Új Szó, 2013. január (66. évfolyam, 1-26. szám)

2013-01-26 / 22. szám, szombat

8 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2013. JANUÁR 26. www.ujszo.com Taylor Hackford: „A szakszervezetet híres rendezők alapították, akiknek már nem kellett harcolniuk a jogaikért, de ki akartak állni iíjú kollégáik mellett..." Királynő a felesége, mégis csak nagy ritkán rendezi Oscar-díja mellett van egy másik „ismertető je­le” is Taylor Hackford amerikai filmrendező­nek. Felesége: Helen Mirren. Az Amerikai Filmakadémia elismeré­sét 1979-ben nyerte el Tini apa című rövidfilmjé­ért, a „királynővel” 1985- ben ismerkedett meg, amikor a Halálbalettet forgatták, de csak 1997- ben házasodtak össze. SZABÓ G. LÁSZLÓ Karlovy Vary legutóbbi fesz­tiváljának mindketten vendégei voltak. Helen Mirren ott kapott életműdíjának Taylor Hackford úgy örült, mintha őt jutalmaz­ták volna. Házasságuk szem­mel láthatóan biztos alapokon nyugszik. Ha Taylor két lépést tett jobbra vagy balra, felesé­ge vagy a karját nyújtotta felé, vagy megkérdezte: „Itt hagysz, kedvesem?”, vagy pusztán a te­kintetével hívta vissza. Ajó kiállású, mosolyával egy­általán nem fukarkodó rendező végzettsége szerint jogász, ka­merát egyetemi tanulmányai után, Bolíviában vett először a kezébe, ahol két évig a béke- fenntartó erők önkénteseként szolgált. Első önálló munkája egy dokumentum volt, Charles Bukowskiról, a neves amerikai költőről. A Los Angeles-i televí­zióban zenés alkotások tényfel­táró riportereként Emmy-díjat nyert, első játékfilmje, A sztár­csináló is egy bronxi zeneszer­zőről szól. Gami-zóna című filmjével, amelynek főhősét, a haditengerészet magának való tisztjét Richard Gere alakítja, óriási üzleti és közönségsi­kert aratott. Az Esélylesőket Jeff Bridgesszel, a Szép volt, fiúk!-at Dennis Quaiddel és Timothy Huttonnel, Az ördög ügyvédjét Keanu Reevesszel és Al Pacinóval, a Túszharcot Russel Crow-val, a Rayt Jamie Foxxszal forgatta. Helen Mirren két filmjében játszott. Először a Mihail Barisnyikov szöké­sét feldolgozó Halálbalettben (White Nights), amelyben Galina Ivanovnát, a legendás orosz táncos leningrádi igazga­tónőjét alakította, és a két évvel ezelőtt bemutatott Országúti bordélyban, amelyben Nevada állam első legális „műintézmé­nyét” vezeti, és beleszeret egy nála jóval fiatalabb argentin bokszolóba. Hogyan zajlott az első ta­lálkozásuk? Meglátták egy­mást, és nyomban egymásba szerettek? - kérdezem Taylor Hackfordot. Épp ellenkezőleg! Meglát­tuk egymást, és máris „szakí­tottunk”. Jól jönne egy kis magyará­zat. Késtem a megbeszélésről. A szerep már az övé volt, csak át akartam venni vele a forgató- könyvet. El akartam mondani neki, hogy ki is voltaképpen ez a Galina Ivanovna. De elcsúsz­tam az időben. Húsz percet kel­lett várnia rám. Pokoli ideges volt. Láttam az arcán. Egyéb­ként nagyon kedves ember, de ha dühös valami miatt, akkor ott komoly robbanásveszély van. Átbeszélgettük szépen a történetet, gondoltam, meg­kérdezem tőle, van-e eseüeg valamüyen észrevétele, de mire felnéztem a forgatókönyvből, Helen már sehol sem volt. Kö­szönés nélkül távozott. Legkö­zelebb már a forgatáson láttam őt. Ez a film azonban nem mi­attam volt fontos számára. Ezt megelőzően mindig csak akkor gondoltak rá, ha orosz akcen­tussal beszélő angol színésznőt kerestek valamilyen szerepre. A Halálbalett volt a második igazán fontos hollywoodi film­je. Azelőtt alacsony költségve­tésű brit produkciókba hívták. Nem lehetett könnyű dolga a szovjetekkel, hiszen 1985- ben még nem nyitottak olyan nagyon Amerika felé. Nem is forgathattunk a Szovjetunióban. A leningrádi jeleneteket Helsinkiben vettük fel, Szibériát Skóciában talál­tuk meg. Leningrádba turista­ként utaztam el, hogy pár fotót készítsek, amelyek alapján a díszlettervező Helsinkiben az­tán kiválaszthatta a megfelelő helyszíneket. A stáb finn tagjai is titokban, kis kézi kamerával forgattak Leningrádban, hogy Mihail Barisnyikowal aztán, aki a film főszerepét játssza, az ott felvett képsorokat nézve megkeressük a leningrádi