Új Szó, 2013. március (66. évfolyam, 51-75. szám)
2013-03-23 / 70. szám, szombat
SZALON 2013. március 23., szombat 7. évfolyam, 12. szám Ekkor kerültek bele a magyarság szótárába azok a szavak, amelyek máig legszentebb értékeink: a szabadság, az egyenlőség, a demokrácia Március 15. mai üzenete Március 15-ét az ókori Rómában március idusának nevezték. Nevezetes nap volt, hiszen az évenként választott konzulok ezen a napon léptek hivatalba, így ekkortól számolták az új év kezdetét is. Az, hogy a rómaiak számára ilyen fontos volt március 15., nem véletlen, hiszen március közepe egyben a természet megújulásának, a tavasznak a kezdete. SIMON ATTILA Ahogy a természet évről évre megújul, ugyanúgy születnek újjá időnként a népek és nemzetek is. Az az időszak, amit a magyar történelemben reformkornak szoktunk nevezni, s az 1848/49-es forradalomban és szabadságharcban csúcsosodott ki, a magyar nemzet talán legnagyobb újjászületésének az időszaka. Úgy is mondhatnánk, hogy nemzetünk tavasza, a- mely során a modem magyar nemzet megszületett. A magyar nemzet fogalmán korábban csupán a nemesek közösségét értették. A natio hungaricába tartozott - függetlenül attól, milyen volt az anyanyelve - minden, a Magyar Királyságban birtokkal bíró ember, vagyis minden nemes. A natio hungarica tagja volt nemcsak a csallóközi, hanem a Tátra alatt élő birtokos is, még akkor is, ha csak szlovákul beszélt, és az az arisztokrata is, aki élete nagy részét Bécsben töltötte, s a magyarnál mind a németet, mind a franciát jobban bírta. Nem érezték viszont a nemzetbe tartozónak a nemességen kívül rekedt jobbágyok tömegeit, de még a városi lakosságot sem. Ezt a nemzetfelfogást váltotta fel a reformkor idején az az eszme, amely már kulturális hovatartozás és beszélt nyelv szerint határozta meg, ki tartozik a nemzet testéhez. A magyar nemzet történelmi pantheonjában - s ebben pártállástól és vallástól függetlenül szinte mindenki egyetért - Szent Istvánnal, Hunyadi Mátyással, Rákóczi Ferenccel együtt Kossuth Lajos, Széchenyi István, Petőfi Sándor is az elsők között szerepel, ami eleve jelzi az 1848/49-es forradalom és szabadságharc kiemelkedő szerepét nemzeti múltunkban. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy március 15. szinte az egyedüli olyan ünnepünk, amely tényleg össznemzeti jelleget kapott, s ezen a napon egy ritmusra dobban minden magyar szíve, éljen a Kárpát-medence bármely pontján vagy a nagyvilágban, akkor mindenki számára világossá válik ennek az ünnepnek a jelentősége és egyedisége. Vegyük hát számba, mi is történt 1848. március 15-én. Pest és Pozsony Aznap két helyszín írta be magát a történelembe. Pesten a meglehetősen rossz, esős időben már hajnali fél hatkor gyülekezni kezdtek a politikában járatlan, ám annál lelkesebb fiatalok: jurátusok, bölcsészek, költők, akik a délelőtti órákra már mintegy 10 ezres tömeget tudtak mozgósítani. Ók voltak azok, akik a Landerer-nyomda lefoglalásával megteremtették a sajtószabadságot. S ők hívták Pest lakosságát a Nemzeti Múzeum elé, ahol először visszhangozták tömegek a Mit kíván a magyar nemzet 12 pontját. Ugyanazokban az órákban Pozsonyban országgyűlési képviselők egy csoportja, mintegy 70 fő - köztük a már említett Kossuth és Széchenyi - két gőzhajóra szállt, hogy a 12 ponttal