Új Szó, 2013. március (66. évfolyam, 51-75. szám)
2013-03-09 / 58. szám, szombat
SZALON 2013. március 9., szombat 7. évfolyam, 10. szám KI A MAGYAR?-ÖSSZEGZÉS 2/2. A modernizáció és az asszimiláció kérdései A Szlovákiai Magyarok Kerekasztala az Új Szó Szalon mellékletével együtt 2012-ben széles körű vitát kezdeményezett a „ki a magyar, mi a magyar” kérdésről. A vitában egyetlen hozzászóló említi - és ő sem fő problémaként - a magyar közösség modemizáltsá- gának kérdését mint asszimilációs problémát. TAMÁS PÁL Felfogásunk szerint minden többségi „természetes” és „tervezett” asszimilációs nyomás a leggyakrabban kezelhető lenne modern körülmények között, ha a kisebbségi és többségi miliők modernizációs szintje egészében összemérhető lenne. Természetesen nem tehetünk átfogó kijelentéseket az ország szlovák és magyar társadalmi környezetéről. A miliők közösségekre tagozódnak, vannak erősebben és gyengébben modernizált, nagyvárosi és falusi élethelyzetek. Vannak kisebbségi életstratégiai döntések, amelyek elsősorban az otthonos élethelyzeteket, kulturális miliőt favorizálják akkor is, ha azok esetleg korlátozottabb életpályát, szakmai előmenetelt és talán jövedelmet kínálnak. 1918 után az államváltásból, a gazdasági átrendeződésből, a későbbi politikai erőszakhullámokból és a holokausztból is következően az egykori felsőmagyarországi magyarul (is) beszélő, magyar identitással (is) rendelkező urbánus réteget a történelem kimosta. E réteg megroppanásával vagy részleges pusztulásával az országban veszélyesen fogyni kezdtek a magyarnak vagy annak is számító elitcsoportok. Azok, akik magukhoz vonzották volna a falusi, a kisvárosi magyarokat, sőt azokat a szlovákokat is, akiknek ez a miliő tetszett. A hagyományos nyelvhatártól délre egy ideig a magyar kisvárosi elit azért kitartott, viszonylag összefüggő sávjai még ma is léteznek, de az 1945 utáni diszkriminációs politika, a telepítések és áttelepítések, majd a csehszlovák ipar- telepítés következményei, tartós hatásai közismertek. Mindebből következően, ha valaki nem akar falusi-kisvárosi közegben szolgáló értelmiségi maradni, vagy talán nagyobb városban, de általában magyarul működő szlovákiai kulturális és médiaértelmiségi lenni (s ez azért nem nagyon nagy munkaerőpiac), akkor a modernizáció életterei számára elsősorban szlovákok lesznek. Ezért is mérik olyan sokan a vitában is a magyar iskolák minőségét abban, mennyire tudják az onnan kikerülőket jól megtanítani szlovákul. S ez nem egyszerűen munkaerő-piaci ügy, legalább annyira megnyíló modernizációs életterek kérdése is. Elvben mindezen valamennyit változtathatnának a magyarországi határon átsu- gárzó megtartó hatások. De a hozzászólások ezekre lényegében nem utalnak. A dél-szlovákiai ipartelepítés gondjairól a vitában most nem esik komolyabban szó. Úgy látszik, a probléma annyira átfogó és nyilvánvaló, hogy a közösség most nem kapcsolja azt az identitáshoz, de még a demográfiai ügyekhez sem. A valóságban azonban, s bár ezt mindenki tudja, külön szinte senki sem hangsúlyozza: a „déli etnikai szalag” magyarországi modernizációs környezete radikálisan eltér a Duna melletti síkságon és az Ipolytól keletre. A túlpart hatása A Bécs-Budapest vasút és autópálya mellett intenzív újra- iparosodás folyt tulajdonképpen már a 60-as-70-es évektől, és kezdődött újra a 90-es években. A multik ide települő ipartelepeinek elsősorban szakmunkásigénye volt. A Duna- hidak e munkaerőpiac-építési stratégiába szervesen beépültek, így a minőségi szakmunkásigény egy részét a folyó szlovákiai oldaláról biztosították. (A napi ingázás ezeket egyébként a magyar oldalon végül is olcsó alkalmazottakká tette, mert lehetett őket úgy folyamatosan foglalkoztatni, hogy nem kellett hozzájuk infrastrukturális beruházásokat kötni.) Talán