Új Szó, 2013. április (66. évfolyam, 76-100. szám)
2013-04-03 / 77. szám, szerda
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2013. ÁPRILIS 3. Horgász 15 Elmondása szerint horgászbottal a kezében született; semmiért nem adná a Komárom környéki tájat, őstermészetet Vág-Duna - Eldorádó a kertek alatt Hamisítatlan ős-horgászparadicsom Komárom térségében Emberi gyarlóságunk velejárója, hogy a boldogulást, a sikerélményt előszeretettel keressük hazánktól távol, idegenben, így vagyunk ezzel mi, horgászok is - hajlamosak vagyunk kilométerek ezreit megtenni a nagy fogás reményében, nem is sejtve, hogy az igazi pecás Eldorádó itt búvik meg valahol, a kertek alján. LŐR1NCZ ADRIÁN Egy ilyen helyre kalauzolnám most el a kedves olvasót interjúalanyom, a komáromi Nagy Sándor segítségével, akinél a horgászat és a természet szere- tete úgymond vérvonalon öröklődött. Hová is vezethető vissza ez a megszállottság? Dédapám halasgazda volt a Vágón és a Dunán, egy körülbelül száz kilométeres folyószakaszt felügyelt; felmenőimre és rám is róla testálódott a vizek szeretete. Úgy is mondhatnám: a véremben van... Mi teszi a Komárom környéki vizek avatott ismerőjévé? A több évtizedes tapasztalat, amelyet a Dunán, a Vágón, a Nyitrán, illetve ezek holtágam és a csatornákon szereztem. Már gyerekkoromban megtanultam olvasni a vizet; ezt a tudást kamatoztatom a mai napig. Gondolom, azért feltérképezte a környező országokat is. Természetesen. A hazai vizeken kívül sokat áztattam a zsinórt Magyarországon, Csehországban, majd Romániában, a Duna deltájában, valamint elvetődtem a spanyolországi Ebróra, illetve az olaszországi Pó folyóra is. Milyen tapasztalatokkal tért haza? Horgászvendégként érkeztem a Duna-deltába, majd idegenvezetőként hosszabb időre ott ragadtam. Magáról a tájról, a természetről csak szuperla- tívuszokban nyilatkozhatok, hiszen egy páratlan vízi vüág- ról van szó, ám az ott uralkodó viszonyokra ez már korántsem érvényes. A folyam sok ága a kifeszített halászhálók miatt gyakorlatilag megközelíthetetlen, sarcolják a vizet, amennyire csak lehet. Egy másik végletet tapasztaltam meg Európa nyugati részében. A Pón meg az Ebrón jószerivel már csak az fog halat, aki mázsaszám szólja a pelletet a folyóba, s több száz méterre hordatja be a csalit. A cserkelés varázsa elveszett - pedig ez adja a horgászat sava- borsát. Evezzünk vissza a hazai vizekre. Milyen a Vág és a Duna halállománya napjainkban? Azt tapasztalom, hogy amióta megépült a bősi vízerőmű, a hal nem tud úgy leívni, mint korábban. A horgásztanyámon évről évre látom, amint milliárdszám szárad el a halikra, amikor a vízgazdálkodók közvetlenül az ívást követően leengedik a vizet. Erre sokkal jobban oda kellene figyelni, ám ettől függetlenül úgy vélem: igazából még mindig nincs okunk panaszra. Hogy mást ne említsek: a Vágón bármikor fogok 2-3 kilós dévért, míg a magyar- országi vizekben már a félkilós is nagynak számít. Hasonló a helyzet a rablóhalakkal is, ám a folyóvíz legnagyobb előnye a hor- gásztavak- kal szemben mindenképpen az, hogy míg ez utóbbiakban a pecás négy-ötféle halra számíthat, a Vágón vagy a Dunán 25-30 fajtára. Fogtam itt már pisztrángot