Új Szó, 2013. május (66. évfolyam, 101-125. szám)
2013-05-18 / 114. szám, szombat
SZALON 2013. május 19., szombat___________________________________________________________________________________7. évfolyam, 20. szám Mi legyen a mai nyelven megszólaló mai irodalommal? Valóban jó lenne, ha csakis (régen) holt szerzőket idéznének meg a vers- és prózamondók? Szappan, kefe, szöveg Tetszik? Nem tetszik? Jean-Michel Basquiat graffitizőből lett a műgyűjtők kedvence, Dustheads című festménye csaknem 50 millió dollárért kelt el a napokban egy árverésen (Illusztrációs felvétel) Mondja még egyszer valaki, hogy a kultúra senkit sem érdekel! A közelmúltban lezajlott Tompa Mihály Országos Vers- és Prózamondók, Énekelt Versek és Lírai Színpadok Versenye után az elektronikus véleménymegosztó csatornákon egész kis polémia bontakozott ki, melynek legmegosztóbb kérdését - némileg sarkítva - úgy foglalhatnánk össze: hol a bazmeg helye a színpadon? Persze egyáltalán nem biztos, hogy ez a legfontosabb kérdés. LAKATOS KRISZTINA E sorok íróját a fenti három mondat megírása után legalább ennyire foglalkoztatja, hogy a rendezvény legújabb nevét nem lehetne-e szintaktikailag valahogy rendbe tenni - jelen formájában ugyanis felér egy nyomatékos krucifixszel. Ámde ezt most hagyjuk. Kiinduló pontunk legyen az, hogy idén a IV. kategóriában (középiskolások) néhány versenyző kortárs művel indult, egyebek között Háy János Lajos utolsó levele Feri feleségéhez című kisprózája, valamint - értelmezzük lazán a kortárs jelzőt - Faludy György egyik Villon-átköltése is elhangzott. Az érintettek vélhetően jónak tartották a darabokat, ezért választották. A zsűrinek nem volt kifogása, díjazta az előadásokat. Mások szerint pedig felháborító, hogy vulgáris, helyenként obszcén szövegekkel álltak színpadra fiatal gyerekek Rimaszombatban. A produkciók megtekinthetők, az irodalmi alkotások elolvashatok az interneten - ezek alapján mindenki eldöntheti, hol a személyes tűréshatára. Esetleg felteheti magában a kérdést: mi legyen a mai nyelven megszólaló mai irodalommal? Valóban jó lenne-e, ha csakis (régen) holt szerzőket idéznének meg a vers- és prózamondók (verséneklő együttesek stb.) legnagyobb hazai ünnepén? Netán valamilyen tematikus szűrőt kellene bevezetni? Jöhet a családi/házas- társi líra, a honderű/honfibú, a tájköltészet, bebocsátást nyerhetnek a tanulságos állatmesék, az emelkedett erkölcsi állásfoglalások, aztán függöny? Esetleg azt kellene szabályba foglalni, hogy érettségi előtt álló személynek kimondani, ráutaló magatartást tanúsítani tilos? Drasztikus megoldásként: ha valaki mégis csúnyát mond, mossuk ki szappannal a száját? Humánusabb megoldásként: határozzunk meg egy-két nyelvileg, erkölcsileg feddhetetlen szerzőt, és csak az ő műveiket lehessen elmondani? Végül is: ilyen jellegű rendezvények szép számmal akadnak... Vagy lehet feszegetni a határokat? Három pedagógust kértünk meg, gondolkodjunk el együtt a szövegválasztás és -értelmezés dilemmáin. Nem cenzúra, de... Kovács Ildikó, a Rimaszombati Kereskedelmi Akadémia magyartanára maga is érintett volt a IV. kategóriában: nagy eredménynek tekinti, hogy két diákja bekerült az országos döntőbe. Klasszikus modern szövegeket vittek, ott már nem álltak dobogóra. A tanárnő előrebocsátja, nem hiszi, hogy álszent volna, de: „Természetesen meghallgattuk a versenyzőket, a Háy-szöveget is. Nagyon jó, szórakoztató előadás volt, de nem gondoltam volna, hogy a győztes produkciót látom. És nem voltam egyedül. Tanárként itt sokan ismernek, már a gálán többen odajöttek, megszólítottak, hogyan lehet, hogy nem diszkvalifikálták ezt a szöveget. Félreértés ne essék, nem vágyom semmiféle cenzúrára. De pedagógusként feladatomnak