Új Szó, 2013. március (66. évfolyam, 51-75. szám)

2013-03-23 / 70. szám, szombat

SZALON 2013. március 23., szombat 7. évfolyam, 12. szám Ekkor kerültek bele a magyarság szótárába azok a szavak, amelyek máig legszentebb értékeink: a szabadság, az egyenlőség, a demokrácia Március 15. mai üzenete Március 15-ét az ókori Rómában március idusá­nak nevezték. Nevezetes nap volt, hiszen az éven­ként választott konzulok ezen a napon léptek hiva­talba, így ekkortól szá­molták az új év kezdetét is. Az, hogy a rómaiak számára ilyen fontos volt március 15., nem vélet­len, hiszen március köze­pe egyben a természet megújulásának, a tavasz­nak a kezdete. SIMON ATTILA Ahogy a természet évről évre megújul, ugyanúgy születnek újjá időnként a népek és nemze­tek is. Az az időszak, amit a ma­gyar történelemben reform­kornak szoktunk nevezni, s az 1848/49-es forradalomban és szabadságharcban csúcsoso­dott ki, a magyar nemzet talán legnagyobb újjászületésének az időszaka. Úgy is mondhatnánk, hogy nemzetünk tavasza, a- mely során a modem magyar nemzet megszületett. A magyar nemzet fogalmán korábban csupán a nemesek közösségét értették. A natio hungaricába tartozott - függet­lenül attól, milyen volt az anya­nyelve - minden, a Magyar Ki­rályságban birtokkal bíró em­ber, vagyis minden nemes. A natio hungarica tagja volt nem­csak a csallóközi, hanem a Tátra alatt élő birtokos is, még akkor is, ha csak szlovákul beszélt, és az az arisztokrata is, aki élete nagy részét Bécsben töltötte, s a magyarnál mind a németet, mind a franciát jobban bírta. Nem érezték viszont a nemzet­be tartozónak a nemességen kí­vül rekedt jobbágyok tömegeit, de még a városi lakosságot sem. Ezt a nemzetfelfogást váltotta fel a reformkor idején az az eszme, amely már kulturális hovatartozás és beszélt nyelv szerint határozta meg, ki tarto­zik a nemzet testéhez. A magyar nemzet történelmi pantheonjában - s ebben pártál­lástól és vallástól függetlenül szinte mindenki egyetért - Szent Istvánnal, Hunyadi Má­tyással, Rákóczi Ferenccel együtt Kossuth Lajos, Széchenyi István, Petőfi Sándor is az elsők között szerepel, ami eleve jelzi az 1848/49-es forradalom és szabadságharc kiemelkedő sze­repét nemzeti múltunkban. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy március 15. szinte az egyedüli olyan ünnepünk, amely tényleg össznemzeti jelleget kapott, s ezen a napon egy ritmusra dob­ban minden magyar szíve, éljen a Kárpát-medence bármely pontján vagy a nagyvilágban, akkor mindenki számára vilá­gossá válik ennek az ünnepnek a jelentősége és egyedisége. Vegyük hát számba, mi is tör­tént 1848. március 15-én. Pest és Pozsony Aznap két helyszín írta be magát a történelembe. Pesten a meglehetősen rossz, esős idő­ben már hajnali fél hatkor gyü­lekezni kezdtek a politikában járatlan, ám annál lelkesebb fia­talok: jurátusok, bölcsészek, költők, akik a délelőtti órákra már mintegy 10 ezres tömeget tudtak mozgósítani. Ók voltak azok, akik a Landerer-nyomda lefoglalásával megteremtették a sajtószabadságot. S ők hívták Pest lakosságát a Nemzeti Mú­zeum elé, ahol először vissz­hangozták tömegek a Mit kíván a magyar nemzet 12 pontját. Ugyanazokban az órákban Po­zsonyban országgyűlési képvi­selők egy csoportja, mintegy 70 fő - köztük a már említett Kos­suth és Széchenyi - két gőzhajó­ra szállt, hogy a 12 ponttal tar­talmi rokonságot