tartalmi rokonságot mutató, ám attól hangsúlyaiban és stílusában is eltérő országgyűlési feliratot (amelyet Kossuth javaslatára két nappal korábban fogadtak el) az uralkodó elé vigyék aláírásra. így találkozott egymással a Pozsony által képviselt nemesi politika és a pesti nép akarata, s adott március 15- ének össznemzeti jelleget. Március 15. azonban nem csupán egy egyedi és megismételhetetlen pillanat volt a nemzet életében, hanem egy hosz- szabb folyamat része is. Része annak a folyamatnak, amely a reformkorban kezdődött, s amely lényegében csak az osztrák-magyar kiegyezés utáni időkben zárult le. A tét Magyarország polgárosodása és nemzeti függetlensége volt, s ekkor született meg a modem polgári Magyarország. Március 15. ennél is több. Ekkor kerültek bele ugyanis a magyarság szótárába azok a szavak, amelyek máig legszentebb értékeink közé tartoznak: a szabadság, az egyenlőség, a demokrácia és a sajtószabadság. Annak a liberális demokráciafelfogásnak a központi fogalmai ezek, amely a kor minden haladó európai mozgalmát áthatotta. A forradalom és szabadság- harc főszereplőinek névsora jól szimbolizálja, hogy 1848/49 magyarsága már széles alapokra építkezett. Voltak köztük több százezer holdat birtokoló arisztokraták, mint Széchenyi Stefi gróf vagy Batthyány Lajos gróf, aki pozsonyi családból indulva lett Magyarország első felelős miniszterelnöke. Aztán ott voltak a középbirtokos nemesek, mint Kossuth és a nemzet legbölcsebbjeként számon tartott Deák Ferenc. És persze ne feledkezzünk meg a polgárok és jobbágyok tízezreiről, akik Kossuth zászlója alá álltak. Ne akarjuk azonban csak magunknak, a magyaroknak kisajátítani 1848-at, hiszen az az akkori Magyarország minden polgárának az érdekeit szolgálta. Akármit írnak is más nemzetek történelemtankönyvei, ez a harc a magyarországi népek közös harca volt: németek, horvá- tok, szlovákok, ruszinok, lengyelek harcoltak együtt, egy célért, noha nem mindig ugyanazt a nyelvet használva. És itt, Du- naszerdahelyen, az egykori Kis Palesztinában arról se feledkezzünk meg, hogy a szabadságharc katolikusok, reformátusok, evangélikusok és persze izraeliták közös harca is volt, a harcban elesett honvédeket a zsinagógában éppúgy gyászolták, mint a katolikus templomban. Március 15. alkalmat teremt arra is, hogy e nap szónokai 1848 mához szóló üzenetét megfogalmazzák. A hatalom mindig is megpróbálta kisajátítani magának ezt az ünnepet, s megtalálni március 15-ében azt, ami aktuális céljainak megfelel. Azonban mindaz, ami 1848-at jelenti, kisajátíthatat- lan. A polgári egyenlőség, a sajtószabadság, az önálló magyar nemzet és a modem Magyarország eszméje mindannyiunk közös öröksége, legyünk jobbvagy baloldaliak, Magyarországon élők vagy határon túliak. Tanuljuk az ünnepet A felvidéki magyarság még csak tanulja ennek a napnak a méltó megünneplését, hiszen az elmúlt közel 100 év legnagyobb részében nem ünnepelhettünk szabadon. A sokszor dicsőített masaryki demokrácia idején tilos volt minden március 15-ei megemlékezés, s azok résztvevőit börtönbüntetés várta. Eközben nemzeti múltunkra emlékeztető szobrainkat, emlékműveinket lerombolták, eltávolították a közterekről. A szocializmus idején márciusi megemlékezést szervezni és azon részt venni ellenzéki cselekedetnek számított. Csupán