Új Szó, 2013. március (66. évfolyam, 51-75. szám)
2013-03-09 / 58. szám, szombat
8 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2013. AAÁRCIUS 9. www.ujszo.com Prikler Mátyás szerint ha valaki szórakozni, kikapcsolódni akar, és nem szeretne gondolkodni, az ne nézze meg a Köszönöm, jól című filmet „Be akartam rúgni az ajtót” A fiatal pozsonyi magyar filmrendező, Prikler Mátyás Köszönöm, jól (Ďakujem, dobre/ Fine, Thanks) című filmje hetek óta fut a hazai mozikban. Szinte csak pozitív kritika jelent meg róla a sajtóban. Március 14-én és 16-án a komáromi Jókai Színházban beszélgetés lesz az alkotókkal a vetítést követően, amelyen a rendező mellett a filmben közreműködő magyar színészek, a társulat tagjai is részt vesznek. JUHÁSZ KATALIN A filmet magyar és szlovák feliratokkal is elláttátok, a szereplői a legnagyobb természetességgel váltanak át magyarról szlovákra. A feliratokat olvasó szlovák néző rádöbbenhet, hogy ezek a magyarok ugyanolyan emberek, mint ők. Ugyanolyan szánalmasak, kiszolgáltatottak, sebezhetőek. Miért volt fontos számodra a kétnyelvűség? Érdekes, hogy ezt a kérdést csak a magyar sajtóorgánumok feszegetik, a szlovákok ritkán kérdeztek rá erre. A film szerintem akkor is működne, ha nem lenne kétnyelvű, azaz csak szlovák, vagy csak magyar színészek játszanának benne. Nem állítom, hogy ez a kérdés nem fontos számomra, hiszen akkor egynyelvű filmet csináltam volna. Rögtön az elején tudtam, hogy ez egy kétnyelvű film lesz, egyrészt azért, mert pozsonyi magyarként számomra a kétnyelvűség normális, az egy- nyelvűség „nem normális”, másrészt azért, mert a szerepeket konkrét színészekre írtuk Marek Leščák barátommal, azaz tudtuk, hogy magyarok is lesznek köztük. És nem tartottuk szerencsésnek, hogy egy magyar színész eljátssza, hogyő szlovák. Úgy a természetes, hogy mindenki az anyanyelvén szólaljon meg. Először tehát a színészeket választottad ki, és csak utána kezdtétek írni a forgatókönyvet? Ennyire azért nem volt egyszerű, néhány szereplő később pontosuk, de a főbb szereplőket már a legelején tudtuk, így könnyebb volt alakítani a filmbéli eseményeket. Mokos Attilával, Miroslav Krobottal, Zuzana Mauréryvel, Molnár Xéniával, Olasz Istvánnal például nagyjából már az elejétől tudtuk. Nem is nagyon kérdeztünk végig mindenkit, hogy elvállalja-e a szerepet... Viszont a legtöbb színésznek hízelgő, ha azzal keresi meg egy rendező, hogy „neki írt” egy szerepet a filmjében. így van. A szereposztás műiden nehézség nélkül le is zajlott. De voltak olyan szereplők is akik nem voltak az írás során eldöntve, mint például Vladimir Obšil, aki az egyik főszereplő, Miroslav Krobot testvérét játssza. Mikor és hogyan kezdődött ez ez egész? Hány éves munka gyümölcsét láthatjuk most a mozikban? 2009 januárjában kezdtünk dolgozni a forgatókönyvön Marek Leščákkal. Én akkor voltam ötödéves a pozsonyi Színház- és Filmművészeti Egyetemen, ahol le kellett adnom egy diplomafilmet, hogy befejezhessem tanulmányaimat. Úgy gondoltam, jobb, ha minél hamarabb letudom ezt a feladatot, hogy lediplomázhassak, és végre kölcsönösen békén hagyjuk egymást az egyetemmel. Leforgattuk hát a tervezett nagyjátékfilm azon részét, amely a legjobban elő volt készítve. Született egy negyvenperces kisjátékfilm, szintén Köszönöm, jól címmel. Úgy gondoltam, szépen levetítem az iskolában, megkapom a diplomámat, hazamegyek, és folytatjuk a munkát. Aztán kiderült, hogy a kisjátékfilm önmagában is működik. Még abban az évben jelentkeztek érte a Pozsonyi Nemzetközi Filmfesztivál szervezői, majd az Early Melons elnevezésű nemzetközi pozsonyi szemlén megkapta a legjobb játékfilmnek járó díjat. Aztán a szlovák filmkritikusok díját is megkaptuk érte. És mivel a film az egyetem tulajdona volt, kiküldték különböző nemzetközi fesztiválokra. Legnagyobb meglepetésünkre a cannes-i filmfesztivál szervezői érdeklődést