Új Szó, 2013. március (66. évfolyam, 51-75. szám)
2013-03-16 / 64. szám, szombat
I SZALON 2013. március 16., szombat___________________________________________________________________________7. évfolyam, 11. szám Attól félek, hogy egyes zászlókitűzők és autonómiatüntetők fejében már rég nincsen őszinte meggyőződés a szülőföldön való tartós boldogulásról Székely vagy szórvány? Marad vagy elvonul? Hozzászoktunk már, hogy a határon túli - újabban: külhoni - magyarok dolgában időnként valaki elszólja magát. Minket, erdélyieket is hol leromá- noznak Magyarországról, és velünk riogatják a megélhetésüket féltő határon belüli - vagyis ezek szerint: belhoni - magyarokat, hol pedig elsőbbséget kínálnak nekünk odaát kínai és más egzotikus vendégmunkásokkal szemben. MARKÓ BÉLA Az viszont némiképpen meglepő, hogy a frissen feltalált nemzetpolitikai csodafegyver, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet tőlünk kiszármazott vezetője, Szász Jenő beszél látszólag zöldségeket, amikor a Kárpátmedencei Magyar Képviselők Fórumán a kisebb létszámú magyar közösségek, közkeletű néven szórványmagyarok „kontrollált visszavonulásának” eshetőségéről elmélkedik, és „önkéntes területfeladást” emleget. Eltekintve az ifjúsági regényekből kölcsönzött háborús terminológiától, nem is biztos, hogy székely atyánkfia csak improvizál, inkább akarva-akaratlanul elkottyintott valamit, amiről sejtésem szerint már régóta folyik a latolgatás, és ami valóban vízválasztó a nemzetpolitikában. Ha egy üyen „kiürítéses”, „gyöngyhalász” (szintén az említett nemzetstratégia-vezető szóhasználata) teória erőre kap, az enyhén szólva nem túl sikeres 20. század után máris készülhetünk a kudarcos 21. századra. Mármint nyelvünk, kultúránk erejét, elteijedtségéttekintve. De miért gondolom azt, hogy Móricka éppen kikotyogta az iskolában, miről folyik a szó otthon a családban? Aki az utóbbi időben a magyar külpolitika lépéseit vagy inkább helyben topogását figyelemmel követte, beleértve a székely zászló mind hevesebb lobogta- tását, az joggal foghatott gyanút, hogy ismét nem a párbeszéd és megegyezés, hanem az egyoldalú kinyilatkoztatások korát éljük, ismét saját vágyainak, álmainak vagy lidércnyomásainak foglyává válik a magyar politikai elit jelentős része. De ez végtére is nem újdonság. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség Kárpát-medenceileg, nemzetstratégiailag is páratlan - bár valamennyire már megtépázott - huszonvalahány esztendős egységét véleményem szerint az biztosította, hogy néhány alapvető elvi kérdésre kezdettől fogva jó választ adtunk. Ettől volt ez a szervezet szövetség, ahogy a nevében is benne van, nem pedig doktriner politikai párt. Az egyik elvi kérdés az volt, hogy mit kezdjünk az ideológiákkal, vagyis mi „belgák” hova álljunk. Odaáll- tunk ugyan az európai jobboldalhoz, volt is okunk, hogy középjobbként határozzuk meg a helyünket, de tulajdonképpen a bal- és jobboldalt egyaránt magába foglaló gyűjtőszervezetként működtünk. A másik legalább ennyire fontos elvi probléma, amelyet meg kellett válaszolnunk, hogy a hivatalos romániai statisztikák szerint jelenleg 1 237 746 lelket számláló romániai magyar népesség nagyon is eltérő helyzetű magyar közösségekből áll. A két székely megyében, Kovászná- ban és Hargitában, vagyis a szűkén vett Székelyföldön (történetileg a mostani Maros megye egyik fele is oda tartozott) él 410 402 magyar. Kovászna megyében a lakosság 73,6%-át, Hargita megyében pedig a lakosság 84,8%-át teszik ki a magyarok, ami azt is jelenti egyébként, hogy arányuk az utóbbi tíz esztendőben nem csökkent ebben a régióban. Ha Maros megye tömbmagyar részét is figyelembe vesszük, a székely- földi magyarság száma akkor is „csak” 500 000 körül van. Ezzel szemben több mint 700 000 fő, tehát a nagyobb rész vegyes településeken él (és ma már a nagyvárosok