Új Szó, 2013. február (66. évfolyam, 27-50. szám)
2013-02-13 / 37. szám, szerda
6 Kultúra ÚJ SZÓ 2013. FEBRUÁR 13. www.ujszo.com RÖVIDEN 130 éve halt meg Richard Wagner Budapest. Százharminc éve, 1883. február 13-án halt meg Richard Wilhelm Wagner, a zenetörténet egyik legnagyobb hatású komponistája, az opera megújítója. A német mester tiszteletére az ideit Wagner-évnek nyilvánították, mert májusban lesz születésének 200. évfordulója is. Wagner a XIX. század egyik legnagyobb hatású zeneszerzője, az opera egyik nagy megújítója volt, akinek műveire jellemző az ellenpontozásos szerkesztés, a gazdag harmóniavilág, a dús hangszerelés és a vezérmotívum alkalmazása - az egyes szereplőket vagy drátnai helyzeteket jellemző, változatlan vagy módosult formában visszatérő téma. Műveiben a zene és az általa írt szöveg szerves egységet alkot a szintén általa tervezett díszlettel és jelmezekkel. (MTI) Picasso falfestéket használt Washington. Pablo Picasso néhány mesterművének röntgensugaras vizsgálatából kiderült, hogy olykor egyszerű falfestékkel dolgozott. A művészettörténészek már régóta sejtették, hogy Picasso egyike volt azon első mestereknek, akik olajfesték helyett falfestéket használtak, hogy az ecsetvonásokat elrejtő, sima felületet hozzanak létre. Amerikai fizikusok a festő 1931-ben készült Piros karosszék című festményét vonták speciális röntgensugaras vizsgálat alá, amellyel tanulmányozni tudták a festékanyag összetételét. Picasso azért kísérletezett falfestékkel, hogy a hagyományos - lassan száradó és erősen elegyedő - olajfestéktől eltérő hatást hozzon létre a vásznon. A falfesték ugyanis gyorsabban szárad, márványos hatást, tompa éleket vagy akár festék- cseppeket is eredményezve. Szakemberek szerint még így sem lehet teljes bizonyossággal állítani, hogy a falfesték használata volt Picasso jellegzetes stílusának kulcsa. (MTI) Bukik az államtitkár? Budapest. Balog Zoltán kultúráért felelős miniszter jelezte L. Simon László kulturális államtitkárnak, hogy megrendült benne a bizalma, és felmenti pozíciójából. A Népszabadság úgy tudja, a tárcánál rossz néven veszik, hogy L. Simon Lászlónak megvan a magánvéleménye Fekete Györgyről a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) elnökéről. L. Simon a hírek szerint nem tud azonosulni a hivatalos magyar kultúrpolitikával, ezért készül őt felmenteni a miniszer. A Fekete György vezette művészeti szervezetet olyan jogokkal és annyi pénzzel látta el a kormány, hogy a kulturális tárca nem igazán tud beleszólni az MMA dolgaiba. A lap szerint L. Simon igyekezett visszaszerezni a tárca jogait, és olyan döntéseket is hozott, amelyek enyhítették a „kultúrharcot”, például pénzt juttatott a független színházaknak. L. Simon Lászlót alig nyolc hónapja nevezték ki posztjára. (nol.hu) Bemutatták az iráni rendező filmjét Berlin. Bemutatkozott a Berlinalén Dzsafár Panahi legújabb filmje, amelyet az iráni rendező az őt üldöző konzervatív teheráni rezsimmel dacolva titokban forgatott. Az eredmény valóság és fikció sokrétegű szövevénye, és azt mutatja be, miként hatottak a művészre az iráni vezetés által foganatosított intézkedések a depresszióba, majd egészen az öngyilkosság gondolatáig hajszolva őt. A Parde (Zárt függöny) című filmet a rendező pályatársával, régi barátjával, Kambozia Partovival közösen forgatta. Mivel Panahi nem mozoghat szabadon és nem hagyhatja el Iránt, az alkotást Partovi mutatta be a nemzetközi sajtónak Mirjam Mogha- dam színésznő társaságában. (MTI) Pozitív, világmegváltó hősök helyett esendő embereket mutat fel a Nemzeti Magyar valóság antihősökkel Két előadás zsúfolt házzal, tíz-tízperces vastapssal. Mindkettő regényből, a szerzők által átgyúrva, a múlt század első feléből merítve. S mellesleg vérbő, esendő, mára hangolt figurákkal, hősök nélkül. Mert hősök csak a mesékben vannak, s azokból már kinőttünk. JUHÁSZ DÓSA JÁNOS „Miért hiszik azt nálunk, hogy