Új Szó, 2013. május (66. évfolyam, 101-125. szám)
2013-05-04 / 103. szám, szombat
www.ujszo.com PRESSZÓ ■ 2013. MÁJUS 4. PORTRÉ 17 T alán nincs is a világon még egy olyan pozitív kisugárzással rendelkező ember, mint a szerb származású ausztráliai motivációs tréner és prédikátor. Bárhol jelenik meg, azonnal leköti a figyelmet, az emberek lesik minden szavát, mert tudják, kemény élettapasztalatai vannak. Megjárta a maga poklait, nehéz és körülményes életét kezdetben hátráltatta a fogyatékossága, amit az eltelt évek alatt nemcsak elfogadott, de előnyt is kovácsolt belőle. Úgy gondolta, azért született erre a világra, hogy reményt adjon, és vigaszt nyújtson másoknak. Első pillantásra sem ébreszt sajnálatot, mivel a lehengerlő egyénisége azonnal elbűvöl, nyílt és őszinte tekintete kíváncsian fürkész, de sajátságos humorával oldja a helyzetet. „Feltételezem, magasabbnak tűnök, mint a videókon. Ne is törődj vele, mindenki másként mutat a képernyőn, mint élőben” - kezdi Nick. Kényelmesen elhelyezkedünk, és biztat, lehet tőle bármit kérdezni, nincs tabu téma, mert úgy gondolja, hogy minden történet tanulsággal szolgálhat mások számára. „Nincs kezem és nincs lábam. így születtem. Az orvosok sem tudják pontosan meghatározni, miért alakult így. A húgom és az öcsém kézzel és lábbal született, tehát bizonyára nem genetikai hiba volt. Kisgyerek koromban nekem természetesnek tűnt, hogy ilyen vagyok. Persze, tudtam, másoknak van keze és lába, de nem tulajdonítottam neki túl nagy szerepet. Szüleimnek kezdetben nagyon nehéz volt elfogadni, hogy fogyatékkal születtem. Édesanyám, amikor meglátott a szülészeten, felsikol- tott, és üvöltve kérte a nővéreket, vigyenek el engem, látni sem akar. Hosszú időbe telt, mire képes volt elfogadni” - meséli Nick, aki láthatóan könnyedén és oldottan avat be életének lélekgyötrő és fájdalmas időszakába. „A szüléimét állandóan az foglalkoztatta, hogyan fogok boldogulni az életben, iskolába járni és eltartani magam, ha felnövök. Kezdetben ez cseppet sem foglalkoztatott. Számomra nem tűnt kirívó dolognak, ahogy kinézek, mert nekem ez a természetes. Nem feltételeztem az emberekről semmi rosszat. Sokáig azt hittem, azért bámulnak meg, mert aranyos vagyok A szüleim kerekes széket akartak szerezni, én azonban elutasítottam, és kifejlesztettem egy saját módszert a helyváltoztatásomra. Mindig a homlokommal segítettem, ha fekvő helyzetből akartam felegyenesedni. Ennek következtében olyan vastag lett a bőr a homlokomon, mint másoknak a talpán. De ugyanilyen érdekes volt, amikor úszni tanultam, mert rájöttem, a víz felszínén maradok, ha magamban tartok egy kis levegőt, vagy éppen a lábamnál kialakult csirkelábbal’ hajtom magam a vízben. De említhetnék számos hétköznapi dolgot, amelyeket sajátosan oldottam meg. Mivel ebbe születtem, így érzem természetesnek magam és a világot egyaránt. Soksok küzdelmekkel tűzdelt év van mögöttem, de ma már bátran állíthatom: jól vagyok! Vagyok, aki vagyok, és ilyennek szeretem magam.” Akadtak azonban, akik nem nézték jó szemmel Nick boldogulását az életben, és mindent elkövettek annak érdekében, hogy még jobban megnehezítsék az életét. Kamaszkorban érték őt a legnagyobb atrocitások. Bár népszerű volt az iskolában, akadtak olyanok, akik naponta gyötörték. ügy gondolja, azért született erre a világra, hogy reményt adjon, és vigaszt nyújtson másoknak. Első pillantásra sem ébreszt sajnálatot, mivel a lehengerlő egyénisége azonnal elbűvöl mindenkit. Sajátságos humora van, Nem adom fel - Nick Vujicic budapesti előadásán Megtalálta élete párját. Tavaly A A boldog család vette feleségül a mexikói-japán ▼ Mindent megtanult: focizik, Kanaét. Gyönyörű nő. gördeszkázik, úszik, szörfözik Végtagok nélkül is boldogan Kezek és lábak nélkül jött a világra. Édesanyja kezdetben szörnyszülöttnek tekintette, és el akarta őt dobni. Kamaszként az öngyilkosság foglalkoztatta, mert tehernek érezte magát. Ma már kiegyensúlyozott és boldog ember. Nick Vujicic végtagok nélkül is teljes életet él! „Mindaddig jól éreztem magam, amíg a suliban el nem kezdtek csúfolni és megalázni