Új Szó, 2013. február (66. évfolyam, 27-50. szám)
2013-02-16 / 40. szám, szombat
20 Szalon ÚJ SZÓ 2013. FEBRUÁR 16. www.ujszo.com 111. Richárd nagyformátumú vezető, „sikerének" titka a könnyedség, az intellektus laza pimaszsága - mintha minden valóban csak játék lenne „Úgy döntöttem, hogy gazember leszek Mokos Attila, a Jókai Színház III. Richárdja. Shakespeare királydrámáját tegnap mutatták be Komáromban. (Kiss Gibbó Gábor felvétele) Megtalálták III. Richárd földi maradványait. Egy parkolóház alatt, Leices- terben. A felfedezéstől talán még érdekesebbé válik az utolsó, csatában meghalt angol király nevével fémjelzett problémakör is. Vajon miért lett ő a világirodalom egyik legnagyobb szörnyetege, a hatalomvágy egyik legvéresebb szimbóluma? VARGA EMESE Bár a történelem nem ismeri a feltételes módot, nem nehéz kikövetkeztetni, hogy ha a Rózsák háborújának utolsó nagy összecsapásában, a bosworthi csatában Richárd győz, egész másképp ítélte volna meg az utókor. De elbukott, s az utána jövőknek érdekük volt a helyzet leegyszerűsítése, hát bűnbakká avatták. Ez a feketítés elsősorban Shakespeare érdeme (az ő érdekeit is ez szolgálta, hiszen szüksége volt Erzsébet királynő támogatására), bár az általa forrásként használt Anglia, Skócia és Írország krónikája éppúgy zsarnokként ábrázolja Richárdot, ahogy a korabeli latin iskoladráma, a Richardus Tertius vagy az 1591 körül színpadra állított III. Richárd igaz tragédiája. A III. Richárd Shakespeare első nagy tragédiája. Más, mint a királydrámák, bár történelmileg hiteles történésekre épít, s cselekményszövésében követi a VI. Henriket. Csakhogy hiányzik belőle a történelmi tabló derűje, a visszaemlékezés tét nélküli könnyedsége. Shakespeare drámaíróként még nem elég rutinos ebben az időszakban, egy-egy ügyetlen megoldás a kiforratlanságról árulkodik, de drámai víziója, jellem- ábrázolása előrejelzi a zsenit. „York napsütése rosszkedvűnk telét tündöklő nyárrá változtatta át...” - így kezdődik a dráma. Egyszerre általános és konkrét, felülről közelít, de azonnal belecsöppensz a helyzet kellős közepébe: a háború utáni eszmélés, megnyugvás, hálaadás állapotában vagyunk („Most homlokunkon győztes koszorú... Vad riadónkból víg vacsora lett...”). „De én, aki nem játszani születtem...” - fordul meg az érzet egy félmondattal. A közegen át megérkeztünk az emberig. Az emberig, kit megugatnak a kutyák is, aki testének torzságáért gonoszsággal válaszol. „Úgy döntöttem, hogy gazember leszek” - mondja Gloster hercege. Shakespeare a harmadik percben leleplezi önmagát, kiteríti a kártyákat. Kedves nézőink, ez a sztori az emberi aljasságról szól... (Shakespeare a későbbiekben is él ezzel az eszközzel, Richárd időnként kifordul a nézőkhöz, s bűnrészessé teszi a tisztelt publikumot, beavatja, hol tart éppen a cselszövésben.) I am determined to prove a villain - áll az eredetiben. Vas István jegyzeteiben utal rá, hogy fordítása nem teljes mértékben fedi az angol jelentést, „elhatároztam, hogy megpróbálkozom a gazemberséggel” - talán így hangzana a szó szerinti fordítás. Ez azért is érdekes, mert Shakespeare a gazemberséget nem ősgonoszságként mutatja fel, hanem mint egy lehetőséget az intellektus által teremtett több út közül. Ezzel szemben a Shakespeare- irodalom nagyon gyakran démoni rosszaságként értelmezi Richárd szövevényes jellemét. Démoni jellegét hangsúlyozza testi nyomoréksága is, bár bizonyos olvasatok szerint testi fogyatékosságát maga Richárd nagyítja „sátánivá”. Az átlagember számára mindenesetre Richárd gonosz, hataloméhes nyomorék. Közben Richárd sokkal több ennél - és itt mutatkozik meg Shakespeare zsenialitása. Richárd igazi nagy formátumú vezető, nem véletlen, hogy a közönség tiszteletét - s talán szimpátiáját - is kivívja néhány jelenet után. Talán épp ez a zavarba ejtő Richárd alakjában: minden aljassága ellenére a néző megy vele, izgul, hogy végre trónra kerüljön. „Sikerének” titka a könnyedség, az intellektus laza pimaszsága, bármit megenged magának. Mintha mindez valóban csak játék lenne. Richárd úgy lép