mutattak, besorolták a versenyprogram főiskolás vizsgafilmeket felvonultató szekciójába. Egy ideig próbáltam magyarázni, hogy ez nem egy önálló film, hanem egy egész estés film része, de ezt senki sem értette, úgyhogy egy idő után abbahagytam a magyarázkodást, de tovább dolgoztunk a nagyjátékfilmen. Érdekes, hogy a kisfilmet látva én pont fordítva gondoltam: azt hittem, később döntöttél úgy, hogy kibontod, továbbgondolod a történetet... A legtöbben ezt gondolták, de ez nem igaz. Ha a kisfilmet akartam volna kibontani, az valószínűleg nem működött volna. Mivel olvasóink közül csak kevesen láthatták ezt a vizsgafilmet, most inkább ne elemezzük a különbséget ekö- zött és az egész estés film között. A legtöbb kritikus szerint a Köszönöm, jól egy kőkemény, céltudatos alkotás, ám tele van érzelemmel és továbbgondolható szimbólumokkal. Sokan a depresszív jelzőt is használták rá... Én nem tartom depresszív- nek a filmet. Szerintem a napi hírektől nagyobb depresszióba lehet esni, mint ettől a filmtől. Egyszerűen csak körülnéztünk a világban, és arról csináltunk filmet, amit láttunk. Az egyik szereplő például csalja a feleségét. És mivel nagyon sokan csalják a feleségüket, ez inkább realista szál, mintsem depresszív. Szintén sokakban felmerül a kérdés, mit kezdjenek idős szüleikkel, amikor már képtelenek egyedül ellátni magukat. Erre is látunk egy „megoldást” a filmben. Persze felmerül a kérdés, hogy miért is megy az ember moziba. Ha valaki szórakozni, kikapcsolódni akar, és nem szeretne gondolkodni, az ne nézze meg ezt a filmet. Szóval inkább realista vagy, mintsem pesszimista? Én alapvetően optimista vagyok! Nem is lehetnék más, hiszen Pozsonyban élek, itt fogtam bele egy filmbe, vállalva az ezzel járó összes macerát. Tanító-nevelő szándék sem igazán volt bennem, egyszerűen csak meg akartuk mutatni, hogyan élnek az emberek, magyarok és szlovákok ebben a régióban. Inkább egy felkiáltójelnek szántuk ezt a filmet. Amikor Tarr Béla leforgatta az első filmjét, a Családi tűzfészket, azt mondta, hogy ő nem akart kopogtatni vagy csengetni, hanem be akarta rúgni az ajtót. Ez a megfogalmazás nagyon tetszik nekem, Tarr kimondta helyettem, amit mi is gondoltunk, amikor elkeztük ezt az egészet. Sokan aggódnak manapság a magyarországi filmipar jövőjéért. Hajói tudom, eredetileg szlovák-magyar koprodukcióban gondolkodtál. Aztán úgy alakult, hogy mindent hazai támogatásból finanszíroztál. Ebből a szempontból szerencséd van, hogy a szlovák filmgyártás mostanában virágzó korszakát éli.... Az a baj ebben a szakmában, hogy sosem lehet tudni, mi lesz három év múlva, vagy akár jövőre. Az embernek nincs biztonságérzete. Gondolj csak vissza arra az időszakra pár évvel ezelőtt, amikor nálunk nem volt film, Magyarország pedig filmes nagyhatalomnak számított a régión belül. A 2005-2006-os tanévet a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen töltöttem. Abban az évben a Magyar Filmszemlén körülbelül harminc nagyjáték- filmet mutattak be, míg Szlovákiában egyetlen tévéfilm és négy rövidfilm készült. Akkor úgy éreztem magam, mintha Albániából érkeztem volna Svédországba. És lám, öt-hat év alatt a dolog teljesen megfordult. 2009-ben diplomáztam, és a következő évben indult be nálunk a Filmalap. Azaz gyakorlatilag a legjobbkor kezdtem dolgozni a nagyjátékfilmen, mert nagyobb problémák nélkül kaptam rá pénzt. A film magyar ko-producerei egyébként Mundruczó Kornél és Petrányi Viktória lettek volna. Úgy terveztük, Magyarországon fejezzük be, magyar pénzből. A végső hangkeverést így is Budapesten csináltuk, a képi utómunkákat pedig Bécs- ben, de szlovák pénzből. Ha abból indulunk ki, hogy egy filmhez kell pénz és szabadság, akkor azt mondhatjuk, hogy nálunk negyven évig volt pénz és nem volt szabadság, a rendszerváltás után pedig volt szabadság, de nem volt pénz. Mostanra jutottunk el odáig, hogy