Új Szó, 2013. április (66. évfolyam, 76-100. szám)

2013-04-04 / 78. szám, csütörtök

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2013. ÁPRILIS 4. Kultúra 17 Átutazók: egy este, nyolc temetés Törőcsik Mari főszereplésével a Vígszínházban Dekára mért sorsok Rövidke epizódok, ki­emelt mozzanatok, pár perces családi villanások sorozata Hanoch Levin izraeli szerző Átutazók című darabja. Száz perc­ben az élet (mint olyan) és a halál (mint elkerül­hetetlen vég). SZABÓ G. LÁSZLÓ Komédia nyolc temetésben, jelzi a színlap. Műfaji megjelö­lésként igazán frappáns. Amit sejtet: szívszaggató dráma he­lyett humorral és bölcsességgel átitatott élettörténetek. Nin­csenek shakespeare-i felveté­sek, moliére-i kérdőjelek, bergmani mélységek. Levin nem ás, nem kutat, nem ele­mez, nem boncol, sőt még csak nem is keres rajtunk fájó pon­tokat. Inkább csak megmutat, finoman figyelmeztet, emlé­keztet, kinagyít mindannyiun­kat érintő történeteket. Élhe­tünk ugyanis bármilyen életet, vannak dolgok, amelyek társa­dalmi rangtól, pozíciótól, egy közösségben vagy pusztán a családban betöltött szerepünk­től függetlenül előbb-utóbb ve­lünk is meges(het)nek. Átuta­zók vagyunk kivétel nélkül. Át­utazók különböző élethelyze­teken, fordulópontokon és ke­reszteződéseken, „átutazók” szerelmeken, válásokon, barát­ságokon és elszakadásokon. A végállomás nem lehet más, csak a halál. Eszenyi Enikő rendezésében a Vígszínházban nyolcszor vo­nul el előttünk a halotti menet. Libasorban lépdelnek az élők, fehér lepel takarja a holtakat. Aki él, temet, és reménykedik, hogy őt majd nagy sokára te­metik. Egyvalaki elmegy, más­valaki érkezik. Levin természe­tesen azt ecseteli, ami születés és halál között történik. Abból ragad ki részleteket, abból ad rövid kis színeseket, groteszk helyzetjelentéseket. Rögtön az elején egy pokoli kínokat meg­élő, folyamatos székrekedéssel küszködő családfőnek (Harká­nyi Endre) szorítunk, akit fele­sége és két lánya is aggódva fi­gyel, amíg a tragédia be nem következik. Megmosolyogtató pillanatok után a drámai vég. De még abban is a kínos és megint csak nevetésre ingerlő, rutinból eldarált vagy éppen befejezetlen gyászbeszéd. Ä fi­atalon megözvegyült asszony (Börcsök Enikő) hányni sze­retne, de nagyon. Azt legalább élvezné, mást úgy sem tudott élvezni soha. A szíve, a cukra, a vérnyomása nem engedte. Nincs is más vágya, csak, ahogy ő mondja: megdögleni végre. A külföldről hazaérkezett fiú (Józan László) amerikai meny­asszonyát várja, hogy bemu­tathassa szerető szüleinek (Lu­kács Sándor, Halász Judit), de már nem lesz rá ideje, mivel agydaganata van, előrehala­dott stádiumban. Van torz testű fiú (Lengyel Tamás) is, aki hosszasan költözködik, meg dadogós srác (Varjú Kál­mán), aki társra vágyik, prosti (Járó Zsuzsa), aki jól fizető kli­ensekről álmodva messzire utazik, ifjú feleség (Péter Ka­ta), aki még nagy hassal is igé­zőén táncol, egy lófogú lány (Majsai-Nyilas Tünde), aki ár­tatlanságát szeretné elveszteni végre, csak nincs hozzá se pasi­ja, se bátorsága. De van egy kö­zépkorú házaspár is (Reviczky Gábor, Hegyi Barbara), amely egymástól és önmagától is el- hidegültek már, van egy kölyökképű, piros nadrágos fiú (Karalyos Gábor), aki melegen ajánlja magát, meg nagyvilági életre vágyó, szépséges cicaba­ba (Tomyi Ildikó) is. Huszonnégy szereplő közül a legemlékezetesebb figura a mindent látó, mindent halló, mindent érző, mégis szótlanul közlekedő nagymama, akitől fia és menye szeretne megsza­badulni végre, bedugva tüdő­szanatóriumba, intézetbe vagy akár diliházba. Törőcsik Mari a nagymama. A színészet magasiskolája, a mesterség kvintesszenciája, a megfejthetetlen csoda, amit ő mutat. Néma szerepben a leg­teljesebb életet, egy küzdel­mekkel teli, vérrel és verítékkel megtett, kanyargó utat. Tolo­gatják