazdaságilag gyengébb partnertől megszabaduljanak). Figyelemre méltó gondolatokat fejtett ki a visegrádi csoport két további országáról, Lengyelországról és Magyarországról s magáról a visegrádi közösségről, amelyet a konzervatív gondolkodású csehek közül nagyon sokan - s kiváltképp ama legkonzervatívabbak - kezdettől fogva csak üres fogalomnak tartottak. Nézeteivel nem csupán kisebbséginek, hanem egyenesen többségellenesnek számított a cseh közegben. Álásfogla- lásai népszerűtlenek voltak s ma is azok, mert antipopulisták, illetve intellektuálisak - a választók után sóvárgó politikus számára pedig épp ezért szinte megsemmisítő hatásúak. A cseh-német megbékélés kezdeményezőjeként egyenesen a cseh nemzeti érdekek elárulásával vádolták. Csakhogy Petr Pithart hazafi, mégpedig a szó legjobb értelJúnius 8-án Budapesten Petr Pithart vehette át azt a rangos kitüntetést, melynek létrehozói a Nemzetközi Adalbert-díj az Európai Békéért, Szabadságért és Együttműködésért nevet adták. A krefeldi székhelyű Adalbert Alapítvány (Adalbert Stiftung) által adományozott díjjal korábban olyan jeles személyiségek mében. Nem nacionalista, mert tudja, hogy a nacionalistának ellenségre van szüksége. A patriotizmus nacionalizmus nélkül is megél - beéri a nemzeti közösséghez fűződő pozitív viszonnyal. Pithart ezért mond igent a nemzeti identitásra és határozott nemet a nacionalizmusra. Az utóbbit ugyanis - főleg a cseh-német és a csehszlovák viszony révén - olyan jól ismeri, mint kevesen a térségünkben. Ezen túl pedig azon ritkaságszámba menő cseh politikusok és értelmiségiek közé tartozik, akik a szlovákiai magyar kisebbség helyzetére is reflektálnak - s ez nem amiatt a barátság miatt van, amely Szigeti Lászlóhoz fűzi, akivel többször is beutazta Dél-Szlovákiát. Empátiával viszonyul a közép-európai térség multietnikus, többnyelvű jellegéhez, amely történelmi adottság és amelyet ma is életünk természetes alkotórészének kellene tekintenünk. Pithart számára a fentiekből eredően is teljesen világos, hogy a kisebbségi magyarok éppúgy Szlovákia őshonos lakosai, mint a többséget alkotó szlovákok. Ha a szlovák-magyar kapcsolatokban van valami, ami tisztázatlan, főleg egy kérdés tekinthető annak: kinek áll jogában, hogy a szlovákiai magyarok identitását meghatáhelytállását, erkölcsi példáját és szellemi teljesítményét méltányolták, mint Tadeusz Mazowiecki, Antall József, František Tomášek bíboros, Franz König bíboros, Václav Havel, Helmuth Kohl, František Mikloško, Wladys- law Bartoszewski, Göncz Árpád és Ján Čamogurský. Petr Pithart az 1989 novembere rozza? A szlovákiai magyarok, akik kinyilvánították akaratukat (avagy jogukat), hogy különbözzenek a többiektől, s mindkét országhoz való viszonyukban mások legyenek, a nemzeti partikularizmusok falába ütköztek, holott valójában önnön identitásuk elismertetéséért küzdenek. Emiatt azonban nem Szlovákia és Magyar- ország került bonyolult helyzetbe, hanem azok a szlovákiai magyarok, akik mindkét ország elvárásaival szembekerültek. De ha a Petr Pithart által hangsúlyozott alapelv, a szubszidiaritás érvényesülne, a kisebbségi magyarok helyzete biztosan jobb lenne. Petr Pithart számára vüágos, hogy Európában olyan folyamat zajlott le, amely az emberi jogok egyetemessé válása, az igazságosság és az egyén méltóságának érvényre jutása felé halad. Jól érzékeli azonban azt is, hogy ez a folyamat a nemzetállamok keretében ment végbe, s a nemzetek közötti kapcsolatokat nem érinti. Ezért tudja, hogy a kis nemzetállamok ugyanúgy gyarmatosítják a kisebbségeiket, miként a nagy országok tették és teszik ezt a kicsikkel. Ez az oka annak, hogy a nemzetállamok lelkiismerete általában nem tiszta. Pithart pedig pont emiatt tartja fontosnak a szubóta eltelt időszak cseh (és csehszlovákiai) közéletének jól ismert képviselője, egykori cseh kormányfő és a Cseh Köztársaság Szenátusának