át családtagjai tetemén, mintha virágos réten sétálna... Van-e, ki ellentmondjon, s megállítsa a zsarnok komédiást? Nincsen. Kisstílű világában félnek tőle vagy gyűlölik, érteni nem érti senki. Az igazság nevében senki nem jöhet, hiszen ebben a „buliban” az egész család nyakig sáros. Bosszút állni lehet csak, igazságot szolgáltatni nem. A gyerekeket leszámítva nincs egy tiszta jellem a történetben, akinek lelkét ne nyomná egy-két gyilkosság vagy legalább bűnrészesség. Nem jobbak ők Richárdnál, csupán kisebbek. Csakhogy a premier, az álomszereppel való azonosulás pillanatában elveszíti értelmét a Játék. S Richárd maga is elveszik a fináléban. Ebben, a kegyetlenséget hétköznapi cselekvésként felmutató tragédiában egyedül az egyik bérgyilkosban támad fel a lelkifurdalás, egyedül ő fél a kárhozattól, ő az egyetlen igazi hívő ember a történetben. S talán ő az, aki Richárdon kívül egy pillanatra tisztán látja a Nagy Mechanizmust. Mindenki más a politikai helyzet állásától teszi függővé saját helyzetét, remeg és „üzenget” Istennek, ha épp úgy fordul a kocka, de ha változik a széljárás, azonnal megfeledkezik Istenről s emberségről. Ha nyomon akarnánk követni, hol és hogyan játszották a vüág különböző színpadain a III. Richárdot - a felsorolásra sem lenne elegendő a terjedelem. De a magyar előadások lajstroma is hosszúra nyúlna. A színházi adattár 22 előadást tart számon, de csak az 1945 utáni időszakot foglalja össze. Shakespeare-nek ezt a király- drámáját többször játszották magyar színpadokon, mint az összes többi királydrámát együttvéve. Nem búja elveszteni az aktualitását. Természetesen megváltozott a „gonoszhoz” való viszony, s ennek fényében Richárd figurájának értelmezése is. Csak néhány érdekességet ragadnék ki. A Nemzeti Színházban először 1843 áprilisában mutatták be Szigligeti Ede fordításában, Lendvay Márton jutalomjátékaként. A szerepet később Egressy Gábor is eljátszotta, s érdekes párviadal alakult ki a két színészóriás között. Egressyt nagyon elmarasztalta a kritika, s erre meglehetősen érzékenyen reagált az Egressyt pártolók tábora. (Többek között Petőfi is részt vállalt a vitában, Egressy érdemeit hosszasan ecsetelve.) Az Egressy kontra Lendvay színházi perben tulajdonképpen a Richárd-értel- mezés két' pólusa villant fel. Lendvay Márton igyekezett emberi arcot adni Richárdnak, aki a romantikus színházi felfogásban már-már sajnálatra méltó hőssé változott. Egressy tarka jelmezben lépett föl, és erősen hangsúlyozta Richárd testi fogyatékosságát: sántított, torzított hangon beszélt, ugyanakkor hetvenkedve bajszát pödörte, amikor sikerültek a tervei, ujjával örömében pattogtatott. A Nemzeti repertoárján időről időre újra felbukkan a III. Richárd. Ivánfi Jenő 1910-ben, Ódry Árpád 1923-ban, Törzs Jenő 1937-ben játszotta el. Majd a 2. világháború után Major Tamást is megtalálta a szerep a Nemzeti Színház színpa- dán. 1947-et írtak, Révai József népművelési miniszter határozott kérése volt, hogy az előadás ne aktualizáljon. így Major nem kaphatott Hitler-maszkot, igaz, nem is volt rá szüksége. Személyisége, színpadi jelenléte minden diktátor-jelzésnél erősebben hordozta a démoni tekintélyt. (Ekkor debütál Vas István fordítása is.) 1955-ben, amikor az előadást felújították, már máshova tolódtak a hangsúlyok Major Tamás alakításában is, s a közönség is másképp reagált Shakespera-re: a háború utáni eszmélésben csendes sikert aratott az előadás, 1955-ben tomboló vastapssal köszöntötték az előadás végén megjelenő Rich- mondot. Tizennégy évvel később a Madách Színházban Vámos László rendezésében került újra színre a darab. Gábor Miklós szerepformálásával megszületett a nagy Játékos, a rideg, számító, cinikus Richárd, aki indulatmentesen, félmosollyal a szája szegletében lépdel felfelé a hatalmi lépcsőn. A kortárs színházi hagyomány nagyrészt ezt a Richárd- képet vallja magáénak. S a közönség is pontosan „olvassa”, miért váltotta fel a korabeli kosztümöket az öltöny, a szmoking. Olykor néhány nagyon direkt értelmezésben még fel-felvillannak a történelem