tartom, hogy a diákjaimat szép magyar beszédre intsem. Hogy óvjuk a nyelvet, főleg egy kétnyelvű iskolában. Hogyan védhetem meg az álláspontomat a diákjaim előtt, ha az országos versenyen azt látják, hogy nyugodtan lehet káromkodni a színpadon, és még díjazzák is? Ez ma a menő? Megjegyzem: mi is olvasunk kortárs irodalmat, de azt is tudom, hogy merészebb szövegválasztással a mi vidékünkön a járási körből sem jutnánk tovább.” A rimaszombati pedagógus, aki felkészítő tanárként és nézőként is hosszú évek óta figyeli a versenyt, azt is furcsának tartja, hogy a zsűri rendre kifogásolja a szövegválasztást, ha hazafias szellemű művekkel találkozik. ,A gyerekek nem olvasnak sokat, így a szövegválasztás nálunk általában úgy történik, hogy hozok 5-6 művet, és a diákjaim eldöntik, melyik tetszik nekik. Tapasztalatom szerint éppen a magyarságtudat az, ami megszólítja a középiskolás korosztályt. Jómagam örülök ennek, és meglep, ha ez kritikaként merül fel” - jegyzi meg Kovács Ildikó. Bajban a kortárssal ,A szavalóversenyen nem a szöveg versenyez, hanem az előadó. Az a jó, ha az előadó és a szöveg szerencsésen találkozik, legyen az klasszikus vagy mai szerző műve. Az országos elődöntőn ott voltam Érsekújvárban, hallottam a komáromi gyerekeket, a szövegekre is emlékszem. Tényleg ügyesek voltak a diákok, szerencsésnek tartottam, hogy kortárs műveket választottak - mondja Gubík Mária, a zselízi gimnázium tanára. - Szerintem a közönség nem szívesen szembesül a valósággal, és nem akarja megérteni, hogy a világot jelentő deszkákról figyelmeztetésként hangzik el a művészi üzenet: vedd már észre, de csúnya. Érdekes, a színpadon bántó, a hétköznapokban meg elsiklunk fölötte... Be kellene épülnie a köztudatba annak a felfogásnak, hogy a művészet mindig a valóságot ábrázolja. Sajnos, a mai valóság ilyen: a vulgáris kifejezések, az üvöltözés, az agresszió ugyanúgy elhatalmasodott, mint a korrupció és a protekció. Természetesen fontos, hogy a fiatalokban kialakítsuk a helyes ítélőképességet, a jó ízlést. Éppen ezért, ha vulgáris szavakkal találkozunk az irodalmi szövegben, fontos, hogy megvitassuk a miérteket.” Gubík Mária azt is megjegyzi: az irodalomtanítást alaposan meg kellene reformálni, a tanárokat pedig szemléletváltásra kellene ösztönözni. Mint mondja, tapasztalata szerint a kortárs irodalomtól sok pedagógus is viszolyog, így viszont nem tudnak utat mutatni a gyerekeknek az új, vitás jelenségek értelmezésében. Lehet, ha súlya van * li, Kiss Péntek József tanár, amatőrszínházi rendező úgy véli, két nagy problémakörről érdemes beszélni: a szövegválasztásról és a szövegkezelésről: „Ez utóbbi főleg a prózát érinti. Sokan azt gondolják, hogy a szöveg szent: nem mernek, nem akarnak, nem tudnak belehúzni. Pedig az irodalmi szöveg és az előadott szöveg másként működik: például Móricz nagy író, de a mondatai gyakran túlírtak, borzasztóan hosszúra nyúlnak. Évekkel ezelőtt a Pódium Színházi Társasággal rendeztünk egy képzést a felkészítő pedagógusoknak: megnéztünk eredeti műveket, azok szerkesztett változatát, és együtt, elemezve is próbáltunk rövidíteni írásokat. De azt kell mondanom, ez a gyakorlat nem terjedt el.” Hozzáteszi, a szövegválasztás során gyakori gond, hogy a felkészítők nem az adott korosztálynak megfelelő szöveget választanak, a pedagógusok mintha csak a saját vágyaikat akarnák megvalósítani. „Éontos, hogy az előadónak köze legyen a szöveghez. A szöveg által tudjon valamit elmondani a világról - a saját világáról. Hiteltelen, ha 13-14 éves lányok sztreccs miniszoknyában állnak a színpadon, és Petőfi Egy gondolat bánt engemet... című versét szavalják. Ennél is nagyobb gond, hogy a versenyeken egészen elképesztő mennyiségű