Új Szó, 2013. március (66. évfolyam, 51-75. szám)
2013-03-06 / 55. szám, szerda
Horgász 15 www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2013. MÁRCIUS 6. Mindenkinek megvan a kedvenc vize, hala és a kedvelt horgászmódszere. A legvarázslatosabbak talán a holtágak Holtágak dicsérete Akadnak horgászok, akik „tóparton szocializálódtak”, és a seggelős pontyozáson kívül más módszert nem ismernek. Mások az élő vizeket kedvelik, és atavisztikus módon kerülik a horgásztavakat. Egyszóval kinek a pap, kinek a papné. KÖVESDl KÁROLY A nyugodtabb vérmérsékletű pecások szívesebben üldögélnek a megszokott (vagy az otthonukhoz legközelebb eső) tó partján. A módszer előnye, hogy megfelelő etetéssel ugyanazon a helyen elég sok tapasztalatot össze tud gyűjteni az ember, pláne ha variálgat, és nem riad vissza a kísérletezéstől. Ha valakinek stabilan etetett helye van, gyakrabban foghat halat, mint aki vándorol. A sportosabb beállítottságú sporik a cserkelő, keresgélő horgászatot részesítik előnyben, és kilométereket gyalogolnak a vízparton. Kiváltképpen a pergetők. Ez a módszer sokkal nyitottabb, és több kudarcot rejt magában. A folyóvíz ugyanis állandóan változtatja arculatát. Elmos, és ülepít, s a megszokott haltanyák is állandóan változnak. Ha viszont kiismerjük, és tudunk „olvasni belőlük”, jó esélyünk van rá, hogy megtaláljuk a halat. Ráadásul részesei lehetünk annak a csodának, ami tavon ritkán fordul elő, hogy sosem tudhatjuk, mi és mekkora hal akad a horgunkra. A két módszert, vízfajtát nehéz ötvözni, mégis van megoldás. Jómagam a holtágakat kedvelem leginkább. Egyszerűen azért, mert ezek a folyóvizek és a tavak előnyeit ötvözik. A jó holtágba, amely összeköttetésben van egy-egy folyóval, tavasszal csapatostul érkeznek a halak. Erre a belső biológiai órájuk ösztökéli őket: a felme- lege'dő vízben lassan éledezni kezd a növényzet, szaporodni kezdenek a férgek, kagylók, csigák, mindenféle táplálék, másrészt a fajfenntartási ösztönük is ide tereli őket. Itt találják meg a legkedvezőbb feltételeket az íváshoz. (Persze, akadnak fajok, amelyek a sóderes, köves aljzatra rakják le petéiket - például keszegfélék, máma.) Ahogy kúszik felfelé a hőmérő higanyszála, és indul a tavaszi olvadás a hegyekben, emelkedik a víz szintje, úgy mozdulnak ki a halrajok a téli semmittevésből, és kezdenek vándorolni. Maga a holtág elnevezés egyébként csalóka, mert a jó holtágat inkább élő ágnak kellene hívni, hiszen folyóba torkollik. A tipikus tavi halak mellett (ponty, kárász, keszegfélék, ragadozók) fel-felúsznak ide a jellegzetes folyami halak is. A leválasztott, elgátalt holtágnak ugyanakkor megszakad a kapcsolata a folyóval, előbb-utóbb kifogynak belőle a folyóvízi halfajok, és tulajdonképpen tó lesz belőle. De maradjunk mégis a holtág kifejezésnél, hiszen pl. az ágvizek sem ezt jelölik, hanem egy-egy folyó leágazásait (néha tucatnyi meder kusza szövevényével), alul-felül átfolyással. Egyszóval a holtág. Nyár eleji, kora tavaszi horgászkiruccanásaim éveken keresztül ahhoz a kis-dunai holtághoz vezettek, amelyet pár éve kivettek az országos kezelésű vizek közül, és odaajándékozták a pozsonyivánkai szakközépiskolának. Hogy müyen logika mentén, nem tudom, hiszen azóta- tavaly jártam ott - döbbenetes eutrofizáció, hínárosodás, isza- posodás zajlik, és ez a csodálatos haltanya szemmel láthatóan pusztulásnak indult. Rendszeresen jártam ide a nyár eleji hatalmas dévérek, jászkeszegek kedvéért, amelyekből évközben mutatóban sem lát az ember, de egy-egy bedőlt fa lombjai-ágai közt is akkora pontyok bandáz- tak, hogy magától a látványtól is elállt az ember szívverése. Fogtam itt jókora süllőt gilisztára, kapitális kárászokat csontira, zsinórszaggató balinokat pergetve és gilisztával, de akadt olyan éjszaka, amikor aludni Tavaszi vegyes sem lehetett a harcsák harsány rablásaitól. Csuka is szép számmal került itt horogra. Erre a holtágra amúgy patak jelzőt akasztottak, mert felülről egy patakocska táplálja, ez azonban inkább egy szűk csatorna, amely felül egy zsilipen keresztül kapja a vizet, vagyis tulajdonképpen zárt, míg az alsó vége nyitott, s mint említettem, a Kis-Dunába torkollik. Nyári esők után a széles torkolatnál nem egy bajszit kaptam horogvégre, amikor a zavaros vízben a kóválygó kishalakat hajszolták. Valamennyi módszer közül az általam csak „pottyanós- nak” nevezett ejtegetést kedveltem. A dolog lényege, hogy a szereléket nem bonyolítjuk sem úszóval, sem ólomsúllyal, etetőkosárral, csak úgy szabadon suhintjuk be, jókora esőgilisztával. A nehezéket maga a csali alkotja, amihez természetesen vékony (16-18-as, eseüeg 