ellentmondásosan, de a magyarországi oldal azért itt ma mégis hatást* gyakorol a túlpart magyar közösségeinek státusára, helyi identitásának megerősödésére. Érdekes módon a vitában csak véletlenszerűen, nem kiemelt problémaként jelentkezik az Ipolytól keletre, Gömör- ben, Abaújban, Zemplénben kialakult helyzet. A szlovák határ menti terület Magyarország legelmaradottabb vidékei közé tartozik, térségmegtartó ereje minimális, a korábban ott kialakult ipar zöme elpusztult. Aki felfelé törekszik, az a magyar oldalon is menekül innen. Innen a szlovákiai oldalon státusemelő, modernizációs hatásokat várni, olyanokat, amelyek a helyi magyar közösségeket kívánatos alternatívaként jelenítik meg a szlovák nyelvi jövővel szemben, ebben az állapotban aligha lehet. Mindazonáltal a vitában nem bukkan elő egy furcsa előny, amelymost a régió elmaradottságából következik. Az eddigi etnikai közösségi pozíciók konzerválódtak. Ha gyors felzárkózás kezdődne, ez erősítené az integrációt a szlovák nemzet- gazdaságba, és ez a modernizációs típus kiegészítő nyomást jelent a kisebbségi léthelyzetekre. Ha a magyarországi oldalon indulna el valami számottevő, az délre vonzaná azokat, akik ebben nyelvtudásuk, kapcsolati tőkéjük révén részt tudnak venni, tehát esetleg növelné az elvándorlást. Ma egyik külső vonzás sem létezik. És etnopolitikai szempontból a status quo azért nem a legnegatívabb szcenárió. Ráadásul azok a szerényebb összegek, amelyekkel a magyar iskola választására akarja s tudja a budapesti kormányzat rábírni a szülőket, nyilvánvalóan attraktívabbnak tűnnek egy depressziós régióban, mint egy gyorsan gazdagodó vidéken. A magyar iskola Az identitáspolitikát a hozzászólók nagyrészt a magyar iskolaügyön keresztül érezték megközelíthetőnek. Nyilvánvalóan a legtöbb lakókörnyezetben a magyar iskola az egyetlen magyar kisebbségi intézmény. Annak minőségéről, állapotáról, mozgásteréről szólva a hozzászólók magáról a kisebbségpolitikáról is beszélnek. Más magyar szervezetről személyes tapasztalatuk feltehetően nincs. A kisebbségi vezetők, aktivisták jó része is mai vagy egykori pedagógus. Számukra is a nemzetiségi iskolaügy a legközelebbi terep. Ebből következően érthető, hogy egy magyarországi „Ki a magyar?” vitához képest az iskola súlya a legegyszerűbben szembetűnő különbség. Magyarországon a nemzethez tartozás, a nemzeti és etnikai identitás működtetésének az iskola legfeljebb egyik, de semmiképpen sem „a legfontosabb” színtere. Itt meg épp ellenkezőleg, sok-sok ember számára a kisebbségi iskolaügy lesz az etnikumépítés és -fenntartás legfontosabb szcénája. A közösségépítés más fórumai, médiától politikai pártokig, ha léteznek, akkor csak valahol messze, távolabb. A kialakult vagy vélt feladatmegoszlás azonban, úgy tűnik, mintha néhány ponton túlterhelné a kisebbségi iskolát. Olyan ügyek kezelését is tőle várjuk, amelyekre nem biztos, hogy igazán felkészült. S utána, persze, számon kérjük rajta, hogy rosszul teljesít. Háboroghatunk, persze (együtt Hunčík Péterrel) azon, hogy valamelyik szlovák iskolában a diákok közül néhányan a szünetben egymás között magyarul beszélnek. De én tulajdonképpen örülnék annak, hogy a diákok polivalensek voltak/maradtak. A szlovák iskolában kötöttek ki, de tudták, hogy az osztályban, iskolában kik magyarok, vagy hogy kikkel lehet magyarul is beszélni, és az iskolai tagságot (egyelőre?) nem fogták fel teljes identitás- váltásként. Vegyes etnikumú vagy nyelvhasználatú közösségekben ez a világ legkülönfélébb helyein alaphelyzet. Meg lehet tanulni, fenn lehet tartani a közösségerősítés legkülönfélébb technikáit ilyen helyzetekben is. A magyar mozgalmak, az önkormányzat, a politikai pártok, esetleg maguk az iskolák, hajói értem, sehol sem működtetnek magyar köröket, fakultációkat szlovák iskolákban