Új Szó, 2012. december (65. évfolyam, 277-299. szám)
2012-12-15 / 289. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. DECEMBER 15. Szalon 19 Ferdics Béla és Gyenes Gábor közös kiállítása a dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galériában Többdimenziós sokkpontok Sokkpont. Ferdics Béla és Gyenes Gábor közös kiállításának rejtelmesen sokatmondó címét, akárcsak most látható alkotásaikat, nem lehet csak úgy megkerülni. A pont önmagában is izgalmasjelenség. Bár a fizika törvényei értelmében nulladimenziós, nincs mérete, térbeli kiterjedése, mégis: vizuálisan leképezhetőnek, fogalmilag pedig meghatározhatónak tartjuk. SZAN1SZLÓ TIBOR Gyenes Gábor: Paris, Texas VI. Ferdics Béla: Beolvasás Bár a világunk az euklidészi geometria szerint pontokkal meghatározható, háromdimenziós létélményekre épül, a fizikában analóg módszerekkel egyszerre több dimenzióban is megtanultunk számításokat végezni, érzéki tapasztalatainkat pedig szintén változatos nyelvi jelrendszereinkkel próbáljuk prezentálni. Viszont annak a tudásnak a közvetítése, amelyet a természettudományokban otthonosan mozgó ember köny- nyűszerrel meg tud jeleníteni (például vektorokkal), a nyelvi kommunikációban sokkal bajosabban megy. Meg vagyunk átkozva az olyan fogalompárokkal, mint szubjektív és objektív, egyedi és általános, sok és kevés... Ezek a fogalmak majdhogynem afféle nullvektorok, hiszen jelöltjeik mindenkinek mást és mást jelenthetnek, segítségükkel valójában nem ’ilyen’ és ’amolyan’ képeket közvetítünk a világról, hanem inkább ehhez és ahhoz hasonlókat. Amikor az ember belefárad a fogalmi automatizmusokba, éppen jól jöhet egy olyen esztétikai élményekkel kecsegtető labirintus, melynek falai Ferdics Béla és Gyenes Gábor műveivel vannak kirakva. Az itt kiállított képeket akár a Da Vin- ci-kód mintájára is fejtegethetné az utókor, s talán 500 évvel később még bestseller is készülhetne belőlük. Amennyiben lennének még útvesztők, és volna értelme a könyveknek. Sokat törtem rajta a fejem, vajon kettejük közül melyikük kölcsönzött alkotásainak olyan átfogó jelentéstartalmakat, melyeket példaként tudnék felmutatni ebben az interpretációban. Mondhatnám azt is, hogy az erős töprengés következtében szarvaim nőttek, mint egy Minótaurusznak, lassan már Ferdics Béla műveivel álmodtam, az utcán pedig Gyenes Gábor grafikái jöttek velem szembe; a boltban egy disznó nem akarta felváltani a tízesemet, az aluljáróban pedig egy hatalmasra nőtt hangya kért némi aprópénzt, persze hiába. E képek technikai kivitelezésének kérdését mellőzve egy biztos: bármelyik úton indulunk is el, a két művész szemléletmódjában sokkal több a közös pont, mint a differencia. Ferdics Béla alkotásait az a fajta tömény gondolatiság feszíti, amit többnyire az absztrakt művészeti irányzatok alapvonásának tartanak. Néhány kivételtől eltekintve stilizált festményei, de legfőbbképpen ceruzarajzai mintha a túlintegrált világunkban hatalmi helyzetbe kerülő antropomorf gondolkodásmód korlátáit tematizálnák. Pontosabban ennek az ál-ant- ropomorfizmusnak, az ember- központúságnak a látszatát. Azt a hiányt, amely a modem ember életvitelének és szemléletének deformációját, különböző elhajlásait idézi elő. Kultúránk egyik alappillére, amely segít különbséget tenni jó és rossz dolgok között, az a kategorikus imperatívusz, amely a minél teljesebb önismeretre, önreflexióra szólít fel. A Légy önmagad! utasítás - mely korunk egyik legfertőzőbb parancsa - viszont megfeledkezik arról, hogy mindezt egy erőszakos medialitás és a szinte már követhetetlenül múló divatok árnyékában hirdeti, egy olyan történelmi háttérrel, amelyben nem az individuum felszabadítása volt a cél. Ebből kifolyólag, amikor az egyéniség elvesztését vagy hiányát érzékeljük, valójában egy saját lényegének ellentmondó