jobbra-balra, ki a házból, el, messzire, ne foglalja már a helyet, kellene a szobája. A szemébe hazudnak, megaláz­zák, kiutálják. Buszra rakják, visszajön. Elviszik, hazaszökik. Elkergetik, besomfordál. Ra­vasz. Kedves. Huncut. Szeretni való. Nem tudnak túljárni az eszén. Nem engedi. Egyetlen tekintetével, visszanézésével, szemforgatásával jelzi: neki ugyan nem parancsol senki. Szerelmében csalódott unoká­jával, a dadogós'fiúval táncol egyet az éjszakában. Rövidke tánc, de nagyon nagy. Az elő­adás legmeghatóbb perce ez. Egy eltáncolt élet, egy eltáncolt szerelem, egy eltáncolt búcsú. Dekára mért sorsok. Pici kis gyöngyszemek. Elvesztett fér­jeket sirató, bridzspartit sürge­tő özvegyek. Elvágyódó, színe­sebb életet kereső fiatalok. Az is menni akar, akinek nincs mi­ből és nincs hova. Egyedül a nagymama maradna. Ha ma­radhatna. Száz perc szünet nélkül. Díszlet szinte semmi, legfel­jebb apró jelzések. Letisztult, finom húrokat pengető elő­adás. Lelke is van, nem csak szíve. Visszaperelnének az örökösök egy Picasso-képet Bajorországtól Kényszerből eladott festmény Némó után jön Szenilla Los Angeles. Több mint tíz évvel a Pixar nagy sikerű animációs filmje, az Oscar- díjjal kitüntetett Némó nyomában után készül a folytatás, a Szenilla nyo­mában (Finding Dory). Az Andrew Stanton által ren­dezett film 2015 novem­berében kerülhet a mozik­ba. Az első részben a kis narancssárga-fehér csíkos bohóchal, Némó tűnt el ap­ja, Pizsi (eredeti angol ne­vén Mariin) szeme elől, aki a keresés során segítőre lelt a szerethető, de rend­kívül feledékeny kék dok­torhal, Szenilla (Dory) személyében. A második részben Szenilláé a fősze­rep, s az ismertek mellett új karakterek is megjelen­nek benne. (MTI) MT1-HÍR New York/München. Évek óta tartó meddő vita után peres úton akarnak visszaszerezni a bajor államtól az amerikai örö­kösök egy 100 millió dollárt érő Picasso-festményt, amelyet tulajdonosa, egy néhai német zsidó bankár és műgyűjtő 1934-ben eladott egy műke­reskedőnek, a leszármazottak szerint kényszerből, mert az üldöztetések miatt pénzzé kel­lett tennie vagyonát. A dpa német hírügynökség­nek kedden megerősítették egy New York-i bíróságon, hogy Paul von Mendelssohn-Bar- tholdy családja keresetet nyúj­tott be a múlt héten a Bajor Ál­lami Képtár (Bayerischen Staatsgemäldesammlungen) ellen a művész kék korszakából származó, Madame Soler című festmény visszaszolgáltatását követelve. Paul von Mendelssohn-Bar- tholdy, egy nagy német zsidó család • tagja - ugyanazé, amelyből Felix Mendelssohn, a nagy zeneszerző és Moses Mendelssohn, a felvilágosodás ismert filozófusa is származik - 1934-ben adta oda az érté­kes festményt az ugyancsak zsidó Justin K. Thannhauser műkereskedőnek. Ma már ki­deríthetetlen, hogy a bankár eladta-e a kereskedőnek a festményt, vagy csak a gondja­ira bízta, de - érvelnek az örö­kösök - bárhogy is legyen, né­hai tulajdonosuk a nácik által bevezetett zsidótörvények mi­att kényszerült pénzzé tenni gyűjteményének egy jelentős részét. (A korlátozó törvények miatt a zsidó bankár vagyona a töredékére apadt, ezért 1934-ben 16 képet eladott Thannhausemek.) A Picasso-képet a műkeres­kedő Thannhauser 1964-ben New Yorkban 1,6 millió akkori német márkáért eladta Halldor Soehnernek, a Bajor Állami Képtár náci múltú igazgatójá­nak, aki - mint az örökösök ügyvédje, David Byrne hangsú­lyozta - „nem is firtatta” a műkincs eredetét. Az 1903-ban festett kép je­lenleg a müncheni Modem Képtár (Pinakothek der Mo­deme) falán lóg. A család első­ként 2009-ben kérte a vissza­adását, amelyet az e múzeumot is magában foglaló Bajor Álla­mi Képtár mindeddig megta­gadott arra hivatkozva, hogy álláspontja szerint a műtárgy hajdani adásvételének nincs köze a nácizmus alatti üldözte­téshez. RÖVIDEN Nyári Alföldi-rendezések Budapest/Szeged. A