vagy egyáltalán - szlovák közegben. Nincsenek (kiegészítő?) képzési formáik magyarul valamennyit tanulni hajlandó, de nem magyar anyanyelvű, esetleg vegyes családokban felnövekvő fiatalok részére. Pedig valamennyien egyetértünk abban, hogy épp az együttélés érdekében erősíteni kellene a magyar kulturális jelenlétet a vegyes közegben. És mintha már megállapítottuk volna, hogy a szigorúan vett magyar identitásúak száma nem nő komolyan. Sőt... Félreértés ne essék, nem kevesebb, hanem több magyar nyelvi képzést szeretnék. S egyre több olyat, amely kapcsolat- hálókat erősít. Lehet, hogy valaki azt gondolja, nem kell átmeneti, köztes formákat favorizálni, elismerni, mert azzal a kemény magot gyöngítenék. Esetleg, ha ilyen átmeneti vagy vegyes formákat a közösség nemcsak hallgatólagosan megtűr, hanem valahogy el is ismer, akkor tulajdonképpen azokat attraktívabbakká teszi. Mindenki tudja, hogy egy vegyes etnikai közösségben azok létezése is természetes, de legalább tartsuk karban azok rossz érzését, akik ezt a vegyes közeget használnák is. Hadd higgyék valahol mélyen, hogy ők azért ilyenkor valami rosszat vagy legalább is „politikailag nem korrektet” tesznek... Neopurizmus S ezzel elérkezünk a moder- nitáshiány mellett az ügy másik alapproblémájához (a vitában Öllös László ír róla nagyon világosan). Egy sajátos, kizáró purizmushoz, amely egyébként a magyar önmeghatározásokat Trianon óta - ugyan különböző intenzitással és konfrontációs módokkal - jellemzi. Amely egy olyan helyzetre, amelyben a magyar identitásúak száma nem nő, sőt számos térségben csökken, nem azzal válaszol, hogy megkönnyítené a csatlakozást, a belépést, az azonosulást, hanem furcsa módon azt inkább megnehezítené. „A magyarság nem pusztul, tisztul” - idéz valaki egy 2006-os választási anyagot. Ez azt sugallja, hogy van valamilyen magyarságteljesítmény (iskolázottsági típus, nyelvhasználati forma, politikai azonosulás), amelyet ha bármilyen okból valakik maradéktalanul nem teljesítenek, kizárják magukat a közösségből. Az üzenet: vannak, akik eltévedtek, de ha erre felhívják a figyelmüket, megjavulnak és visszatérnek. Vagy egy másik felfogás szerint ezek talán már nem térnek vissza, de legalább mások nem térnek el, mert megtapasztalják, hogy a közösség elítélné őket. Mindkét esetben pedagógiai értelme van a szigornak. így lehet a további bomlást megállítani, sőt a már kiváltak közül is többeket visszatéríteni. Modernista szempontból ez a gondolatmenet könnyen támadható. De hát a szlovákiai magyarok többségének élethelyzetei láthatóan nem modernisták. A lassú erózió foka nem az, hogy figyelmetlenségből, túlzott elmerülésből az anyagi világban az emberek egy csoportja megfeledkezett arról, hogy identitását azokon a módokon erősítse vagy tartsa karban, ahogyan azt szülei tették. Egy részük identitása esetleg tényleg változik. Másoké egyálSZALON Ki a magyar a nemzetiségi és az anyanyel adatok tükrében talán nem, de működtetésére számos okból következően nem a hagyományos formákat, például az elkülönülő magyar iskolaügyet, a templomot vagy a közösség más hagyományos fórumait választaná. Másokat meg nem kínálnak neki. Sőt a legszívesebben elmagyaráznák neki, hogy más eszközökre ne is számítson, jöjjön szépen vissza az ezeket az eddigi meghatározó módonhasználókközé. Ugyanakkor fontos azt is jelezni, hogy az anyaországban megtapasztalt módon kizárási programok, szerencsére, az itt áttekintett megszólalásokban egyáltalán nem jelentkeznek, talán a szlovákiai magyar közéletet még látensen sem jellemzik. Esetleg üyen nézetek mégis léteznek, de hirdetőik tudták, ebben a közegben nincsenek komoly vásárlóik. Esetleg egyszerűen a vitát működtető Kerekasztal vagy Szalon ezeket a fórumról kizárta. A szerző magyarországi szociológus, az MTA munkatársa