nagyjából normálisan működik (Prikler László felvétele nálunk a filmipar. Évente 8-9 film nagyjátékfilm készül, ami egy ekkora országban optimális szám. Úgy tűnik, egy filmrendezőnek a színészvezetés és a műszaki dolgok mellett sokminden egyébhez is értenie kell. Tam'tanak az egyetemen például pályázatírást, lobbizást és hasonlókat, vagy mindezt a saját bőrödön kellett megtanulnod? Ha van a filmnek producere, akkor a rendezőnek nem kell értenie a pénzszerzéshez. Engem erre nem tanított senki, de tudtam, hogy az a legegyszerűbb, ha a Köszönöm, jól-t producerként is én „viszem”. Nem tudtam senkiről, aki nálam jobban csinálta volna ezeket a dolgokat akkor és ott, vagy akivel együtt akartam működni. A rendezői és a produceri munka ötvözése egy ilyen filmnél azért nem annyira bonyolult, mivel ez egy olcsó filmnek számít. Egy klasszikus játékfilm forgatásán harmincnegyven ember áll a kamera mögött, míg mi voltunk öten, maximum tízen. Tudtuk, hogy amit el akarunk érni, ahhoz ennyi ember elegendő. Tudatosan kerültük a mesterkélt beállításokat, a szépen bevilágított tereket, mert inkább dokumentarista eszközökkel akartunk dolgozni. Kézi kamerával, természetes fénnyel. Nem azért, mert így olcsóbb volt, hanem, hogy közelebb hozzuk a nézőhöz a történetet. Úgy akartunk játékfilmet csinálni, hogy ne legyen játékfilm szagú. Jelenleg mégis producerként dolgozol két filmen... Pontosabban két és negyed filmen. Valahogy úgy alakult, hogy a barátaim engem kértek fel, én pedig igent mondtam, mert mégiscsak jobb üyesmiből megélni, mint például szappanoperát rendezni egy kereskedelmi tévében. Az egyik projekt Jaro Vojtek Gyerekek (Deti) című első nagyjátékfilmje a másik pedig a magyarországi Hajdú Szabolcs Mirage című nagyjátékfilmje, amelynek egy része Szlovákiában játszódik, és amelynek a kisebbségi ko- producere vagyok. Emellett Zora Jaurovával csinálunk egy Szlovákia 2.0 című szkeccsfil- met, amelyben tíz rendező tíztíz percben meséli el, mit jelent számára Szlovákia. Tulajdonképpen mikor döntötted el, hogy filmezéssel szeretnél foglalkozni, és hogyan reagált erre a közvetlen környezeted? A családom hagyta, hogy én döntsem el, mi szeretnék lenni. Tizenhat-tizenhét éves koromban elkezdtem filmklubokba járni, és rengeteg jó filmet láttam. Ez persze nem elég egy ekkora döntéshez. Szerencsém volt, mert a pozsonyi Duna utcai gimnáziumban egy zseniális irodalomtanár, Vojtek Sándor volt az osztályfőnököm, akitől négy év alatt megtudtam, mi mindent kellene elolvasnom kilencven éves koromig. Talán nem véletlen, hogy az osztályunkból Oszlik Péter színész lett, Matrica Simon pedig rajzfilmes és grafikus. Ha biológia szakos osztályfőnökünk lett volna, valószínűleg néhány tudós kerül ki abból az' osztályból. Érettségi után nem jelentkeztem azonnal rendező szakra, szerencsére akadt egy ismerős, aki lebeszélt erről. Akkoriban még volt kötelező katonai szolgálat, és én elmentem civil szolgálatra a Szlovák Filmintézetbe. Ez is jó iskola volt, gyakorlatilag az egész hazai film- történetet „súlyra” ismerem, hiszen fel-alá hordoztam a filmtekercseket az archívumban. Fel tudnék sorolni harmincnegyven rendezőt, akik hatottak rám, de tulajdonképpen néhány személyes találkozáson múlt a dolog. Egyébként szerintem az életben minden fontos döntés néhány konkrét találkozáson múlik. Ez talán nehéz kérdés, de hátha kapok rá választ. Elégedett vagy azzal, amit mostanáig elértél a pályán? Nem tűztem ki magam elé olyasfajta célokat, hogy mondjuk harmincéves koromra ezt vagy azt szeretném elérni. Az élet szerintem nem tervezhető ekkora pontossággal. Egy azonban bizonyos: jelenleg azt csinálom, amit szeretek, és azokkal dolgozom, akikkel akarok és akiket szeretek. Ezt, mondjuk, nagy kiváltságnak tartom. Az emberiség 95 százaléka nagy valószínűség szerint nem mondhatja el magáról ugyanezt. Úgyhogy, nagyjából jól állok...
