Új Szó, 2013. április (66. évfolyam, 76-100. szám)
2013-04-27 / 98. szám, szombat
20 Szalon ÚJ SZÓ 2013. ÁPRILIS 27. www.ujszo.com Száz éve született Jékely Zoltán: költészetén erős nyomokat hagyott a világirodalmi tájékozottság és a fordítások csiszolgatása közben szerzett rutin Sírüregbe hulló focilabda „Jékely Zoltán költői aromája hasonlíthatat- lan - írja Apa és fiú című, Áprily és Jékely személyiségét és költészetét tömören és éleslátóan jellemző írásában Nemes Nagy Ágnes, a költő apjának valamikori tanítványa és rajongója. - Az ilyen zöld-arany íz ritka nálunk, talán nincs is több, talán nem is lesz.” POLGÁR ANIKÓ Az irodalmat egymást követő nemzedékek soraként bemutató irodalomtörténetek s az ezekből merítő tankönyvek irányzatokkal és egy-két kiugró egyéniséggel számolnak; a megcímkézett jelenségek ebből a szemszögből sokszor csak ismétlődő adalékoknak és variánsoknak tűnnek. Az utólagos megítélés szempontjából nem járt túl jól a Nyugat harmadik nemzedéke, melynek tagjai többnyire a 20. század 10-es éveiben születtek, tehát mostanában éljük meg születésük centenáriumát. Az idei évre három jelentős, 1913-ban született költő is jut: Jékely Zoltán, Weöres Sándor és Rónay György. Közülük (nem a költői ranglista, csupán a születési sorrend szerint) az első az 1913. április 24-én született Jékely, akinek Erdélyből származó családjában az irodalmi-művészi tehetség több szálon is öröklődik: édesapja, aki az Áprily Lajos írói nevet vette fel, jelentős költő és műfordító, s egyben fia munkájának ösztönzője, egyik unokája, Péterfy Gergely pedig a kortárs magyar próza egyik kiemelkedő alakja. A Nyugat harmadik nemzedékének tagjaként Jékely is az 1930-as években indult el a pályán. Ennek a generációnak, mely az 1941-ig működő folyóiratnak csupán az utolsó fázisába tudott aktívan bekapcsolódni, az elnevezése szülte azt sugallja (szemben mondjuk a későbbi „újholdasok” önállóbbnak ható csoportjával), mintha csupán ugyanannak a jelenségnek, az első nemzedék korszak- alkotó vívmányainak a tovább- variálódásáról lenne szó. Valójában az Ezüstkor nemzedékeként is emlegetett írók-költők, élükön Radnótival, Weöres Sándorral, ugyanúgy véghezvitték a maguk csendes forradalmát, mint a Nyugat elindítói, s a magyar irodalom kivételes gazdagságának köszönhetően a kevesebbet emlegetett szerzők is (Jékely mellett például Deve- cseri Gábor, Kálnoky László, Rónay György, Vas István) egyedi és felejthetetlen ízeket hoztak be költészetünkbe. A tény, hogy sokan vannak, akik ismerik ugyan ezeket a neveket, ám nem biztos, hogy konkrét műveket, olvasmányCsorba Győző szerint: „hogy stílusos legyen/ az iszonyú tragikomédia”, épp április elsején temették Jékelyt. élményeket is tudnának csatolni hozzájuk, részben kivételesen színvonalas és máig sokat olvasott fordításaik számlájára írható, hiszen tudnivaló, hogy a fordításokat gyakran hajlamosak vagyunk egészében az eredeti szerzőnek tulajdonítani, miközben a fordító neve fölött könnyen átsiklik a szemünk. Bizonyára Jékely művei közül is a legtöbben Goethe-fordítását olvasták (ő a Faust első részének magyar tolmácsolója), de ő fordította például Dante Vita nuováját (Az új élet), Shakespeare A makrancos hölgy című drámáját, Mark Twain Koldus és királyfiát, Kipling meséit, Racine Eszterét és Thomas Mann A kiválasztott című regényét is. Ami Jékely líráját illeti, Tan- dori Dezső találó megfogalmazását idézve: Jékely „azonnal a pálya csúcsán kezdte a pályát”, rögtön megtalálta