a rendszerváltás hozta meg számunkra legfontosabb nemzeti ünnepünk szabad megülésének lehetőségét. Bár mára március 15. megtűrt ünnep lett szülőföldünkön, ezzel nem lehetünk elégedettek. Mi ugyanis azt várnánk el államunk vezetőitől, hogy ne csak megtűijék, hanem becsüljék is meg nemzeti érzéseinket. Azt várnánk el miniszterelnökünktől: ahelyett, hogy élősködőknek nevez bennünket, köszöntse nemzeti ünnepünket, köszöntsön bennünket ezen a napon. Egy olyan közösség számára, amely két kultúra határán él, s amely naponta szembesül saját államának többségével, de egyben a szomszédos anyaország valóságával is, 1848 örökségét elsősorban annak demokratikus, liberális elveinek kell jelentenie. Ilyen a törvény előtti egyenlőség elve, a szólás és a sajtó szabadsága, valamint a bármilyen mássággal (legyen az politikai, vallási vélemény- különbség, bőrszín vagy anyanyelv) szembeni tolerancia. Ha a szlovákiai közéletet nézzük, szomorúan kell konstatálnunk, hogy ezek az elvek két évtizeddel a rendszerváltás után sem teljesültek hiánytalanul. Bennünket különösen a velünk szemben megnyilvánuló intolerancia dühít. Anyanyelvűnket saját településeinken is másodrangúként kezelik, vasútállomásaink magyar megnevezését tiltani próbálják, arról, hogy mit és hogyan tanítsunk iskoláinkban, mások akarnak helyettünk dönteni. Az ország miniszterelnöke pedig olyan lekezelő módon beszél rólunk, ami méltatlan egy európai politikushoz. Az azonban, ahogy a kormányfő megnyilatkozott, elsősorban nem nemzetiségi probléma, hanem általánosabb jelenség megnyilvánulása. Annak a paternalista, tekintélyelvű és elsősorban nemzetállami gondolkodásnak a jelentkezése, amely még a kommunista rendszerben gyökerezik. Ennek szellemében nélkülünk akarnak rólunk dönteni (legyen az Pozsony vagy Pest), s megmondani, mi a jó a szlovákiai magyarnak. Persze köztünk is vannak olyanok, akik csak saját útjukat tudják elfogadni, s meg akarják mondani, ki a jó és ki a rossz felvidéki magyar. A Szlovákiában élő magyar közösség számára mindig is meghatározó jelentőséggel bírt Magyarország. A kapcsolat eddig leginkább egyoldalú volt. Budapestről jött a segítség, a pénz, az útmutatás. Mi pedig hálásan fogadtuk. Az utóbbi években - nem csupán a kettős állampolgárságnak köszönhetően - új alapokra helyeződik a külhoni magyarok és Magyar- ország kapcsolata. Ez azt is jelenti, hogy a nemzetünk jövőjéért viselt felelősség egyformán terhel bennünket, s többé mi sem lehetünk közömbösek az iránt, ami a Duna jobb partján történik. Ne csak azt várjuk tehát, hogy Budapest szóljon az érdekünkben, ha veszély fenyegeti a kisebbségi jogainkat, hanem meg kell szólalnunk nekünk is, ha a határ másik oldalán veszélybe kerülnek a demokratikus értékek. Erre tanít bennünket 1848 szelleme. Kisugárzó Magyarország Budapest és a felvidéki magyarság kapcsolata számos változáson ment keresztül. A két háború között jórészt Budapestről irányították az itteni magyar politikát. A szocializmus évtizedeiben a proletár internacionalizmus eszméje mögé bújva elfeledkeztek rólunk. Az utóbbi húsz évben leginkább két magatartás jellemezte a budapesti kormányok velünk szembeni politikáját. Volt, hogy a szomszédos országokkal való jó viszony miatt a mi érdekeinkről elfeledkeztek. Előfordult, hogy saját belpolitikai