és kecsegét is; a folyóvíznek egyszerűen nincs páija... Békés, vagy rablóhalra horgászik szívesebben? Rablóhalra, ám mivel ennek nálunk viszonylag rövid a szezonja, szívesen horgászok feederrel keszegre, pontyra. Egy vadvízben nevelkedett 3-5 kilós nyurgaponty jobban húz, mint egy 25-30 kilós, horgásztóban nevelkedett tőponty, így a Vágón, a Dunán vagy a Nyitrán csaknem minden kapás magában hordozza a hamisítatlan horgászkaland ígéretét. Bár nem tartozom a rekordok megszállott hajszolói közé, elmondanám, hogy a Vágón megakasztott legnagyobb harcsám 53,5 kilót nyomott és 218 centis volt, de csukából is fogtam itt 17, süllőből meg 16 kilósat. Rablóhalban nagyon erősek a Komárom környéki vizek. Szlovákiában a horgászturizmus - az ország természeti adottságai ellenére is - mindmáig gyerekcipőben jár. Mi késztette arra, hogy ezen a területen kezdjen vállalkozni? A már említett, külföldön szerzett, nem feltétlenül pozitív tapasztalatok, illetve az a felismerés, hogy ha rá akarunk lelni az igazi horgászeldorádó- ra, azért nem kell a világ vagy a kontinens másik végére utaznunk - hiszen itt van, a kertek alatt. Persze hosszú évtizedek munkája van abban, hogy a Komárom térségébe látogató horgászvendégeknek ma olyan szintű szolgáltatásokat tudok nyújtani, amelyek a legigényesebb ügyfélkör elvárásait is kielégítik. Ehhez jön még az a többlet, amellyel a Vág-Duna menti őstermészet ajándékozza meg mindazokat, akik kellő alázattal közelednek hozzá. Mire számítson, aki a Vág- Dunára látogat? Szállással, csónakokkal és természetesen helyismerettel állok a horgászvendégek rendelkezésére - attól függően, milyen igényekkel, elvárásokkal érkezik a sporttárs. Idényenként 3-400 darab harcsát, közte átlagosan 4-6 darab 30-40 küós példányt fogunk, aminek a 90 százaléka természetesen visszakerül a vízbe. Nem ritkaság, hogy két-há- rom óra leforgása alatt 30-40 kapásunk van, bárkinek kilenc-' ven százalékra tudom szavatolni, hogy ha kiviszem pecázni, fog is halat - időjárástól függetlenül. A Vág-Dunán rengeteg a holtág, a kőrugany és a szakadt part; a vendégeknek így az az érzésük, hogy a Tiszán vagy az Ebrón járnak - anélkül, hogy kilométerek százait kellene megtenniük. Görbüljön a bot! Megint a hónap végére hagytam az engedély kiváltását, sietek a szervezet irodájába. Leperkálom a százast, megkapom az iratokat, bélyegeket, pecséteket, s emelem a fenekem, indulnék. „Versenyre nem akar benevezni? Egy kis adrenalin?” „Nem én”, mondom, „nem szeretem a versenyeket. A csöndet és a természetet szeretem.” Csodálkozva néznek rám. Nincs kedvem sorolni az okokat. A helyek sorsolását, az egymásra dobált szereléket, az irigységet, a verseny előtti beetetést. Egyszer vettem részt ilyenen, megfogadtam, soha többé. Számomra a horgászat nem verseny és nem kollektív tivornya (amit sokan barátkozás- nak és kollektív élménynek hisznek), hanem. Hanem, mi is? Tulajdonképpen nem tudom megfogalmazni. A felkelő nap sugarainak villózása a nyárfák lombja közt? A fűbe merülő tornacipő surranása a zimankó után? A harkály kopácsolása a fejem fölött? Az összeránduló gyomor, amikor a hal botostól indul a szerelékkel? Amikor megremeg az úszó a hal