sajátos hangját. Költészetén is erős nyomokat hagyott a világirodalmi tájékozottság és a fordítások csiszolgatása közben szerzett rutin: retorikai precizitás, verstani kísérletező kedv jellemzi. Versei között (s ez abból is adódik, hogy a budapesti egyetemen a magyar és francia mellett művészettörténet szakot is végzett) sok a képzőművészeti ihletésű. Ahogy az emberben is együtt látja az élőt és a majdani halottat (a legjellegzetesebb példa erre a Csontjaimhoz című vers), úgy látja a műalkotásban is egyszerre a tündöklést és a pusztulást. Zsámbék romjai című kompozíciója maga is olyan, mint egy templomtest, szavai mintha egy düledező templom tornyaira, rozettáira, apszisára, fő- és mellékhajójára íródnának. Az épület egyszerre szerves és szervetlen (a rozetta szirom nélküli „kőrózsa”, a költő együttlátja benne a hervadó növényt és a málló anyagot), egyszerre természetes és mesterkélt; emberi kéz alkotása ugyan, de düledező formájában kezd visszaolvadni a természetbe, miközben az élő és holt anyag elválaszthatatlanná lesz benne („elszórt törmelék, ezernyi, / kőhalom és csonthalom”). Az Idő pusztítása mégsem olyan kegyetlen, mint az emberi kézé: a rozettán „mint izzó ágyucső,/ rézsűt belő/a Nap” - ez a napágyú azonban nemcsak pusztít, hanem esztétikai élvezetet is nyújt. A Jékely-versek meglepő, máig is inspirativ fordulatai ebből a többdimenziós látásmódból fakadnak. A többszólamú- ság nemcsak zenei, tematikus vagy metafizikai értelemben van jelen verseiben, hanem a stílusrétegek szintjén is. Több verse egyszerre olvasható ironikus-humoros ötletként és az emberi lét vagy a transzcendencia lényegét kutató komoly filozofikus szövegként is. A Velencében írt Intelem labdázó gyermekeknek című vers egyszerre megmosolyogtató és megborzongató. A humoros feddés után („A templomban, gyermekeim,/a szép templomban ne labdázzatok!”) megdöbbentő olvasni, milyen veszélyek várhatnak a templomban elguruló labdára: bár a labda „az életből jött csoda”, a templomban (ahol fogalmuk sincs arról, „hogy mi a futball”) „halotti bársony” borulhat rá, vagy sírüregbe hullhat. A zárt templom az élet végességére emlékeztető szakralitás terepe, szemben a labdázás örömében megmutatkozó szabadság emberi idővel mérhető, s így csupán „napestig” tartó városi tereivel. Jékely nemcsak költőként, hanem novella-, regény- és meseíróként is jelentős - ezekben a műveiben is érezni, ahogy Kiss Tamás fogalmaz, „egy nagy líra szomszédságát”. Kortársaira, a fiatalabb nemzedékekre gyakorolt hatását mutatják az In memoriam sorozat kötetébe gyűjtött emlékező és gyászversek, melyek Jékely stílusát imitálva gyakran élnek a humor és tragikum keverésével. Csorba Győző szerint: „hogy stílusos legyen/az iszonyú tragikomédia”, épp április elsején temették Jékelyt. „Elkobozzák? Csak most érzem, hogy izzik” - írja Orbán Ottó a költő halálára és a verseiben sűrűn megjelenő haláltematikára célozva. S valóban: Jékely Zoltán költészete nincs kihűlőben, csak le kell ülnünk mellé melegedni. Jékely és Áprily levelei a Holmiban A száz éve született Jékelyre emlékezik a Holmi folyóirat áprilisi számával, melyben a költő előtt tisztelgő, életművét értékelő, aktualitását kiemelő írások mellett a költő unokájának, a prózaíró Péterfy Gergelynek a visszaemlékezését is olvashatjuk a nagyapjával közös horgászatokról, közös zenei élményekről és a Jékelytől hallott latin szavak egy életre meghatározó varázsáról. A folyóiratszám különlegessége a Jékely Zoltán és Áprily Lajos 