primitív, irodalmüag alig értelmezhető szöveg hangzik el - hogy tipikus példát említsek, mondjuk tinédzserkori álproblémákról. Olvasni kell, keresni kell, értelmezni kell. Az értelmezés a legfontosabb. Nem elég az instrukció, hogy »hangsúlyozd, éld bele magad«. Ebből születik aztán a műbeleélés, a műindulat, a szövegillusztráló előadás.” Kiss Péntek József hangsúlyozza, értelmetlen azon vitázni, hogy szabad-e káromkodni, „csúnya szavakat” kimondani a színpadon. „Mindent lehet, ha az előadásban súlya van. Ha az obszcénnék tűnő kifejezések a szöveg kontextusában művészi kifejezőerővel hatnak - mondjuk egy rétegnyelv beszélőjének a karakterét pontosítják -, az ellen senkinek sem lehet kifogása. Előfordulhat a szövegben öncélú vulgaritás is, de ezt az érzékeny fül meghallja, a megoldás pedig egyszerű: nem kell elmondani. A gyerekeknek pedig mindkét esetben azt kell elmagyarázni, hogy a szöveg nem ettől a pár kifejezéstől lesz érdekes, értékes. Ugyanakkor úgy vélem, bizonyos szövegkörnyezetben minden rétegnyelvi szövegnek, még a káromkodásnak is megvan, meglehet az indokolt használata.” LAPSZÉLEN Trágárság pro és kontra VARGA EMESE Van-e létjogosultsága a trágárságnak a színpadon? Ha az életünkben helye van az indulatnak, a haragnak, a dühkitörésnek, akkor a színház sem zárkózhat el, hiszen „tükröt tart a természetnek”, és álságossá válik, ha sterilen közelíti meg az életet. Más kérdés persze, hogy hol kezdődik a trágárság, van-e célja és szerepe az előadásban vagy az irodalmi szövegben? A színházba járó közönség egy rétege már az első nemi aktusra való felszólítás hallatán úgy érzi, nincs más lehetősége, mint zavartan nevetgélni, kö- hécselni vagy elvhűen tiltakozni, s elhagyni a nézőteret. Volt néhány ilyen botrányosnak titulált előadás a komáromi színházban is, ahol szünetben megfogyatkozott a nézők tábora. Megértem és tiszteletben tartom ezt a döntést is. Ugyanakkor egy előadásban, amely a délszláv háború utáni maffiózók belterjes viszonyait kívánja megmutatni, vagy az ír terroristák abszurd megosztottságából mutat egy metszetet, természetes módon a nyelvi eszközökben is tükröződik a szereplők erőszakossága. Pillanatok alatt hiteltelenné és nevetségessé válna, ha valaki, aki úgy gyilkol, ahogy más fogat mos, virágnyelven fenyegetőzne. A másik oldalon ott a színházi szerző vagy alkotó, aki azt érzi, neki igenis joga és kötelessége a maga nyers, pucér valóságában megmutatni az életet. Nem erről az erkölcsi, nyelvi, emberi zuhanásról szólnak a hétköznapi aink? A két tábor között nincs párbeszéd. Pedig némi nyitottsággal legalább egy lengóhidat húz- hatnánkaszakadékfölé... A káromkodás valószínűleg egyidős az emberiséggel, struccpolitika, ha úgy teszünk, mintha nem lenne része az életünknek - s ezáltal művészetünknek is. Ugyanakkor az indokolatlanul használt színpadi káromkodás öncélú parasztvakí- tássá válhat. Mert aki nem megy el a tizedik percben, az majd milyen jól szórakozik! ? Művészi önámítás azt hinni, hogy a trágárság egyenrangú az őszinteséggel. Haapolgár- pukkasztás mögött nincs gondolat, ha pusztán megbotránkoztat, s nem közöl, nem közvetít - nem több divatosnak látszó, üres hatásvadászatnál. A következő generációt nem lehet, és azt érzem, nem is kell megmenteni a trágárságtól. A szocializáció része ez is, az ember bármit tesz, gyermeke előbb-utóbb megtanulja „cifrázni”. Mutatni kell más utakat, s meg kell tanítani, hogy a helyén kezelje a dolgokat. Sokkal riasztóbb nyelvi jelenségnek érzem a magának utat törő SMS- és chatnyelv beépülését nyelvünkbe. Hogyszó- roncsokváltjákfel a mondatokat. Hogy lassan egy egész generáció lájkol, ahelyett hogy kedvelne vagy szeretne. A szerző a Komáromi Jókai Színház dramaturgja