individualitás megfoghatatlansága, elérhetetlensége miatt esünk kétségbe. Az egyén és a tömeg találkozásának, ill. konfrontálódásá- nak Ferdics Béla alkotásaiban nincs igazi végkifejlete. Képein elvékonyodik a humanoid arc, nem marad belőle egyéb, csak egy emlékmás, részletek, s a hasonulás jelensége asszimilációvá egyszerűsödik. Ez a fajta individuum, vagy ami belőle megmarad, mulatságos vagy groteszk töredékévé válik a világnak. Ó már nem is a sokaságban fog feloldódni, hanem eltárgyiasodott életével egyenesen a környezetébe idomul. A nézőnek csak az emberi propor- ciók maradnak, és persze saját értelmezői szabadsága. Ferdics nyugtalanítóan bölcs, és a létkérdésekre valahogy mégsem tragikus gesztussal reflektáló műveinek kontextusába tökéletesen illeszkednek Gyenes Gábor alkotásai, aki a rész és az egész, az egyéni és az általános közti kapcsolat problémájának elméleti síkon való megválaszolhatatlansága miatt előszeretettel kínál fel a mindennapi életből ismert és megszokott jeleneteket továbbgondolásra. Gyenes Gábor képi és gondolat-univerzumát 4-5 év egymásra épülő tematikus grafikái kapcsolják össze. Ezek nagyon erős tengelyét jelenti az Urbanic ciklus, mely a jelenkori ember fragmentált életterére vonatkoztatja vissza az individuális és a tömegszerű jelenségek szemantikai diszharmóniáját. De ugyanennyire figyelmet érdemelnek az Ants, vagyis Hangyák című legújabb portrétanulmányai is, melyek a fotó- és filmtechnika-, valamint a hagyományos ábrázolásmódok intermediális metszéspontjaiként is megállják a helyüket. Egy portré mindig erősen kötődik az ábrázolt személy identitásához. De ugyan milyen lehet egy hangya? Kicsi, vörös vagy fekete? Szőrösek a végtagjai? Nemcsak a hangya lehet sztereotip, hanem a róla alkotott képünk is ugyanolyan sematikus elemekből van felépítve, mint amelyeket legtöbbször a környezetünkről alkotunk. Első ránézésre úgy tűnik, hogy Gyenes Gábor sem tudja megkerülni a metafizikai és nyelvfilozófiai megközelítések kerülőútjait, második ránézésre nyilvánvaló, hogy kicsit unja ezeket. A bölcseleti álláspont helyett a filozófiával kacérkodó, a mindenkori metafizikai kérdésektől nyugtalan néző lelkét megértő iróniával igyekszik megszelídíteni. Mintha azt mondaná: ha megveszünk, akkor se fogunk önmagunk fejébe látni. A világ tele van szimbólumokkal, az optikánknak pedig csak a keretei biztosak. Fogadjuk meg ezért inkább Rilke vagy Cronenberg tanácsadását - mielőtt értelmezni próbálnánk a dolgokat, próbáljuk meg érzékelni azokat. Képei nekem azt súgják, húzódjunk csak szépen vissza a saját téridőnkbe, hiszen a világ folyamatosan új perspektívába helyeződik, ahol nem mindig a mérték az arany középút. Időnként a jelentéktelen apróság is lehet mulatságos vagy rémisztő, az, ami egyedi, ugyanolyan erővel lehet félelmetes vagy komikus. Az egyénnel (tehát egy másik Énnel) vagy a tömeggel való szemtől szembeni találkozás mindig hatalmas merészséget igényel. Minél kevésbé tudunk a való világban azonosulni valamivel, annál inkább megvonjuk a tekintetünket tőle. Amikor tudatunkban eltávolodunk a látványtól, a sokaság formái elmosódnak, s miközben fárasztóan unalmas képet kapunk, az individualitás csak előttünk marad láthatatlan. Gyenes Gábor képein gyanúsan sok az elmosódott alak, bizonytalan kontúrokkal. Mintha az őket bámuló tekintet éppen egy álomból térne magához, s éppen csak értelmezni kezdené a látottakat. Figurái szétfolyó világukban is megerősítik a nézőt abban, hogy bizony, csak a szép nagy plazmatévé adhat éles képeket. A valódi élet idején, egy belső képalkotás közepette viszont feloldódnak egymásban a világ kis és nagy dolgai. Elhangzott a kiállítás megnyitóján, a dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galériában. Atár- lat 2013. január 11 -éig tekinthető meg. LAPSZEL Erősödő