1940 és 1946 közötti levelezéséből közölt bőséges válogatás. Jékely a második bécsi döntést követően visszatelepült Erdélybe, szülei viszont Magyarországon maradtak: a levelek egy szétszakított család háborús hétköznapjaiba, ugyanakkor két művész lelki fejlődésének hátterébe is bepillantást nyújtanak, (p-an) ZENEBONA Az élet minden szomorúsága Jubileumi koncertturnéján Pozsonyban, Budapesten és Pécsett is fellépett a Balanescu Quartet, a világ egyik legrangosabb vonósnégyese (MTI-felvétel) KISS TIBOR NOÉ A Balanescu Quartet a világ egyik legrangosabb vonósnégyese - röviden így lehetne bemutatni a román Alexander Balanescu által alapított zenekart. Ne klasszikus vonósnégyesre gondoljunk - az együttes nemcsak a kortárs komolyzenében járatos, hanem kitekint más műfajok felé is. 1987-es megalakulása óta olyan dzsessz-zenészekkel működött együtt, mint Ornette Coleman vagy John Lurie, szerepelt a Muzsikás együttes Bartók Albumán, de a kalandozásokba a popzene is belefért, erről a Pet Shop Boysszal való közös munka tanúskodik. Sót, a kvartett egyik legnépszerűbb lemeze az 1992-es kiadású Possession, amelyen a vonósnégyes Kraftwerk-szá- mokat dolgozott fel. Mindez nem véletlen: az alapító kimondott szándéka volt az együttes életre hívásakor, hogy a komolyzenei hangzást tágabb közönséggel is meg- ked vehesse. A Balanescu Quartet 2012-ben ünnepelte fennállásának huszonötödik évfordulóját, ennek kapcsán kiadott egy válogatáslemezt (2011), Az elektronikus popzene vonósokra írt verziója eredeti ötlet, de a lélek valahogy mégis hiányzik belőle. idén pedig összejött a jubileumi turné is. A tíz fellépésből álló koncertsorozat több középeurópai várost is érintett, Budapest mellett Pozsonyban, majd zárásként a pécsi Kodály Központban adott koncertet a zenekar. A feszített tempó miatt némi fáradtság érezhető volt a zenészeken, de így is tartós nyomot hagyó koncertélményben lehetett része a közönségnek. Különösen a közel kétórás előadás első része volt felkavaró. Az 1994-ben megjelent Luminitza című album tételei hangzottak el, a végén a 16 perces címadó számmal. Az album a zenekar pályafutásának talán legjobbja, létrejöttét pedig Alexander Balanescu személyes élményei inspirálták. A hegedűművész családja 1969-ben emigrált Izraelbe a Ceausescu-rezsim elől, majd hosszú éveket töltött Londonban is. Balanescu a rendszer- váltás után, a kilencvenes évek elején tért vissza ismét szülőföldjére, s ekkor fordult a tradicionális román népzene felé. Ugyanakkor a dalokba - az 1989-es romániai események kapcsán - a politikum is beszü- remlik, a koncert együk csúcs- ponija az a szakasz volt, amelyben a vonósok mellett indusztriális hangzású effek- teket, s Balanescu szikár, tényszerű történelemóráját (a kommunista hatalomátvételtől a román-bolgár EU-csatla- kozás említéséig) halhattuk. A szünet utáni - s a zenekar- vezető által direkt a hangulat javítása érdekében megszólaltatott - Kraftwerk-blokk már kevésbé ütött, az elektronikus popzene vonósokra írt verziój a eredeti ötlet, megvalósítása is tökéletes, de a lélek, az a nagy kelet-közép-európai lélek valahogy mégis hiányzik belőle. A második visszatapsolás után jól jött egy betét az Angyalok és rovarok (1995) című filmhez készített filmzenéből (merthogy Balanescu filmzenéket is írt). Visszaállt a világ rendje, a szemünk sarkában elmorzsoltunk egy könnycseppet, aztán hazamentünk, és megint meghallgattuk a Mo- thert. Csak tíz perc, de az élet minden szomorúsága benne van.