nagy diktátorai, például az 1995-ben Richard Loncraine által rendezett III. Richárd című filmben, de Richárd király púpja és torzulása már egyre kevésbé külsődleges. A gazság hétköznapi formát öltött. A gazemberek közöttünk vannak. Látjuk-e? Észrevesszük-e? Bár nem shakespeare-i, s nem is mai a kérdés, mégis nap mint nap felvetődik sokunkban: „Miért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis.” Csakhogy van egy másik hexameter is. VÁLOGATOTT MESÉK SZÜLŐKNEK Élet és halál, rékli vagy kardigán: ösvények Kosztolányihoz POLGÁR ANIKÓ „Az irodalom esedeg tápláló is lehet és édes is” - írja Kosztolányi Dezső egyik elbeszélésében, melynek főhősét, egy négy és fél éves kisfiút „daliás nagyapja” úgy tanít meg a betűvetésre, hogy annak édességét valóban meg is ízlelhesse. A kisfiú ugyanis a nyomtatott S betűt az S-kifliről tanulja meg, a többi betűt pedig színes cukorkákból rakja ki a szőnyegre, s végül jutalomból meg is eheti őket. Hogy egy klasszikus író gyerekkori élményeken és traumákon alapuló, ugyanakkor egy felnőtt éleslátásával átgondolt művei mennyire tudnak utat találni a gyerekekhez, nehéz felmérni. Az mindenesetre bizonyos, hogy megfelelően tálalva nem könnyű, ám nagyon finom csemegévé válhatnak. Kosztolányinak a gyermekkor és a gyermeki lélek mélységeibe vezető versei, főként A szegény kisgyermek panaszai című versfüzér egyes darabjai gyakran szerepelnek a gyerekeknek szánt antológiákban. A szakemberek szerint már óvodáskortól adagolhatok, hiszen ott vannak például a T. Aszódi Éva által szerkesztett, a verseket életkori megfeleltetés szerint kategorizáló, ma is népszerű gyűjteményben, a Cini- cini muzsikában, igaz, nem a kiscsoportos, hanem a középső és nagycsoportos gyerekeknek ajánlva (4-5 éves kortól kezdődően). Az R. Szabó Zsuzsa által összeállított Rózsafellegeken című kötet (Tóth Könyvkereskedés és Kiadó, Debrecen) a gyermeki impressziókat rögzítő Kosztolányi-verseket (pl. Kip- kop köveznek, Apámmal utazunk a vonaton, Ilyenkor a szobánk, mint a sziget) egy évszakok szerinti elrendezés részeivé teszi, s hangulatfestő jellegüket vízfestékkel készült, nagy, színes képekkel egyértelműsíti. A gyermekvers-irodalmat napjainkban radikálisan megújító, a hagyományos formákat a legmaibb szókinccsel és témákkal megtöltő Varró Dániel költészetének Kosztolányi több szempontból is kiindulópontja: a játékos formai bravúrok ihletése mellett az apaszerep irodalmi feldolgozásához is mintául szolgál számára. Az Akinek a lába hatos című, kisbabáknak mondogatható, „korszerű monMostan színes tintákról álmodom. Csehy Flóra (6) rajza. dókákat” tartalmazó kötet (Manó Könyvek Kiadó, Budapest, 2011) Öltöztető apukáknak című verse A bús férfi panaszai című Kosztolányi-versfüzér egyik darabjának átirata. A „Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most” kezdetű Kosztolá- nyi-vers a teljes emberi tapasztalat átadhatatlanságáról, a nevelés bizonytalanságaiból adódó szülői kételkedésről, a felemás, ellentéteken alapuló világ igazi arcának kiismerhetetlen- ségéről szól. Varró Dániel „kosztolányisan” mondogatható öltöztetőversének apukája sokkal hétköznapibb problémákkal szembesül: rá kell adnia kisfiára „a rugdalódzót, a ka- csást, s gombost”, „tétovázva” döntenie kell az egyes ruhadarabok közt. A jövő bizonytalanságára vonatkozó kérdést is minden heroizmustól mentesen, ironikus mosollyal teszi fel: „ha kinövöd majd mindet, mondd, mi lesz?” Ahogy a bús férfi .jobbjában ott az élet / és baljában ott van a halál”, úgy van az öltöztető apuka „baljában ott a rékli, / és a jobbjában ott a kardigán”. Varró Dániel gyermekversei hatványozott zeneiségükkel, fergeteges humorukkal tűnnek ki, ugyanakkor a mélyebb értelmezés felé is nyitottak (bár a szövegközi utalásokra és ironikus felhangokra minden bizonnyal inkább az apukák és anyukák fogékonyak). Sajátos utalásrendszerének, a korábbi szövegekkel folytatott játéknak köszönhetően mondókéinak mondogatá- sával a Kosztolányi-versélvezők táborába a legkisebb befogadókat is sikerrel próbálhatjuk meg bevezetni.