mutató, ám attól hangsúlyaiban és stílusá­ban is eltérő országgyűlési fel­iratot (amelyet Kossuth javasla­tára két nappal korábban fogad­tak el) az uralkodó elé vigyék aláírásra. így találkozott egy­mással a Pozsony által képviselt nemesi politika és a pesti nép akarata, s adott március 15- ének össznemzeti jelleget. Március 15. azonban nem csupán egy egyedi és megismé­telhetetlen pillanat volt a nem­zet életében, hanem egy hosz- szabb folyamat része is. Része annak a folyamatnak, amely a reformkorban kezdődött, s amely lényegében csak az osztrák-magyar kiegyezés utá­ni időkben zárult le. A tét Ma­gyarország polgárosodása és nemzeti függetlensége volt, s ekkor született meg a modem polgári Magyarország. Március 15. ennél is több. Ekkor kerültek bele ugyanis a magyarság szótárába azok a szavak, amelyek máig legszen­tebb értékeink közé tartoznak: a szabadság, az egyenlőség, a demokrácia és a sajtószabad­ság. Annak a liberális demokrá­ciafelfogásnak a központi fo­galmai ezek, amely a kor min­den haladó európai mozgalmát áthatotta. A forradalom és szabadság- harc főszereplőinek névsora jól szimbolizálja, hogy 1848/49 magyarsága már széles alapok­ra építkezett. Voltak köztük több százezer holdat birtokoló arisztokraták, mint Széchenyi Stefi gróf vagy Batthyány Lajos gróf, aki pozsonyi családból in­dulva lett Magyarország első fe­lelős miniszterelnöke. Aztán ott voltak a középbirtokos neme­sek, mint Kossuth és a nemzet legbölcsebbjeként számon tar­tott Deák Ferenc. És persze ne feledkezzünk meg a polgárok és jobbágyok tízezreiről, akik Kos­suth zászlója alá álltak. Ne akar­juk azonban csak magunknak, a magyaroknak kisajátítani 1848-at, hiszen az az akkori Magyarország minden polgárá­nak az érdekeit szolgálta. Akármit írnak is más nemzetek történelemtankönyvei, ez a harc a magyarországi népek kö­zös harca volt: németek, horvá- tok, szlovákok, ruszinok, len­gyelek harcoltak együtt, egy cé­lért, noha nem mindig ugyanazt a nyelvet használva. És itt, Du- naszerdahelyen, az egykori Kis Palesztinában arról se feledkez­zünk meg, hogy a szabadságharc katolikusok, reformátusok, evangélikusok és persze izraeli­ták közös harca is volt, a harcban elesett honvédeket a zsinagó­gában éppúgy gyászolták, mint a katolikus templomban. Március 15. alkalmat teremt arra is, hogy e nap szónokai 1848 mához szóló üzenetét megfogalmazzák. A hatalom mindig is megpróbálta kisajátí­tani magának ezt az ünnepet, s megtalálni március 15-ében azt, ami aktuális céljainak meg­felel. Azonban mindaz, ami 1848-at jelenti, kisajátíthatat- lan. A polgári egyenlőség, a saj­tószabadság, az önálló magyar nemzet és a modem Magyaror­szág eszméje mindannyiunk közös öröksége, legyünk jobb­vagy baloldaliak, Magyarorszá­gon élők vagy határon túliak. Tanuljuk az ünnepet A felvidéki magyarság még csak tanulja ennek a napnak a méltó megünneplését, hiszen az elmúlt közel 100 év legna­gyobb részében nem ünnepel­hettünk szabadon. A sokszor di­csőített masaryki demokrácia idején tilos volt minden március 15-ei megemlékezés, s azok résztvevőit börtönbüntetés vár­ta. Eközben nemzeti múltunkra emlékeztető szobrainkat, em­lékműveinket lerombolták, el­távolították a közterekről. A szocializmus idején márciusi megemlékezést szervezni és azon részt venni ellenzéki cse­lekedetnek számított. Csupán a rendszerváltás hozta meg