céljaikra igyekeztek bennünket felhasználni. Nekünk azonban másra van szükségünk: nem szép szavakra és címeres borítékban érkező levelekre, hanem egy erős és Európa-szerte tekintéllyel bíró Magyarországra. Olyan Magyarországra, amelynek erős a gazdasága, s amelynek megtartó ereje kisugárzik Szlovákia déli sávjára is. Amely demokráciából, az alkotmány tiszteletéből és az 1848. március 15-én megszületett sajtószabadságból is példát mutat nekünk és a velünk élő szlovákoknak. Olyan Magyarországra, amelyet a demokrácia iránti elkötelezettségéért tisztelnek, s amelyre, ha sérelmet szenvedünk, példaként tudunk rámutatni. Sajnos ma nem így van. Mi, szlovákiai magyarok nem lehetünk egyszerre demokraták és autorite- rek. Nem tehetjük meg, hogy azt a politikai gondolkodást, amelyet Szlovákiában elítélünk, annak Budapestre nézve tapsolunk. Ennek a gondolkodásnak semmi köze Kossuth és Széchenyi szellemiségéhez, semmi köze 1848 ideáihoz. Azt is látnunk kell azonban, hogy saját sorsunknak elsősorban mi magunk vagyunk az alakítói. Az elmúlt évtizedek arra tanítottak meg bennünket, hogy leginkább abban bízhatunk, amit mi magunk harcolunk ki. Ebben pedig megkerülhetetlen szerepe van politikai érdekképviseletünknek, pártjainknak. 1848 örökösei Az egységes érdekképviselet megszűnését sokan rosszul viselik, és végzetes megosztottságról, valamiféle „morbus hungaricusról” beszélnek. Miért akarjuk azt hinni, hogy egy olyan, néhány százezres közösségen belül, műit mi, mindenkinek egyformán kell gondolkodnia? A felvidéki magyarság társadalmilag, vallásilag, szociálisan ugyanúgy strukturált és sokszínű közösség, mint bármelyik más. Vannak közöttünk keresztények és izraeliták, jobboldaliak és baloldaliak, liberálisok és konzervatívok, szegények és gazdagok. így természetesen a világról és a politikáról is másként gondolkodunk. Arra viszont joggal formálunk igényt, hogy pártjaink egy közös nemzeti minimum érdekében együtt tudjanak működni. Hogy a sokféle szó és a külön utak egyetlen nemzeti törekvéssé álljanak össze. Ne becsüljük túl azonban a politikai párok szerepét és erejét. A valódi polgári társadalom alapját a polgárok közügyek iránti elkötelezettsége adja. Erre mutatnak nekünk példát a felvidéki magyarság körében is megjelenő civil kezdeményezések. Ezek a többnyire fiatal, hétköznapi életet élő aktivisták az utóbbi hónapokban Ekelen, Párkányban, Somorján végrehajtott akcióikkal bizonyos értelemben többet tettek a magyar nyelvhasználatért, mint hivatásos politikusaink. Ha itt vannak közöttünk 1848 örökösei, akkor ezek a fiatalok azok, akik megmutatják nekünk, mit is jelent az, ha valaki európai polgárként kiáll saját jogaiért. Persze a civilek nem helyettesíthetik a pártpolitikusokat, ám mintát mutathatnak nekik, saját aktivitásukkal lépésre kényszeríthetik őket. 1848 a fiatalok győzelme volt, s ők nemzeti jövőnk zálogai. Ezért elsősorban nekik szeretném üzenni, hogy ismerjék és őrizzék meg 1848 szellemét, s maradjanak meg másokkal szemben toleráns demokratának, nyitott szellemiségű európainak és becsületes magyar embernek. Ha így lesz, akkor joggal mondhatjuk a legnagyobb magyar, Széchenyi István szavaival, hogy a magyarság nem csupán volt, hanem lesz is. (Elhangzott Dunaszerdahelyen, 2013. március 15-én.) A szerző történész.
