Új Szó, 2013. február (66. évfolyam, 27-50. szám)
2013-02-02 / 28. szám, szombat
20 Szalon ÚJ SZÓ 2013. FEBRUÁR 2. www.ujszo.com IAPSZIL Verseny és immoralitás KERÉKGYÁRTÓ T. ISTVÁN Senki sem vonhatja kétségbe, hogy a jelenlegi társadalmi gyakorlatban a valódi verseny helyett egyre inkább az immorális versengés kap lábra. Nap nap után érzékeljük, hogy a legfontosabb erkölcsi szabályokat sem a gazdasági versenyhelyzetben, sem a mindennapi kapcsolatokban sokan nem tartják be. Az is megállapítható, hogy változatlanul számolnunk kell azzal a szociális csoporttal, amelyik mind a mai napig kamatosán tudja a helyzeti előnyét érvényesíteni - szemben azokkal, akik minduntalan erőfeszítéseik hiábavalóságával szembesülnek. Kétségtelen igazság, hogy az immorális versengés nem azokra az állampolgárokrajellemző, akiknek végképp nincsenek tartalékaik. Sokkal inkább azokra, akik sem konvertálható tudással, sem mobilizálható tőkével nem rendelkeznek, és szellemi-kulturális vagyon hiányában legfeljebb elszenvedői a gazdasági-társadalmi változásoknak. A globalizálódás pedig nemcsak az intézményeket és a régiókat érinti, hanem a versenyelőnyök megszerzéséért ádáz küzdelmet vívók harcát is. Felgyorsult és összezsugorodott vüágunkban valamennyi szereplő számára élet és halál kérdése, hogy a globális változások logikáját fel- és kiismerje. Ebből mégsem következik, hogy az említett immorális versengésnek szükségképpen el kellene hatalmasodnia. Hiszen a nemzeti vertikum egésze számára meghatározó a versenyképes tudás elsajátítása, amely a 21. században prosperáló Magyarország sikereinek egyedüli kulcsa lehet. Tagadhatatlan, az államnak itt jóval aktívabb szerepet kell vállalnia a hozzáférés, a lehetőségek felkínálása, a verseny feltételeinek alakítása révén. Kiváltképpen azért, mert a mostani kormányzat nem pusztán konstatálja, de támogatni is kívánja a magyar nemzet és közösségek integrációját. Csakugyan, ennek a szimbolikus kötőszövetnek az egybetartó erejére mindennél nagyobb szükség van. És tegyük hozzá azonnal: ennek mibenlétét legkevésbé sem felülről, diktátumszerűen lehet meghatározni, hanem az egyes szociális csoportok és egyének értékválasztását figyelembe véve. Ebben a felfogásban a szimbolikus, normatív kötőszövet nem valamiféle ritualizált, rigid abroncs, s nem is a kitaszítás eszköze, hanem a mai társadalom sokszínű értékeit és szabályait magába foglaló, azokat történelmi tradícióval ötvöző nemzeti konstrukció. Ezzel egyidejűleg bizalomra, a közösségi együttműködés különböző formáira van szükség, amelyek meghatározók a társadalmi értékrend, az életstratégiák, perspektívák és a kooperációs készségek terén. Korunkban kudarca van ítélve a szélsőségesen individualista felfogás. A szerző magyarországi szociológus KOMÁROMI SZALON Mennyi az annyi? Vitaest a kisebbségi kultúra finanszírozásáról Az est házigazdája: Lovász Attila újságíró, publicista Az est vendégei: A. Nagy László kisebbségi kormánybiztos Bárdos Gyula, a Csemadok elnöke Kovács Balázs egyetemi hallgató Hégli Dusán, az Ifjú Szivek vezetője Időpont: 2013. február 12., kedd, 18:00 Helyszín: RÉV - Magyar Kultúra Háza (Tiszti Pavilon), Komárom A belépés díjtalan! Médiapartner: Új Szó facebook.com/komaromiszalon U Regresszió, totemizmus, gyújtózsinóros fétis - a kulturális fővároskodás ellenolvasata Kassaboys: a cenzúra természete Az alkotást a hatalom fejezte be (Képarchívum) A kulturális zászlóshajó szerepére bőszen készülő Kassa még az óévben egy köztéri művet álmodott meg a Szent Erszébet térre. Hogy, hogy nem, a választás a Kassaboys nevű helyi művészformációra esett. A