20- as) zsinór párosul. A giliszta ennél a módszernél természetes módon pilinckézik a felszínről a fenékre, miközben a gyenge áramlat lefelé sodorja. Ennél (A szerző felvételei) élethűbb módszert el sem tudok képzelni. A lapátdévérek, nagy domolykók mindannyiszor szinte „ráraboltak” a gimyóra, és ritkán fordult elő, hogy ne fogtam volna tucatnyi - nemritkán csupa kapitális- halat. A múlt idő használata egyébként nem helytálló, hiszen az ejtegetést nem csak ezen a holtágon és nem csak a múltban űztem, manapság is gyakran botránkoztatom meg barátaimat azzal, hogy halastavon bokor, nádfal mellé, medertörés környékére be-besuhintom az egyszerű szereléket. Ahol az ejtegetés még inkább fogós, az a folyóvíz. Legjobb a sodorvonalhoz suhintani, s a többit a folyásra bízni. A víz ereje ugyan gyakran viszi be a szereléket egy-egy gazba, akadóba, s elég sok horogra vethetünk keresztet, de hát a hal is általában ott van, ahová a kaja sodródik... Csak sajnálni lehet, hogy az egyre szaporább folyószabályozások, mederrendezések miatt nálunk egyre kevesebb az igazi holtág. Amelyek természetesen nem csak azért izgalmasak, mert nagyhalakat tartanak, de a tavaszi bodorkázás, keszegezés első színhelyei is lehetnek. Titkokat rejtő víz Görbüljön a bot! Őszinte örömmel tölt el, hogy idén sem kell csalatkoznom a meteorológiában, s úgy általában a tudományban - mert lám, a kelleténél hosszabbra sikeredett télre ismét tavasz jön, ahogy azt föl- dim, Reisz András nagyon helyesen megjósolta. Vele együtt meg lesz jégzajlás, rügyfakadás, kikelet, meg ami kell. A tavaszi bazsalygás egyik érdekessége, hogy sosem a Természetben, hanem az ember tudatában, a lélekben kezdődik. Ahogy hosszabbodnak a nappalok, úgy hosszabbodnak a vízparti séták is. A tavak jó részét még ugyan jégpáncél borítja, de a folyóvizek újra életre kelnek, s a partokon feltünedezik a földi életformák egyik legkülönösebb megtestesítője, a pecás. Bottal csápolni persze télen is lehet, sőt sokan a léki pecázásra esküsznek, de mégis a tavasz az igazi. Pontosabban: csak volna, ha a logikátlanul felállított, sok esetben a Természetben uralkodó rendnek homlokegyenest ellentmondó szabályok nem nehezítenék az életünket. Mivel ezek miatt az utóbbi időben lapunk hasábjain is zsörtölődtünk eleget, részletezésüktől most eltekintek - maradjunk annyiban, hogy e téren bőven volna mit helyrehozniuk a törvényalkotóknak. Tehát: tavasz. Kollégám mondja, hogysiheder fiával már alig lehet bírni, bőszen feni horgait, s bizony, egyre több olyan fiatal, általában iskoláskorú sporttárssal futok össze, akik tekintettel a (nagyon lassan, csigaléptekkel) közelgő horgászidényre, tuti tippeket, bátorítást kémek. Innen üzenem mindenkinek: az élet, a horgászat, bármi csupán kísérlet arra, hogy lehetőségeinkhez mérten jót s jól csináljunk. Ha lehet, ezt a filozófiai attitűdöt is vigyük majd magunkkal a vízpartra. Lőrincz Adrián HETI TIPP Mi zavarja a halat? AJÁNLÓ Gyermekkoromban az öreg horgászok gyakran pisszegtek ránk: ne kiabáljatok, elzavarjátok a halat! Volt ebben némi tapasztalat, de tévhit is jócskán. A halakat ugyanis nem elsősorban az emberi szó ijeszti, hanem a zörgés, lábdobogás, ágak recsegtetése, széknyikorgás, és hát - amit gyakran a bőrünkön tapasztalunk - a bárdolatlan gépkocsiajtó-csap- kodás. Egy-egy zajos társaság olyan csörtetéssel vonul le a partra, hogy az összes hal világgá megy tőlük. A halakat a hirtelen vízre vetülő árnyék is elijeszti, ezért, ha csak lehet, ne nagyon sétálgassunk és hadonásszunk a parton, különösen, ha árnyékunk a vízre vetül. A dobogást, parti zajokat a halak az oldalvonalukkal érzékelik, míg a látásuk elég gyenge. Mély víznél ezért szabadabban mozoghatunk, mint a sekély pariján. A vízbe dobált etetés becsapódása furcsa módon oda is vonzhatja a halakat - különösen ha megszokták az etetés zaját, ám folyóvíznél ez fordítottan érvényes. A gombócok becsapódása azonban csak percekre - legfeljebb félórára - riasztja szét a csapatot, az etetés íze, aromája hamar visszacsalogatja őket. Ha azonban folyamatosan veretjük a vizet, fordított hatást érhetünk el; a hal nem tér visz- sza, nyugodtabb helyre vonul. Ahány víz, annyi tapasztalat, egy azonban biztos: bömbölő rádió nem való a vízpartra, az ajtócsapkodás pedig önmagában is fülsértő, nem még távozó horda „üzeneteként”: most fogjatok halat, ha tudtok! Leggyakrabban akkor tapasztaljuk a halak riadalmát, ha óvatlanul, csörtetve, dobogva közelítünk a parthoz. Az ott korzózó pontyok, lesben álló csukák megugrása látványos, és figyelmeztető számunkra, hogy nem otthon vagyunk, a lakásban, hanem a természetben. (kövi)