meg úgy egyáltalán bántóan viselkedni velem szemben. Nemcsak a felnőttek, hanem a gyermekek se tudtak velem mit kezdeni. Odajöttek hozzám és kérdezősködtek, hogy mi történt velem. Akkor viccesen azt feleltem, hogy dohányoztam. Ám a környezetem már nem volt ennyire laza és elfogadó. Az iskolában naponta értek -sérelmek, mindenki furán nézett rá, én pedig nem értettem, mi az, ami kiváltotta belőlük ezt a mérhetetlen ellenszenvet. Aztán magamra tekintettem, és láttam, azt hogy nincs kezem és lábam, már elegendő támadási felület volt számukra. És válogatott szitkokkal, rutinosan naponta bántottak, támadtak, kínoztak, lelkileg terrorizáltak, és minden alkalmat megragadtak, hogy kegyedenségeket kövessenek el ellenem. Kezdetben harcoltam, és nem vettem magamra, azonban idővel nyomot hagyott bennem a viselkedésük.” Nick egyre inkább magába fordult, zárkózottá és depresszióssá vált. „Eljutottam arra a szintre, hogy nem láttam értelmét a létezésemnek. Szépen sorra vettem az okokat, és levezettem magamnak, miért is nem lehet teljes értékű életet élnem. Azon töprengtem, hogy mivel nincs kezem és lábam, miként találok magamnak barátnőt, hiszen nem fogom megvédeni őt, sem átölelni, és bizonyára senki nem fog akarni egy kriplitől gyermeket, akivel nem tudnék törődni. Nem tudtam rájönni, mire is vagyok egyáltalán jó, mi célja lehet az életemnek. S ezek a mások által gerjesztett hazugságok szépen befészkelték magukat az agyamba, az egész lényembe, és elhittem, hogy nyomorék és semmirekellő vagyok, és hagytam, hogy mindez legyőzzön. Tízéves koromban eljött az a pillanatom, amikor úgy döntöttem, véget vetek az életemnek. Úgy gondoltam, hogy leugrok a magasból, vagy belefojtom magam a fürdőkádba. Ugyanis miután megtanultam úszni, a szüleim már nem felügyeltek, amikor furödtem. Szépen hasra fordultam, és megpróbáltam öngyilkos lenni. Abban a pillanatban az jutott az eszembe, milyen étzés lehet majd a szülőknek, hogy én elhagyom őket, és itt jött el az, hogy megfogadtam, sosem bántanám a szeretteimet.” Nehéz évek következtek, Nick gyötrődő, önmagába forduló ember volt, de szép lassan megtalálta élete értelmét, küzdött és akaraterejével példaként áll mások előtt. Úgy jutott el idáig, hogy alábbhagyott az állandó rimánkodással, panasz- kodással, és a reményveszettség helyébe béke és szeretet költözött. „Hangozzék bármennyire is patetikusan, hiszek abban, hogy a cselekvő hit segítségével bármilyen akadály leküzdhető. Legyen az egészségi, párkapcsolati vagy karrierbeli nehézség. Nem várhattam, hogy szeressenek, ha én nem szerettem magam, ki kellett lépnem a saját magam alkotta zárkából, hogy megérinthessem mások szívét, és ők is megérinthessék az enyémet. Ugyanolyan dolgokra vágytam, mint bárki más: szeretni és szeretve lenni.” Nem volt könnyű beilleszkedni a társadalomba, azonban erős akarata és hite átsegítette a legnehezebb időszakon is. „Az orvosok nem hittek abban, hogy valaha járni fogok, pedig ma már szabályosan szökellek. Sőt, nemcsak hogy járni vagy szökellni tanultam meg, hanem minden olyan cselekvést, amiben mások is jók. Focizok, gördeszkázom, úszom, szörfözők, minden megterhelés nélkül közle- kedek. Mindez azért, mert hittem magamban, és arra gondoltam, ezt osztotta nekem a sors, ezzel rendelkezem, nézzük meg, mit is tudunk azzal kezdeni, amim van. Beszélni mindig is jól tudtam, észrevettem, figyelnek rám az emberek, a suliban a diákönkormányzat elnöke is voltam, tehát felelősségteljes munkakört is rám bíztak. Aztán pénzügyi és számviteli suliban folytattam a tanulmányaimat, de egyre inkább úgy éreztem, az igazi hivatásom hitet, reményt és vigaszt nyújtani mindazoknak, akik hozzám hasonlóan bukdácsolnak az életben. Elkezdtem motivációs beszédeket tartani, s egyszer csak azt vettem észre, ezek a találkozók engem is megerősítenek a hitemben és az elhatározásomban, hogy örömet adjak az azt igénylőknek” - mondja Nick. Érdeklődöm, hogyan tartja meg ezt a hihetedenül pozitív és emelkedett életkedvet. Elárulja, most is vannak nehéz pillanatai, akad, hogy sír is. Legfőképpen olyankor, amikor a