csoport pedig szabad kezet kapott a megvalósításban, megadásként csak annyi szerepelt, hogy a decemberre időzített „szezonfelvezető” munkának valahogyan a várakozás, a készülődés és a visszaszámlálás motívumához kell igazodnia. CSANDA MÁTÉ A partizánakcióiról elhíresült banda (Radovan Čerevka, Tomáš Makara és Peter Vrábeľ együttese) pedig hozta a formáját. A Misia 2013 névre keresztelt munka egy bizarr, vitrin- szerű installáció lett, amely formailag leginkább egy rakétafejre hasonlított. Az üvegbura belsejét fiktív bombafejekkel töltötték meg, a papírba bugyo- lált robbanótestek és gyújtózsinórok mellett egy visszaszámláló is helyet kapott - no meg egy digitális kijelző, amelyen lefelé pörögnek a másodpercek. A bomba testét valós újsághírekkel, a sajtó hasábjain leközölt híranyagokkal ragasztották teli: az idézetek az elmúlt évek kulturális készülődése közben támadt hatalmi harcokra, korrupciós gyanúkra és piszkos machinációkra hívták fel a figyelmet. Nem sokkal ezután kiderült, hogy ez azért mégis sok, a városvezetés nem ilyenfajta alkotómunkát képzelt el. Bemozdult a cenzúra, a Kassaboys visszaszámláló gépezetét pedig mimiksz-dirniksz darabjaira szedték. Nehogy a végén a várva várt külföldi újságírók és kul- túrdiplomaták szeme láttára tényleg robbanjon a dolog. Ä kassai történet is elegánsan kirajzolja, hogy a művészeti alkotást nem érdemes egy objektumra redukálni, hiszen az eleve és mindig is egy szociális összefüggésekbe ágyazott munkafolyamat (igazságfolyamat) része. Mindez a sokszor idézett marxi alaptézist idézi, mely szerint az áru sem tárgy (sőt, egy picit fenomenológiába fordítva: a Dolog sem csupán dolog) - hanem viszonyok, függések, tapasztalati horizontok, kritikai praxisok, hatalmi összeölelke- zések testként tapintható centruma. Vagyis a legtöbb tárgy, amit elménk „gazdaságossági okokból” - vagy merő trehány- ságból - objektivizálni szokott, valójában diszperz hálók, látens viszonyrendszerek és függési struktúrák váltópontjaként, tranzisztoraként működik. A Kassaboys munkája is egy köztéri objektben kicsúcsosodott - és a politika által rövidre zárt - problémagóc, amely megkaparja a rendszer által elkendőzött összefüggéseket. Maga az installáció közben egy kettős szűrés eredménye. Mert nem arról van szó, hogy hirtelen valami rejtett, titkos tartalmat hoztak volna nyilvánosságra - a piszkos ügyletekről, gyanús késésekről és hatalmi súrlódásokról tudósító szövegtartalmak már régóta keringtek a köztudatban, a hírek a sajtó hasábjain nemegy alkalommal megjelentek. De hát ebben a posztmodemnek titulált állapotban éppen ez az egyik fő érdekesség: a politikumot átszövő gyanakvás, a fojtogató információbőség, a sejtések végtelen pluralitása, a politikai „termékek” oszthatósága és cserélhetősége. Nem utolsósorban pedig a szimulák- rumok konzumenseként formában tartott választópolgár örökös, kikezdhetetlen szkepszise. A Kassaboys pedig a sejtések, urbánus legendák és személyes(kedő) sztorik formájában tálalt fogalmi összefüggéseket egy bálványszerű, zavaróan reális, sőt egyenesen obsz- cén módon tárgyiasította. Végül is a rendszer disztribúciós feltételeihez igazodott, amikor (rendszeren belül) kikerülte, kijátszotta annak premisszáit - és egy archimédeszi pontot, egy kritikai munkával létrehozott rálátási formát hozott létre. Egyébként mintha volna az egésznek valami ősi, totem- (oszlop)szerű funkciója is. Hiszen az objekt nem elsősorban szimbólumként működött (és működik tovább a média platformjain), hanem van benne egy animista-kollektivista erő: a közösség kollektív jegyeit, energiáit egyesíti