csak Rómeó lehet szerelmes, amikor a földön számtalan átlagos, szürke, esendő és csúnya ember is átéli a legnagyobb, legszélsőségesebb érzelmeket?” - kérdezett vissza egy interjúban még a nyolcvanas évek elején a minap elhunyt Kézdy György, s ki gondolta volna, hogy 2013 elején ennyire aktuális lesz ez a budapesti Nemzeti Színház kapcsán, ahol a júliustól Alföldi Róbertét váltó Vidnyánszky Attila csakis pozitív, nagy kaliberű hősöket szeretne látni mindenféle politikai kiszólások nélkül. S aki nem is titkolja, hogy nem szereti a ma csak németesnek nevezett, a valóságot a színpadra vivő, provokáló színházat, s inkább egy oroszos, misztikus, költői színházat szeretne megmutatni, amely metaforák, szimbólumok segítségével kommunikál. Egy havas, február eleji szombaton mindenesetre két magyar darab szerepel a Nemzeti műsorán. Két olyan előadás, amelyben az új igazgató által elképzelt pozitív hősöket nem igazán tudnánk találni. Igaz, nem is ez volt a két szerző, Móricz Zsigmond és Závada Pál célja. Mindketten tükröt szerettek volna elénk tartani, s Móricz igen nehezen viselte, hogy 1928-ban, amikor átírta az Úri murit, a már akkor is közönségigényekben gondolkodó színháziak átíratták vele a darab végét, s a Szakhmáry Zoltánt alakító Somlay Artúr nem húzza meg a ravaszt, inkább kibékül a feleségével. Nem is igazán tudott mit kezdeni Móricz ezzel az öncsonkító lépéssel - hiába játszotta a feleséget akkori felesége, Simonyi Mária -, kései elégtételt majd csak Gellért Endre szolgáltat neki, aki visszaállítja a tragikus véget. Bezerédi Zoltán, a mostani előadás rendezője, igazi cselekmény híján a tablóképekre helyezi a hangsúlyt. Ehhez segítségül hívja Kovács Mártont, aki zenekarával fergeteges úri duhajt mutat fel nekünk. Úgy telik el a közel kétórás első rész, hogy igazából cselekménye nincsen, a kocsmai murizás közben viszont sorra tárulnak fel előttünk talán jobb sorsra érdemes, mégis italba fojtott életek. S talán nem véletlen, hogy az előadást nem játszották, amíg Stohl András börtönben ült, Csörgheő Csulija tízévente egyszer látott katartikus alakítás, másodpercre pontosan kidolgozott figura, akinek a megdöglött kandisznaja többet jelent a világon mindennél. Némi ellentéte lehetne Kulka János könywigéc Lekenczey Mukija, aki tisztában van saját elrontott és elhazudott életével, mégis még önmagának is folyamatosan hazudik, s miért ne játszaná el a nagy kocsmai játékban a rá osztott külügyminiszter szerepét. Annak lenni ugyanis könnyebb, mint Jókait eladni a nagy magyar Alföldön. Ebben a közegben szeretne mintagazdaságot létrehozni Szakhmáry Zoltán (László Zsolt), s ahogy Móricz többi hősénél az ördögi körből képtelen kilépni, s amikor rájön, hogy a szeretője, Rozika (Martinovics Dorina) is csak merő számításból bújik ágyba vele, s a mintagazdaság is bukásra van ítélve, amit már a felesége (Schell Judit) se hajlandó tovább finanszírozni, már nem képes felállni. „Ha nekünk nem sikerül valami, újrakezdjük...” - mondja Lefko- vits, az öreg zsidó (Fodor Tamás), s mit lehetne még ehhez az egymondatos, egy egész világ- nyi tapasztalatot leszűrő bölVidnyánszky Attila csakis pozitív, nagy kaliberű hősöket szeretne látni, mindenféle politikai kiszólások nélkül. csességhez hozzátenni. Ég a kunyhó, ropog a nád, közben még napfogyatkozás is van, de már úgyis jön az este, s ami szép a magyar életben, az mind este kezdődik. A színház Tízparancsolat című, a Biblia évében meghirdetett pályázatára készült Závada Pál Magyar Ünnep című darabja, amely a harmadik parancsolatjegyében („Az Úr napját szenteld meg”) készült az Idegen testünk című regény alapján. 