Szörényi-Bródy szerzőpáros két színpadi művét is láthatja idén nyáron a közönség Alföldi Róbert rendezésében: a Kőműves Kelemen című rockballa­dát a budapesti RaM Colosseumban mutatják be június 14-én, az István, a király jubileumi produkciójának premier­jét pedig augusztus 17-én tartják a Szegedi Szabadtéri Játé­kokon. Alföldi Róbert kiemelte: minden igazán fontos mű esetében elengedhetetlen, hogy az adott kor újra és újra „ránézzen” saját aspektusából. Mint mondta, reméli, hogy két igazán mai előadást sikerül létrehozni. A két mű alap- problémája könnyen megfeleltethető a mai kornak, így nem kell aktualizálni ahhoz, hogy elgondolkoztassa a nézőt, és azt a fajta élményt közvetítse, mint az ősbemutatók: az egy­más felé fordulást, az egyfelé tartást - vélekedett a rendező. A Kőműves Kelemen címszerepében Stohl Andrást láthatja a közönség. Az István, a király címszerepét Feke Pál, Koppányi Stohl András alakítja. (MTI) PENGE Az opera mint misztérium Jan Assmann A Varázsfu­vola című műve, akárcsak annak tárgya, maga is remekmű: egyszerre érzé­keny elemzés, mely egyetlen hangot sem hagy figyelmen kívül, egyszerre kultúrtörté­neti örvény, mely az opera mögöttes rituáléjába szip­pant, és egyszerre ragyogó esszé a létbe szorult isteni misztériumok (melyek egyi­ke a zene is) megismerhető­ségéről. Az elemzés Peter von Matt megállapítását fo­gadja el evidenciaként: a Hamlet és a Mona Lisa mel­lett épp ez a Mozart-opera kultúránk harmadik legtalá­nyosabb alkotása. Nem könnyű még csak lajstromba venni se azokat a jelentős írásokat, melyek Mozart zsenialitásával foglalkoz­nak: Assmann viszont olyan távlatot teremt, ahonnan szinte az evidencia erejével képes hitelesen szólni (ő ugyanis amellett, hogy ko­runk emblematikus kultúr- történésze, neves egyiptoló­gus, a luxori ásatások veze­tője). A szabadkőművesség, a rózsakeresztesség, az egyiptomi misztériumvallá­sok, a zenei allegorizmus és a barokk eredendő miszti­kumigényének jegyében Assmann a művet nem a me­se és a misztérium többé-ke- vésbé szétforgácsolódó konstrukciójaként értelmezi, hanem misztériumjáték­ként. Spirituális alkímia ez, de a rítus maga fontosabbá válik a végeredménynél. A darab befogadása különféle korosztályok számára nyújt „evidens” élményt: épp ez a rétegzettség sejteti, hogy itt mindig többről van, és min­dig többről lehet szó, mint amit hallunk. Assmann zse­niálisan küzd meg korunk paradigmatikus felvilágoso- dás-ellenességének mániá­jával is, miközben egyszerre készít rekonstruáló és nyitott olvasatot. Az opera hordozó­ja természetesen a zene, de Assmann szellemesen vé­delmébe veszi a „duplafe­nekű” szöveget is: „a szöveg maga sem olyan szimpla, ne­tán egyenesen lapos, mint amilyennek sokan vélik. Képzeljünk csak bele Wagner Parsifaljába egy Papagenót, aki a Grál-rítusokat paro­dizálná!” A társadalmi ellentétek és a zenei idiómák vizsgálata­kor bontakozik ki a legvüá- gosabban egy ellentétpáro­kon alapuló zenei mintázat, melynek csúcsán a „modem, szentimentális áriák” állnak a buffoneszk .janicsárzené­vel” és a népies dallamokkal szemben, mígnem a kolora- túráriák az opera seria örök­sége révén a babona (az Éj Királynője) megjelenítői lesznek, az igazság sarastrói világát az egyházi énekek hagyománya, illetve a „sza­badkőműves-zene szakrális stílusa” béleli ki. Ez a séma érzékelteti Assmann mód­szerének áttekinthetőségét és erővonalait. A Varázsfuvo­la című, Tatár Sándor kiváló magyarításában olvasható Assmann-mű nem könnyű olvasmány: ha mindjárt par­titúrát nem is, de egy szö­vegkönyvet és egy remek fel­vételt mindenképp érdemes beszerezni hozzá. (Jan Assmann: A varázs­fuvola. Opera és misztéri­um, Budapest, Atlantisz, 2012.) Értékelés: tNfMMM TÖrŐCSÍk Mari és Varjú Kálmán (Szkárossy Zsuzsa felvétele)

Next

/
Thumbnails
Contents