magában, megsemmisítése tabunak számít, illetve pusztulása valamilyen módon a közösség pusztulásával is jár. Persze felmerül a kérdés, kinek is volt mindez jó. Hiszen vagy a városvezetés volt nagyon hülye (azaz halványlila gőze sem lehetett arról, kit bíz meg a feladattal). Vagy pedig jól tudta, hogy mire számíthat, és egy rendkívül szubtilis, ugyanakkor hihetetlen önpusztító szövetségbe táncolt bele. A Kassaboys körül kialakult helyzet: egy esemény. Már ha elfogadjuk Álain Badiou gondolatmenetét, és szembehelyezzük egymással a létet és az eseményt. Az esemény ugyanis idegen testként, váratlanul, nyers erővel furakszik bele a létrendbe, hiszen logikus, előre kalkulálható „lépésként” nincs helye abban. A cselekvő szubjektum (vagy kollektíva) ilyenkor eseménykonstruktőrként mutatkozik meg, hirtelen új cselekvési stratégiákat generál, egy picit átrajzolja a létrend mintázatait, vagyis egy igazságfolyamat részeként, aktív alakítójaként tapasztalja meg önmagát. A művésztrió megpróbált rendszeren kívül helyezkedni, kívülről fogást találni az egészen, egyszóval reflexív módon közelíteni a projekthez. Hiszen az összes további akció (koncert, hangverseny, író-olvasó találkozó, kiállítás, gasztrotúra, avatási ceremóniák stb.) az EKF néven futó gyűjtőmédium függésében, hatalmi erőterében, vagyis egyfajta kritikátlan termékként (alvállalkozásként, beszállítóként, modulként) jött és jön majd létre. A Kassaboys installációja egyébként egy pellengérre emlékeztet. Merthogy a középkori városok központi helyeire exponált szégyenketrecek lényegüket tekintve hasonló dolgok, kultikus kapszulák, afféle heterotópiák voltak, köztérbe ágyazott, szemléletességet gyártó konverterek. Ha úgy tetszik, a köz által ellenőrzött (ön) tisztítóedények, a tekintetnek perverz formában kitett, distinkciókat gyártó médiumok. Lényegét tekintve miről is szól ez az egész Európa Kulturális Fővárosa projekt? Nem más ez, mint kulturális javak, értékek felhalmozása, sőt tudatos túlex- ponálása, afféle szellemitőke-in- jekció, decentralizált vüágbaj- noskág, olyan, mint a Marshall- terv kicsiben. Mindez egy éves lefutású idegenforgalmi élménycsomag formájában, lényegében áruként pozícionálva a várost. Vagyis egy stimuláns, egy startcsomag, amelyhez az unió forrásai asszisztálnak (a vezérideológia pedig: nyitottság, kapcsolatépítés, tolerancia, nemzetek, városok, régiók közti párbeszéd, színkavalkád agyba- főbe, csókolom). Tehát piaci struktúráknak van alávetve, vállalkozásként működik, amelynek a ciklus végére érve ülik nyereséget termelnie (minimum szellemi profit formájában, turisztikai-infrastrukturális több- letértéket produkálva). Úgy tűnik, a Kassaboys pont ebben nem akart részt venni. Illetve akart, csak mediális felépítmény helyett az azt lendületben tartó alapszintet kezdte el kóstolgatni. A főszerepet végül is - nagyon helyesen - a politikára osztotta. Mintha a Kassaboys számolt volna a lépéssel, és a mű konkretizálását, a kontextus el- varrását a hatalomra bízta volna. A magisztrátus pedig meg- cselekedte a rászabott lépést, besétált a nyitva hagyott szitua- tív térbe, és zárómozzanatként szorosra fűzte maga mögött az értelmezés hurkát. Ezzel pedig robbanásszerűen megmutatkozott: a multikulti hídépítés és uniós pénzekből megtámogatott kulturális eufemizmusverseny valódi tápszövete, mozgásban tartója egy nagyon is iz- zadtságszagú, provinciális és hierarchikusan tagolt játéktér. Ahol vészhelyzet esetén a városi hivatal sajtófelelőse ugrik be „kurátornak”, hogy kikezdhetetlen axiómaként leszögezze: senki se merészelje - közpénzből - a közt kritizálni.