is ilyenek), vagy szórványban Erdély-szerte, illetve néhány ezren Erdélyen kívül. Az RMDSZ csakis úgy tudott a teljes magyar közösség szövetségeként működni, hogy állandóan egyensúlyt kellett teremteni a románokkal „együttélő” magyarok óvatos mérték- tartása és a „különélő” magyarok indulatos radikalizmusa között. Én vagyok a megmondhatója, milyen lehetetlen feladatnak látszott ez sokszor, egyik felől gyorsítani az ütemet, másik felől mérsékelni az indulatokat. Most sarkítok, persze, hiszen a dolgok ennél mindig bonyolultabbak voltak, viszont tény, hogy az erdélyi magyar politika teljes egyensúlya lényegileg ezeknek a nyílt vagy lappangó ellentéteknek a felislsmét saját vágyainak, álmainak vagy lidércnyomásainak foglyává válik a magyar politikai elit jelentős része. mérésétől és kezelésétől függött. El egészen addig, hogy egyes megoldások, többnyire azok, amelyeket már érvényesítettünk - például a teljes körű anyanyelvi oktatás vagy a szabad anyanyelvhasználat -, nagyjából azonosak tömbben és szórványban, más célok viszont különböznek, hiszen területi autonómiáról csakis a a tömbvidéken lehet beszélni, szórványban legfeljebb a kulturális autonómia valamilyen formájáról. Nos, nem lep meg, ha valaki megkérdezi: mire jó? Mire jó elbíbelődni itt-ott néhány magyar gondjaival (igaz, ebből a soksok „néhányból” több százezer van Erdélyben, illetve Romániában), úgysem lesz ebből gálic- kő, engedjük el a kezüket, vagy hozzuk el őket onnan. Magam is hallottam ilyen vélekedést bőven, vitáztam is erről, ha úgy adódott. Duray Miklóst senki sem vádolhatja, hogy túlságosanközelálltvolnahozzámpoli- tikai krédóban, bár olyan távol sem, mint egyesek gondolnák, de a legszellemesebb és ugyanakkor a legkegyetlenebb metaforát a szórványmagyarság védelmében tőle hallottam valamikor a kilencvenes években. A kenyérhéjhoz hasonlította a szórványt, amely védi a kenyérbelet, és ha levágják, a bél pillanatok alatt megpenészedik. Találó is, könyörtelen is ez a kép, hiszen azt sugallja, hogy mégis a tömb a cél, a szórvány csak eszköz. Cél vagy eszköz, meg kell tartani, én is azt gondolom. Viszont ami a legsúlyosabb: olyan „területalapú” nemzetszemlélet mutatkozik meg ebben a „kontrollált visszavonulás” elméletben, amelyet én túlzás nélkül öngyilkos koncepciónak vélek. Aki ma a Kárpát-medencében vagy-vagy alternatívában és nem is-is kooperációban gondolkozik, az veszíteni fog. Nagyot. Ki tudja hányadszor a történelemben! Erről kellene beszélnünk minél többet, ha már valaki elszólta magát, lehet, hogy éppen idejében, amikor még semmi sem visszafordíthatatlan. A vágyén, vagy te logikája érthető, nemzeti traumák indokolják, Trianon is, és az is, ami utána történt, muszáj lenne mégis behelyettesíteni az én is, te is stratégiával. Kérdés, hogy lehetséges-e. Ugyanis, ismétlem, itt nem hirtelen „gyöngyha- lász”-ötletekről van szó, hanem egy olyan logikáról, amely kizárja, hogy egyidejűleg gondolkodjunk például a székelyföldi önkormányzatiság megerősítéséről és az aradi vagy vajdahunyadi magyar oktatás továbbfejlesztéséről. Sőt, eljuthatunk oda, hogy egyikkel ütjük a másikat, holott... Holott az RMDSZ vagy bármilyen más magyar szervezet be sem jutna a román parlamentbe, ha kizárólag a székelyföldiek, vagy ellenkezőleg, csak vegyes és szórványvidéken élők szavaznának rá. Ez ilyenegyszerű. Van Bukarestben egy magyar nyelvű középiskola, az Ady Endre líceum. Óvodája is, elemi osztályai is vannak. Kislétszámú osztályok mind, tíz-tizenöt gyerek, ottani magyarok gyerekei, vegyes házasságokból is. Az utóbbi időben néhány nemrég Bukarestbe került magyar kormányhivatalnok is oda járatja a gyerekét. Magyarországi diplomaták nem nagyon, egy-két kivételtől eltekintve. A többiek inkább angol iskolába küldik a csemetéiket, ami érthető is lenne, csak ne azzal indokolnák, hogy nem elég színvonalas ez a