szeretteik szenvednek, és bár szeretne, de képtelen segíteni nekik. Ilyenkor elhatalmasodnak rajta a szomorúság pillanatai. De mindig túlteszi magát ezen. Állítja, a mosolya természetes, és ennek bizonyítására elkezd vicsorítani. „Mindenkinek vannak jó és rossz pillanatai. Ilyen az élet. Nem az a kérdés, hogy mindig jól kell érezni magad, csak el tudd fogadni, ha kevésbé vagy derűlátó, és tudd, hogy minden megváltoztatható. Hiszek a csodában. Azt gondolom, hogy létezik, és sokáig imádkoztam azért, hogy nőjenek végtagjaim, hogy én is olyan legyek, mint a többiek. Vettem egy pár minőségi bőrcipőt. Ott van a szekrényemben, időnként előveszem, és elképzelem, milyen lehet igazán járni. Néha eljátszom azzal a gondolattal, hogy nekem is van lábam, és végigrohanok az utcán. Bizonyára így lesz. Ha nem a földön, akkor a túlvilágon. Mert belül teljesnek érzem magam, csak fizikai szinten nem láthatóak a végtagjaim. De hát nem is a külső a lényeg, hanem az, hogy mi van legbelül. Mert bár arra vágytam, hogy legyen kezem és lábam, arra jöttem rá, hogy nincs is rá szükségem. Amire igazán szükségem van, az a belső béke.” Nick megtalálta a békét és a boldogságát. Villámcsapásként érte a szerelem egy mexikói-japán hölgy személyében. Ahogy minden, ez sem hétköznapi történet. „Kanaét Texasban ismertem meg. A Pillangó cirkusz című filmem vetítésén mintegy tucat ember volt jelen, és a vetítés után beszélgetni kezdtem velük Éppen arról beszéltem, hogy egyfajta modernkori misszionáriusként milyen célokat tűztem ki magam elé. Ekkor találkozott a tekintetünk Elvarázsolódtunk Szebbet nem is lehetett volna kitalálni. 2012-ben házasodtunk össze, idén pedig, egy évvel és egy nappal az esküvőnk után megszületett közös kisfiúnk, Kiyoshi. Álmodni sem mertem volna nagyobb boldogságról. Mindez élő bizonyíték arra, hogy semmi sem lehetetlen.” Nick Vujicic hét éve tart előadásokat világszerte, nonprofit jellegű jótékonysági szervezetet alapított, motivációs tréningeket tart, inspiráló történeteket tartalmazó DVD-ket és könyveket ad ki. A világot járva eddig több mint négymillió ember előtt szónokolt, hiszen évente közel háromszáz alkalommal tart előadást. Negyvenhárom országban fordult meg. Időnként rátör a fáradtság, fontolgatja, hogy egy időre visszavonul. Szeretne több időt tölteni a családjával, feleségével és kisfiával. „Sokat utazom, és ezért távol vagyok a szeretteimtől, nagyon hiányoznak. Egyensúlyt kell teremtenem a szakmai és a magánéletem között, ami misszionáriusként nem egyszerű feladat. Még egy ideig előadásokat tartok, szeretnék félretenni annyi pénzt, hogy egy évet pihenéssel töltsék, és feltöltődhessek. Most ez az, ami hajt. Kezdetben az előadásokért sem kértem fizetséget, mert azt gondoltam, hogy nekem ez a küldetésem: életemmel példát kell mutatnom másoknak. Ma már annyiban árnyaltabb a kép, hogy legalább a legszükségesebbeket megengedhessem magamnak, ezért is vágtam bele több projektbe. De nincs nagy vállalkozásom. Mindössze tizenöt embert foglalkoztatok az alapítványom keretében. A nonprofit szervezet a hozzám hasonlóan élőknek próbál segítséget-útmutatást adni a mindennapi életben. Hiszem, azért vagyunk ezen a világon, hogy életünket és időnket mások felemelésére áldozzuk Célom, hogy ezt minél több emberrel megosszam, mert akkor - bármennyire is patetikusan hangzik - szebb és élhetőbb lesz ez a világ.” Bár szeremé, de nem a világbékére törekszik, nincsenek nagyra törő álmai. Am akin lehet, azon megpróbál a maga eszközeivel segíteni. „Most érzékelem csak, micsoda inspiráló tud lenni egy másik ember élete. Látom, ahogyan a küzdelmem erőt ad másoknak, ugyanakkor jómagam is sokat tanulok más emberektől. Szeretem őket olyanoknak, amilyenek, legyenek bármilyenek. Ügy jók, ahogy vannak!” Nick elárulja, hogy evangélikusként úgy gondolja, minden elrendeltetett, és Istennek terve van mindenkivel, okkal vagyunk itt, és a cél megtalálása már az egyénen múlik. Ha sikeresek és boldogok akarunk lenni, ahhoz nem a hiányra kell összpontosítani, hanem arra, hogy amink van, azt miképpen hasznosítani tudjuk. Borka Roland