faroklegyintésétől? A fölszálló buboréksor, amely elárulja, merre turkál a ponty? A harcsaforgás a lábam előtt? A harsogó csukarablás, amiből egyre kevesebbet látni? A csönd, amely teli van a természet hangjaival? A folyóparton leszálló alkonyban az apró neszek? Nem lehet pontosan leírni. Tulajdonképpen mindaz, ami az eldurvult és felgyorsult, versenyszellem és eredmény-központúság uralta életünktől a menekülést jelenti. A rousseau-i „vissza a természethez”. Hagyom a versenyt másoknak, akik azt kedvelik. Egy szál bottal, egyedül, be a fák közé, a folyóhoz, ahol nem tudom, mi vár. A titok. Ennyi a csöppnyi boldogság, ha egyáltalán van ilyen. Kövesdi Károly HETI TIPP Etetés halastavon AJÁNLÓ Legutóbbi tippünkben említettük, hogy másképp kell etetni folyóvízen és másképp tavon, s minden halfaj más jellegű etetést kíván. Halastavon egyszerűbb a helyzet, mivel itt általában pontyot, amurt, legfeljebb keszeget, kárászt szeretnénk fogni. Szóltunk róla, hogy a pontyok - de az amurok és a keszegek is - keresgélnek és vándorolnak, vagyis körbejárják a tavat. Ha szerencsénk van, így is megtalálhatják a horgunkat, de etetés nélkül erre hatványozottan kisebb az esélyünk. Itt is alkalmazhatunk szoktató, többnapos etetést, ám a legtöbb horgásznak legfeljebb annyi ideje -van, hogy egy-egy alkalommal néhány órát tud horgászni, ezért azonnali hatásra törekszik. A legegyszerűbb és legolcsóbb etetőanyag az áztatott száraz kenyér (őrölt kifli, zsemlemorzsa), amelyhez kukoricadarát, főtt búzát, különféle magvakat (len, kender stb.) adunk, némi fehérjével (csonti, pinki, vagdalt güiszta stb.). Állóvízről lévén szó, ragasztóval nem kell bíbelődnünk. A házüag készült etetőanyaggal azonban nem sokat spórolunk meg, ráadásul az összetevők beszerzése macerás. A legjobb bolti etetőanyagok készen állnak a bevetésre, elég egy, legfeljebb két zacskónyit megnedvesíteni, összegyúrni, s némi élőanyaggal dúsítani őket. Néhány félkezes gombóc a horgászat megkezdése előtt biztosan odacsalja a halak apraját. Ez is türelemjáték: a kaja körüli tülekedést előbb-utóbb a nagyobb halak is észreveszik, és a nyüzsgés odavonzza őket. (Nekik szól az etetésre szórt kukorica, pellet stb.) Ilyenkor egy időre leáll a kishalak rohama, ami azt is jelezheti, hogy felették az etetést, de azt is, hogy komolyabb „látogatók” érkeztek. Ekkor már elég egy kis csontit belőni az úszó köré, vagy, ha fenekezünk, több élőanyagot tenni az etetőkosárba. Az etetést, illetve a csalit vonzóbbá tehetjük aromával (a boltokban dipek garmadája közt választhatunk), de ezzel sem szabad túlzásba esni. Tapasztalataim szerint a tavi etetésnél az összetevők bősége helyett fontosabb az etetőanyag állaga. A legjobb gombócok a fenéken esnek szét, és felhőt képeznek, így az illaton, aromán kívül vizuális csalogató hatással is vonzzák a halat. Nem szentírás, hogy ugyanazt tegyük a horogra, amivel etetünk. A halak keresgélnek, turkálnak, s a nekik tetsző kaját felszippantják. Legközelebb a folyóvízi etetésről szólunk, (kk) Nagy Sándor eddigi horgászpályafutása legnagyobb, 17 kilós csukájával (Fotó: www.csallokozi-horgaszat.hu) Éjjeli balinozás eredménye Két-három óra termése - a stég végéből