magyar líceum, ami ráadásul így nem is igaz. Ami viszont igaz: magyarországi politikusokkal beszélgetve, akárhányszor fölmerült ennek az iskolának a támogatása, sajnálkozva néztek rám, mint aki nem érti, miről van szó. Egy diplomatafeleség egyenesen halálra sértődött, amikor megkérdeztem, miért egy erdélyi magánegyetem megsegítésére szervez jótékonysági bált éppen a bukaresti magyar üzletemberek körében, és miért nem az Ady Endre líceumot próbálja támogatni. Nem mondta ki, talán nem is tudta volna megfogalmazni, hogy mit érez, én viszont tudni véltem: mit akarunk mi Bukarestben a magyar iskolával, hiszen ez nem Erdély, nem volt a miénk, nem is lesz az soha. így van, nem lesz a miénk. Mint abogy sok minden nem lesz teljesen a miénk már. De egy kulturális intézmény vagy egy középiskola erejéig mégis lehetne a miénk is. Nagy nemzetek, például a britek (British Council) vagy a franciák (frankofónia) a gyarmatbirodalmi álmok eltűnésével is tud- j ák, hogy minél több helyen, minél több emberi főben művelik a nyelvet, a kultúrát, akkor is, ha az nem kötődik a hajdanijelenlegi vagy majdani birtoklás gondolatához, annál nagyobb, dinamikusabb lesz az a nemzet. Szándékosan hoztam fel egy Erdélyen kívüli példát, hogy jobban kitessék, egy egészséges nemzetszemlélet esetében Honoluluban is érdemes magyar iskolát fenntartani, ha van gyerek, nem kell ehhez sem történelmi levegő, sem székelyhim- nuszos „porlik, mint a szikla” elérzékenyülés, csupán józan belátás. Mi több, Erdély vegyes régióiban természetesen nem is csak erről van szó, hiszen egy olyan multikulturális entitásról beszélünk, amelyet mi magunk tennénk teljesen románná, ha elfordulnánk a szórványtól. Pedig ki tudja, talán a transzszilván szellem egyszer még köz- igazgatási érvényt is kaphat. Ezzel nem állítható szembe Székelyföld magyar - vagy nagyrészt magyar - jellege, és aki azt hiszi, hogy azért nincsen még területi autonómiájuk a székelyeknek, mert a többi magyar, illetve az egyensúlyozgató RMDSZ visszahúzta őket, az nem érti a mai Európában és ezen belül a mostani Romániában lezajlott folyamatokat. Lehet, műfelháborodásnak vélik egyesek, hogy nem intéztem el egy kézlegyintéssel, hanem hosszan elemezgettem azt az inkriminált „nemzetstratégiai” kijelentést. Nem sok szót vesztegettem volna rá, ha nem lennék meggyőződve, hogy a magyar nemzet jövője, ereje vagy erőtlensége attól függ, át tudunk-e állni arra a bizonyos is-is politikára, vagy pedig csak arra leszünk ~ képesek, hogy visszakérjük a babarongyot, amint azt mifelénk mondani szokás. Aztán vagy visszakapjuk, vagy nem. Ráadásul élek a gyanúperrel, sokszor nem is arról van szó, hogy nem veszünk tudomást az európai realitásokról, és homokba dugjuk a fejünket, miközben lobog a székely zászló, mint a strucctoll, hiszen végül is a szimbólumok fontosak abban a folyamatos identitás-válságban, amellyel ez a térség küszködik. Attól félek inkább, hogy egyes zászlókitűzők és autonómiatüntetők fejében már rég nincsen őszinte meggyőződés a szülőföldön való tartós boldogulásról, és a szórvány „gyöngyei” után következnek majd a székely „gyöngyök” is, kettős állampolgárként nem lesz nehéz. Miközben mi tüntetünk egyet-egyet, a románok módosítanak egyet-kettőt az alkotmányon vagy a köz- igazgatási felosztáson, nyilván nem a mi javunkra. Summa summarum: megírtam már máshol, hatalmas tévedésnek tartom, hogy a Német Szövetségi Köztársaság a szó szoros értelmében kivásárolta a németeket Ceausescu Romániájából, pedig az akkori reménytelen helyzetben ez racionális döntésnek tűnhetett. Utólag viszont bebizonyosodott, hogy drámai következményekkel járt a mai Erdély sokszínűségére, etnikai és kulturális egyensúlyára nézve. Ha a saját történelmi baklövéseinkből nem is, legalább a másokéból illene tanulnunk. A szerző erdélyi politikus, az RMDSZ korábbi elnöke (Képarchívum)