ba­lettintézet helsinki mását. Barisnyikov meglehetősen zárkózott ember. Mennyire engedte közel magához? Nagyon sokat beszélgettünk már a forgatókönyv írásakor is. Misa hosszú órákon át mesélt a szülőhazájáról, a gyerekko­ráról, a balettmtézeti éveiről, a szovjet helyzetről. Vlagyimir Viszockij dalait is ő ismertette meg velem. Misa nagyon speci­ális szemszögből figyeli a vüág eseményeit. Elhagyta ugyan a hazáját, de a lelke mélyén még most is erősen kötődik hozzá. Én úgy vettem észre: elég mély az ő szomorúsága. Hiányzik neki a nyelv, a kultúra, az ott­honi közeg. Mintha fél szívvel ma is Oroszországban élne. A gyökereit nem tudta teljesen átültetni. Amikor levetítettük neki a leningrádi felvételeket, órákon át csak az ottani éveit emlegette. Lélekben nagyon fel­kavartuk őt. A film zenéjét Lionel Richie szerezte. Vele videoklipet is forgatott a Say You, Say Me című slágeréhez. Hozzá mi­lyen emlékek fűzik? Lionel elképesztően fegyel­mezett ember. A legfegyel- mezettebb zeneszerző, akivel dolgoztam. A munkamódszere mindenesetre megmosolyogta­tó. A szövegeket cetlikre írta, a zenéket különböző kazettákra vette fel, aztán mindent a ko­csija kesztyűtartójába rakott. Egy idő után előszedte a papí­rokat, elkezdte válogatni, hogy mi jó és mi nem, belehallgatott a zenei felvételekbe, és ami nem tetszett neki, azt egysze­rűen kihajította az ablakon. Ha éppen ott ültem mellette, jókat szórakoztam rajta. Ray Charlesról, a legendás színes bőrű, vak zenészről életrajzi filmet forgatott. Eny- nyire szereti a zenéjét? Már kamaszkoromban, San­ta Barbarában is ő volt a nagy kedvencem. Hallgattam én rock and rollt is, de az igazán nagy művészt Ray Charlesban lát­tam. Kivételes stílus, fantaszti­kus érzelmek a zenében. Tizen­öt évem van ebben a filmben, rengeteg producerrel beszél­tem, hogy álljon az ügy mellé, sajnos, egyik sem látott fantázi­át a történetben. Stúdió helyett végül egy magánszemély állta a forgatás költségeit. Valós történet alapján ké­szült az Országúti bordély is, amelyben ugyancsak hálás szereppel ajándékozta meg Helen Mirrent. Ő miképpen fogadta ezt a pikáns retrót? Őszintén mondhatom, nagy örömét lelte benne. Viccesen meg is jegyezte: „Műidig ilyen testre szabott szerepet várok tőled.” Felkínáltam én már neki ezt megelőzően is több lehe­tőséget. Bármilyen szerepben képzeltem is el, neki egyik sem tetszett. Erre viszont azonnal igent mondott. Helen színésze­tének nincsenek határai. Kér­hetek tőle bármit, mindent meg tud csinálni. Ettől aztán én is sokkal jobbnak tűnök. Szabad­ságra viszont már csak akkor megyek vele, ha nem pakol oda magának egy-két forgatóköny­vet. A királynőt ugyanis kellő­képpen megszenvedtem. Doku­mentumfilmekkel, könyvekkel, fényképalbumokkal rakta tele a bőröndjét, és én nem vettem észre. Mondtam is neki aztán, hogy te II. Erzsébettel utaztál szabadságra, nem velem. De ha közös filmen dol­goznak, megússza feszültség nélkül? Megúszom, de azért izgulok. Minden forgatás nehéz, nem­csak az, amikor rendezőként irányítom a feleségemet. Félidő­ben, ilyen esetben, már háború is lehet köztünk. Főleg, ha egy népesebb stáb elé kell állnom. Olyankor gyakrabban fennáll a veszélye az összezörrenésnek, hiszen mindketten érzékenyebb idegállapotban keressük a leg­jobb megoldásokat. Ha jól számolom az éveket: 1968-ban huszonhárom éves volt. Vietnam helyett válasz­totta Bolíviát. Miért? Munkáscsaládból szárma­zom. Anyám pincérnőként lépett be a szakszervezetbe. Hatvannyolcban szolgálnom kellett a hazámat, de a har­madik világ még Vietnamnál is jobban izgatott. Az ottani életet azonban csak úgy ismer­hettem meg, hogy a békefenn­tartó erők katonája lettem. Egy amerikai fiatal nagyon keveset tud a világ dolgairól. A demok­rácia és a jólét elkényezteti az embert, miközben manipulálja is a gondolkodásában. Tanul­hatnak természetesen, olvas­hatnak, de míg a saját bőrükön nem tapasztalnak meg bizo­nyos dolgokat, addig nagyon naivak. Ezért vagyok hálás a sorsnak Bolíviáért. Az Altiplano fennsíkon, ahol szörnyű