szá­munkra legfontosabb nemzeti ünnepünk szabad megülésének lehetőségét. Bár mára március 15. megtűrt ünnep lett szülő­földünkön, ezzel nem lehetünk elégedettek. Mi ugyanis azt várnánk el államunk vezetőitől, hogy ne csak megtűijék, hanem becsüljék is meg nemzeti érzé­seinket. Azt várnánk el minisz­terelnökünktől: ahelyett, hogy élősködőknek nevez bennün­ket, köszöntse nemzeti ünne­pünket, köszöntsön bennünket ezen a napon. Egy olyan közösség számára, amely két kultúra határán él, s amely naponta szembesül saját államának többségével, de egy­ben a szomszédos anyaország valóságával is, 1848 örökségét elsősorban annak demokrati­kus, liberális elveinek kell jelen­tenie. Ilyen a törvény előtti egyenlőség elve, a szólás és a sajtó szabadsága, valamint a bármilyen mássággal (legyen az politikai, vallási vélemény- különbség, bőrszín vagy anya­nyelv) szembeni tolerancia. Ha a szlovákiai közéletet nézzük, szomorúan kell konsta­tálnunk, hogy ezek az elvek két évtizeddel a rendszerváltás után sem teljesültek hiánytala­nul. Bennünket különösen a ve­lünk szemben megnyilvánuló intolerancia dühít. Anyanyel­vűnket saját településeinken is másodrangúként kezelik, vas­útállomásaink magyar megne­vezését tiltani próbálják, arról, hogy mit és hogyan tanítsunk iskoláinkban, mások akarnak helyettünk dönteni. Az ország miniszterelnöke pedig olyan le­kezelő módon beszél rólunk, ami méltatlan egy európai poli­tikushoz. Az azonban, ahogy a kor­mányfő megnyilatkozott, első­sorban nem nemzetiségi prob­léma, hanem általánosabb je­lenség megnyilvánulása. Annak a paternalista, tekintélyelvű és elsősorban nemzetállami gon­dolkodásnak a jelentkezése, amely még a kommunista rend­szerben gyökerezik. Ennek szel­lemében nélkülünk akarnak ró­lunk dönteni (legyen az Po­zsony vagy Pest), s megmonda­ni, mi a jó a szlovákiai magyar­nak. Persze köztünk is vannak olyanok, akik csak saját útjukat tudják elfogadni, s meg akarják mondani, ki a jó és ki a rossz fel­vidéki magyar. A Szlovákiában élő magyar közösség számára mindig is meghatározó jelentőséggel bírt Magyarország. A kapcsolat ed­dig leginkább egyoldalú volt. Budapestről jött a segítség, a pénz, az útmutatás. Mi pedig hálásan fogadtuk. Az utóbbi években - nem csupán a kettős állampolgárságnak köszönhe­tően - új alapokra helyeződik a külhoni magyarok és Magyar- ország kapcsolata. Ez azt is je­lenti, hogy a nemzetünk jövőjé­ért viselt felelősség egyformán terhel bennünket, s többé mi sem lehetünk közömbösek az iránt, ami a Duna jobb partján történik. Ne csak azt várjuk te­hát, hogy Budapest szóljon az érdekünkben, ha veszély fenye­geti a kisebbségi jogainkat, ha­nem meg kell szólalnunk ne­künk is, ha a határ másik olda­lán veszélybe kerülnek a de­mokratikus értékek. Erre tanít bennünket 1848 szelleme. Kisugárzó Magyarország Budapest és a felvidéki ma­gyarság kapcsolata számos vál­tozáson ment keresztül. A két háború között jórészt Buda­pestről irányították az itteni magyar politikát. A szocializ­mus évtizedeiben a proletár in­ternacionalizmus eszméje mö­gé bújva elfeledkeztek rólunk. Az utóbbi húsz évben leginkább két magatartás jellemezte a bu­dapesti kormányok velünk szembeni politikáját. Volt, hogy a szomszédos országokkal való jó viszony miatt a mi érdekeink­ről elfeledkeztek. Előfordult, hogy saját belpolitikai céljaikra igyekeztek bennünket