volt elnöke. A díjátadás előtt Rudolf Chmel laudációja és Petr Pithart köszönőbeszéde hangzott el. Úgy véljük, mondanivalójuk nem csak a pillanatnak szól. (GKL) szidiaritás elvét, amely bizonyos fokú önrendelkezést szavatol a kisebbségeknek a nemzetállam ellenében. Csehországban sosem volt és ma sem népszerű a cseh nacionalizmusról beszélni. Petr Pithart ebből a szempontból is szembement a többséggel, amikor több mint húsz évvel ezelőtt leszögezte: „...a cseh nacionalizmust,' amely közvetlenül a háború után abban kulminált, hogy hárommillió németet űztek el a kollektív bűnösség elve alapján, távolról sem sikerült meghaladni: a jóllakott cseh nacionalizmus egyelőre csak alszik”. Ezzel a valóságismerettel kapcsolódott be annak idején a közös cseh-szlovák állam jövőbeni formájáról folyó tárgyalásokba, valamint a cseh- német megbékéléshez kapcsolódó diskurzusba, amely részben neki köszönhetően vált a kilencvenes évek közepén az akkori cseh közbeszéd domináns témájává. Mindkét diskurzus- bem kisebbségbe került, de a cseh-német párbeszéd terén mutatkozó siker többek között az ő érdeme, személyes fellépésének az eredménye volt; ez a siker azonban, miként ez a közelmúltban lezajlott elnökválasztás során megmutatkozott, nem végleges. A kérdésre, mely szerint a cseh oldalon nem kellene-e elhangoznia, hogy a háború után bekövetkezett, a kollektív felelősség elve alapján végrehajtott kitelepítés hiba volt, Petr Pithart 2012 novemberében a jövőt szinte előrevetítve a következőket mondta: ,Attól tartok, ha feltűnne egy mindenre képes populista, képes volna újra előidézni a németektől, a visszavágásuktól való félelmet. Az emberek többségénél immár aligha, sokaknál azonban igen, ők pedig eldönthetnék vagy erősen befolyásolhatnák a választásokat. ” Petr Pithart tudja: a csehek nagyjai leginkább azzal tettek szolgálatot nemzetüknek, hogy a kellő időben fontos dolgokra kérdeztek rá, tekintet nélkül arra, hogy kérdéseik a nemzet többségének tetszettek-e vagy sem. S miként állandóan hangsúlyozza, ezek a kérdések azzal függtek össze, hogy a csehek nem egyedül lakták be házukat, azaz államukat; hogy látták a többieket, s tudták, milyennek látják őket a többiek. Tükrökkel teli térségben éltek. Ez a térség Közép-Európa, ahol a többség mindig örömmel és cinikusan élt vissza a túlerejével, s nem csupán a kisebbségek, de saját nemzete kárára is. Közép-Eu- rópa Pithart szerint még nemrég is a Föld azon pontját jelentette, ahol semmilyen többség nem lehetett biztos önmaga többségi mivoltában - ilyenolyan mértékben mindannyian kisebbségi helyzetben voltunk. Véleménye szerint ez nem csupán kockázatot jelentett, hanem nagy ösztönző erőt is. Ma pedig főleg a csehek számára jelent kettős ösztönzést, akik Európa egyesülésének idején s csak látszólag paradox módon egy etnikailag megtisztított ország lakói lettek. Petr Pithart szinte egyedüliként képviseli Európában az értelmiségi politikus típusát, Göncz Árpád, Václav Havel és Bronislaw Geremek után talán ő ma az utolsó, aki intellektua- lizmusáról le nem mondva, vagy lehet, hogy épp annak ellenében hosszú éveken át elérte, hogy akceptálják őt, s újra és újra megválasszák a legrangosabb politikai tisztségekbe. Rá is érvényesek azok a szavak, amelyekkel nemrégiben az életútját sok éven át végigkísérő pályatársat és barátot, Jirí Di- entsbiert jellemezte: ő is „lelkiismerettel rendelkező homo politicus”. S térségünkben, ahol a politikában kívánatos morál és becsületesség, a jogállam és az alkotmányosság iránti tisztelet valahol a legutolsó helyen található a társadalom tudatában, teljesítménye kétségkívül méltó arra, hogy Adalbert-díjjal ismerjék el. (A díjátadáson elhangzott lau- dáció rövidített változata.) Fordította: G. Kovács László Petr Pithart, Rudolf Chtnel és Szigeti László a díjátadáson (Képarchívum) Idén Petr Pithart kapta az Adalbert-díjat