körül­mények között kellett életben maradnunk, minden illúziótól megfosztottak bennünket. Az Amerikai Rendezők Szövetségének elnökeként főként szerzői jogokról és pénzügyi kérdésekről tár­gyal. Az alkotói szabadság velejáróit ebből a pozícióból nyilván máshogy ítéli meg, mint fiatal pályatársai. A szakszervezetet híres hollywoodi rendezők alapítot­ták, akiknek már nem kellett harcolniuk a jogaikért, de ki akartak állni ifjú kollégáik mel­lett, akiket a producerek nem igazán tisztelnek. Az ő szemük­ben ugyanis csak az a jó rende­ző, aki pénzt termel. Egy fiatal alkotó pedig a legritkább eset­ben áll elő olyan forgatókönyv­vel, amely mögött érezni lehet­ne a pénz szagát. Hollywood producerei pedig e cél érdeké­ben mindent elkövetnek. Mivel kezükben a hatalom, még a vágásba is belebeszélnek. Ne­künk erőseknek kell lennünk, a szakmát kell képviselnünk, hogy tudatosítsuk bennük: ha nincs film, nem tudnak mit el­adni. Sikerült kiharcolnunk azt is, hogy a rendezőnek tíz hete legyen az anyag első megvágá- sára, és abba nem szólhat bele senki. Az angol rendezőknek erre csak két hetük van. Nem akarok most a harmincas­negyvenes évekről beszélni, Hollywood aranykoráról, én a hetvenes években kezdtem forgatni, de a filmre már akkor is úgy tekintettek, mint a művé­szet egy formájára. Gyártó és rendező között már azokban az időkben is megvolt az ütközési felület, noha az alkotó akkori­ban még jóval nagyobb szabad­ságot élvezett. Nem a nyereség állt az első helyen, ezért szü­lethetett annyi értékes alkotás. Ma a film egyfajta megalkuvás eredménye. Melyik fél mennyit engedett az elképzeléseiből. Ki mit tudott kiveszekedni a szerződésben. Ha a múlt szá­zad optikáján keresztül nézzük a dolgokat: ma már senki sem forgat klasszikus filmeket. Min­den alkotás hatalmas bürokrá­cia árán jön létre. Hollywood mindig is gyárként működött, ma viszont már odáig fajultak a dolgok, hogy aki nem termel, az alól pillanatok alatt kirúgják a széket. A Ray milyen köröket fu­tott? Azon a napon, amikor a New York-i bemutató zajlott, már az utcán árulták a kalózfelvétele­ket. De 2004-ben még ez sem volt annyira elterjedt. Ma min­den gyorsan felkerül a netre, és ahhoz, hogy tömegeket csaljunk be a moziba, ingyen kellene ve­títeni a filmet. Egyedül az akció­filmeknek van még népes kö­zönsége. De ez a műfaj engem egyáltalán nem érdekel. Legfrissebb műve, a Parker egy profi tolvajról szól, akit átvágnak a társai, lenyúlják tőle a zsákmányt, sőt még „vé­geznek” is vele. Donald Westlake, a híres krimiszerző regénye alapján készült a film. Érdekessége az, hogy Westlake huszonhárom könyvet írt Parkerről, közülük az egyik már két feldolgozásban is mozivászonra került, de a ma­radék huszonkettő közül egyik­hez sem nyúlt senki. Az író öz­vegye keresett meg az ötlettel, hogy filmre vigyük valamelyi­ket, John McLaughlin, a Fekete hattyú forgatókönyvírója pedig mellém állt az ügyben. Parkért, a vesztes tolvajt Jason Statham játssza, aki ezt megelőzően so­sem kapott hasonló szerepet. Elképesztő hitelességgel hozza a nyers, vasöklű, magának való bűnözőt. Pályatársai közül ki tudna emelni valakit, aki mostaná­ban lepte meg valami érde­kessel? Elég sok jó filmet láttam az utóbbi időben. Nagyon szere­tem a fiatal európai rendező­ket. Például Danny Boyle-t, aki A gettómilliomost készítette. Vagy Tom Hoopert, aki A ki­rály beszédét jegyzi Colin Firth remek alakításával. Hooperrel a feleségem révén ismerked­tem meg, ő mutatott be neki. Szerény, rokonszenves fiú. Ezek a filmek megnyugtat­nak abban a hitemben, hogy a filmipar nem fog megszűnni soha. Nagyon kreatívak a fiatal rendezők, rengeteg új ötlettel állnak elő, semmi sem prob­léma számukra. Érdekes mód őket a nettől leszedett filmek fekete piaca sem zavarja. Csak töltsék le a filmeket, mondják, legalább abból is tudjuk, hogy nem dolgoztunk hiába. Ahogy hallgatom őket, én is igazat adok nekik, de másnap, amikor egyedül töprengek ezen, mégis arra a megállapításra jutok: va­lahogy még sincs ez rendjén.

Next

/
Thumbnails
Contents