felhasz­nálni. Nekünk azonban másra van szükségünk: nem szép sza­vakra és címeres borítékban ér­kező levelekre, hanem egy erős és Európa-szerte tekintéllyel bí­ró Magyarországra. Olyan Ma­gyarországra, amelynek erős a gazdasága, s amelynek megtar­tó ereje kisugárzik Szlovákia dé­li sávjára is. Amely demokráci­ából, az alkotmány tiszteletéből és az 1848. március 15-én meg­született sajtószabadságból is példát mutat nekünk és a ve­lünk élő szlovákoknak. Olyan Magyarországra, amelyet a demokrácia iránti elkötelezett­ségéért tisztelnek, s amelyre, ha sérelmet szenvedünk, példa­ként tudunk rámutatni. Sajnos ma nem így van. Mi, szlovákiai magyarok nem lehetünk egy­szerre demokraták és autorite- rek. Nem tehetjük meg, hogy azt a politikai gondolkodást, amelyet Szlovákiában elíté­lünk, annak Budapestre nézve tapsolunk. Ennek a gondolko­dásnak semmi köze Kossuth és Széchenyi szellemiségéhez, semmi köze 1848 ideáihoz. Azt is látnunk kell azonban, hogy saját sorsunknak elsősor­ban mi magunk vagyunk az ala­kítói. Az elmúlt évtizedek arra tanítottak meg bennünket, hogy leginkább abban bízha­tunk, amit mi magunk harco­lunk ki. Ebben pedig megkerül­hetetlen szerepe van politikai érdekképviseletünknek, pártja­inknak. 1848 örökösei Az egységes érdekképviselet megszűnését sokan rosszul vi­selik, és végzetes megosztott­ságról, valamiféle „morbus hungaricusról” beszélnek. Mi­ért akarjuk azt hinni, hogy egy olyan, néhány százezres közös­ségen belül, műit mi, minden­kinek egyformán kell gondol­kodnia? A felvidéki magyarság társadalmilag, vallásilag, szoci­álisan ugyanúgy strukturált és sokszínű közösség, mint bárme­lyik más. Vannak közöttünk ke­resztények és izraeliták, jobb­oldaliak és baloldaliak, liberáli­sok és konzervatívok, szegé­nyek és gazdagok. így termé­szetesen a világról és a politiká­ról is másként gondolkodunk. Arra viszont joggal formálunk igényt, hogy pártjaink egy kö­zös nemzeti minimum érdeké­ben együtt tudjanak működni. Hogy a sokféle szó és a külön utak egyetlen nemzeti törek­véssé álljanak össze. Ne becsüljük túl azonban a politikai párok szerepét és ere­jét. A valódi polgári társadalom alapját a polgárok közügyek iránti elkötelezettsége adja. Er­re mutatnak nekünk példát a felvidéki magyarság körében is megjelenő civil kezdeménye­zések. Ezek a többnyire fiatal, hétköznapi életet élő aktivisták az utóbbi hónapokban Ekelen, Párkányban, Somorján végre­hajtott akcióikkal bizonyos ér­telemben többet tettek a ma­gyar nyelvhasználatért, mint hivatásos politikusaink. Ha itt vannak közöttünk 1848 örökö­sei, akkor ezek a fiatalok azok, akik megmutatják nekünk, mit is jelent az, ha valaki európai polgárként kiáll saját jogaiért. Persze a civilek nem helyette­síthetik a pártpolitikusokat, ám mintát mutathatnak nekik, sa­ját aktivitásukkal lépésre kény­szeríthetik őket. 1848 a fiata­lok győzelme volt, s ők nemzeti jövőnk zálogai. Ezért elsősor­ban nekik szeretném üzenni, hogy ismerjék és őrizzék meg 1848 szellemét, s maradjanak meg másokkal szemben tole­ráns demokratának, nyitott szellemiségű európainak és be­csületes magyar embernek. Ha így lesz, akkor joggal mondhat­juk a legnagyobb magyar, Szé­chenyi István szavaival, hogy a magyarság nem csupán volt, hanem lesz is. (Elhangzott Dunaszerdahelyen, 2013. március 15-én.) A szerző történész.

Next

/
Thumbnails
Contents