1940. szeptember 15-én indítja Závada a cselekményt Kolozsváron, amely épp visszakerül Magyarországhoz. Igaz, akkor senkit sem érdekel, hogy milyen áron, s nem is igen szívesen gondolunk bele, hogy mit fizettünk mindezért később. Závada, bár hőseinek életét át meg átszövi a nagypolitika, mégis egy család privát életén keresztül mutatja meg a kort, amelyből ugyanis akarva-aka- ratlanul, de nem lehet kimaradni. Alföldi Róbert, az előadás rendezője eredetileg a Művészetek Palotájába tervezte a bemutatót, de mivel az botrányszagot szimatolva visszalépett, áthelyezte azt a Gobbi Hilda Színpadra, s a túlzsúfolt átiratot frappáns ötletekkel teszi élvezhetővé. Bevallom, bár olvastam a színpadi változatot, mégis komoly koncentrációt igényelt az előadás befogadása. A regényben és az előadásban felbukkanó népes szereplőgárdát a színpadi változat kilencre csökkenti, s a többi szereplőt a Kar jeleníti meg. A revüképes díszletben a zenekart a magasban helyezi el, míg a kakastollas karmestert (Silló István) egy emelvényre. Bella Máté írt zenét a történethez, amelyben a kortárs zene mesterien keveredik a kor hangulatával, s a jövő időben beszélő „hősök” esznek, isznak, csalnak, ölnek és megpróbálnak túlélni. Van, akinek sikerül. A lap bemutatja a Híd Kört, elsüllyedt magyar drámákat elemez, részletet közöl Háy János új regényéből és Tőzsér Árpád naplójegyzeteiből A februári Irodalmi Szemle számos meglepetéssel szolgál AJÁNLÓ Fiatal vajdasági írók, kritikusok, irodalomtörténészek csoportja gondolt egyet 2009-ben, s megalapították a maguk irodalmi körét, a Híd Kört, amely azóta számos sikeres szerzőt indított útjára. A csoportosulás mögött a Híd című folyóirat áll, amely régóta déli bázisa a magyar folyóirat-kultúrának. Az Irodalmi Szemle februári száma gazdag összeállítást közöl a fiatal vajdasági szerzők munkáiból, rövidprózától versen és kritikán át fordításirodalomig. Patócs László mutatja be a Híd Kört, a blokkot pedig a Maxim című kötetével friss elsőkönyves Barlog Károly nyitja Őszmanzárd című novellájával. A rejtélyes Fekete I. Alfonz népmeséi kulisszák közé kalauzol bennünket prózájában, a mitologikus hangot pedig Benedek Miklós versei viszik tovább. Oláh Tamás finom, intellektuális versnyelvét Terék Anna intuitívabb szövege követi, majd két szerb prózaíró szövegeit olvashatjuk. A blokk kritikái Bo- zsik Péter A pálinka dicsérete és más történetek (Kelemen Emese tollából), Benedek Miklós Nem indul hajó című kötetével (Fehér Dorottya írása), illetve Sagmeister Peity Laura képzőművész munkáival (Lá- badi Lénárd kritikája) foglalkoznak. A februári lapszám számos egyéb meglepetéssel szolgál: hamarosan új regénnyel jelentkezik Háy János, akinek A mélygarázs című kissé apokaliptikus, hátborzongató szövegéből terjedelmes részletet kapnak az olvasók. Ezt a zaklatott, de izgalmas hangnemet folytatja Falusi Márton Amperhiány című verse; majd az egzisztenciális tépelődések a kulturális kódfejtések izgalmával váltakoznak Tőzsér Árpád újabb naplójegyzeteiben, amelyekben Köves Gyuritól a szegedi dómon keresztül Shakes- peare-ig, illetve a halálfélelem antropológiájáig jutunk. A szépirodalmi blokk végén Szávai Attila Helyemre a világban című könnyed novellája próbálja helyre tenni az egyensúlyt élet és irodalom között. A Szemle februári számában újabb résszel jelentkezik Száz Pál elsüllyedt magyar drámákat vizsgáló sorozata: egy XVIII. századi iskoladrámát ezúttal egyrészt pszichoanalitikus olvasaton keresztül, másrészt kafkai parabolaként nézve járunk körbe. A rovat ezúttal egy két világháború közötti szlovákiai magyar „elsüllyedt regénnyel” is foglalkozik: Komáromi János Elment a nyár című regényét Sturm László vizsgálja. A Színház című rovatban a 2012 decemberében elhunyt Gálán Gézára emlékezünk (Soóky László), illetve kritikát közlünk a kassai Thália Színház Színházkomédia című, Czajlik József rendezte előadásáról (Kiss Péntek József). Az ízlések és pofonok című rovatban Szászi Zoltán Kulcsár Ferenc legújabb versesköteté- ről, az Ámen és Ómenről, Tamási Orosz János pedig a legutóbbi Juhász Ferenc-kötetről, A Pegazus istállóiról közöl kritikát. (szalzo) Az Úri muri egyik jelenete (Gordon Eszter felvétele)