törésvonalak KERÉKGYÁRTÓ T. ISTVÁN Még ha egykönnyen nem is tudunk belenyugodni, mára nyilvánvaló ténnyé vált, hogy a többségi társadalom és a cigányság közötti törésvonalak nap nap után és szinte megállíthatatlanul mélyülnek. Ebben döntő szerepet játszik, hogy a cigányok nagy része számára a társadalom lényegét jelentő mozgás, azaz csaknem mindenféle mobilitás végérvényesen megszűnt. Ezzel egyidejűleg pedig - ha tudomásul vesszük, ha nem - szinte mindegyikük menthetetlenül kívülre került a többségre jellemző közös nyelv és tudás keretein, illetve az ezek révén elérhető, elfogadott kulturális mintázat rendszerén. így valóban jogos kérdésként merül fel, hogy sikerült-e megkötni velük a magunk társadalmi szerződését, minden területen és teljes érvénnyel? Noha vitathatatlan, hogy már a korábban lefektetett alkotmány is elvileg körvonalazta a szerződés vezérelveit (több-kevesebb pontossággal definiálva az állampolgári jogokat és kötelességeket, a teljesítmények és jövedelmek viszonyának legfőbb szabályozó elveit), egyáltalán nem véletlen, hogy az utóbbi másfél évtized alatt az alkotmányban rögzített viszonylatrendszer kétségkívül a fonákjára fordult. Bármennyire elfogadta is a társalom túlnyomó többsége a korábbi alkotmányt, a cigányság változatlan, sőt fokozódó underclass állapota újabb és újabb dilemmákat vet fel. A cigányságnak szemernyi esélye sincs a formális vagy tényleges bekapcsolódásra a munkamegosztás kialakult rendszerébe, aminek következtében valójában sem normális munkával, sem elfogadható jövedelemmel nem rendelkezik. Vagyis ezen a szinten is menthetetlenül sérül az elfogadott társadalmi szerződés, s ezért is nélkülözhetetlen az alkotmányos elvek újbóli társadalmi megerősítése, amiből nyilván a magyarországi cigányság sem maradhat ki. Főleg azért nem, mert az utóbbi évtizedben annyira átalakultak a társadalom gazdasági és szociokulturális viszonyai, hogy az alkotmányos szabályozórendszerek gyakorlati realizálása még sürgetőbb lett. Mindenekelőtt abból kell kiindulni: ha a társadalmi együttélés alapvető rendezőelveinek újrafogalmazását irányadónak tekintjük, a társadalom egyetlen rétegének az igazságérzete sem sérülhet. A többségi társadalomban aligha lehetséges valamiféle mindenre kiterjedő szociális konszenzus, legfeljebb egymástól eltérő és egymást gyakran keresztező csoport- és rétegkonszenzusok léteznek. S ebbe beletartozik a cigányság is. Bár a mai társadalomban a javakjelentős hányadát (például az egészségügyi ellátás, az oktatás, a szociális juttatások és az infrastrukturális beruházások útján) nem vagy nem elsősorban a teljesítményelv szerint osztják el, ebből mégsem következik, hogy újra be kellene vezetni valamiféle szükségletelvet. A cigányságot sújtó egyenlőtlenségek így sem szűnnének meg egy csapásra. Mert azokból a javakból, amelyek jogilag és a közhit szerint egyenletesen, illetve a feltételezett tényleges szükségletek szerint kerülnének elosztásra (például a tanulási és munkalehetőségek, a közbiztonság fenntartása, az infrastrukturális beruházások formájában), nos, ezekből a közép- és felső rétegek szükségképpen jóval nagyobb arányban részesülnek, mint az alsóbb rétegekhez sorolható cigányok. így akárhogyan nézzük, az erősödő törésvonalak az új alkotmány bevezetése ellenére is megmaradtak. A szerző magyarországi szociológus A kulturális örökségvédelem tízéves tevékenységünk tükrében címmel rendezett szimpóziumot tegnap Pozsonyban a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma. A Szlovák Nemzeti Múzeum részeként működő intézmény 2002-ben alakult meg. Ebből az alkalomból Jarábik Gabriella igazgató emlékplakettet adott át a múzeum szakmai munkáját segítő szervezetek és intézmények képviselőinek. Az eseményről bővebben lapunk hétfői számában olvashatnak. (Szabó László felvétele)
