Új Szó, 2012. december (65. évfolyam, 277-299. szám)
2012-12-10 / 284. szám, hétfő
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. DECEMBER 10. Vélemény És háttér 5 A páciens máig nem tudja, miként történik az ő gyógyításának finanszírozása Ablakon kiszórt pénz Lűttek 40 milliónak, tele van a sajtó az első Fico- kormány döntésének (eddig csak egy) következményével. LOVÁSZ ATTILA A Smer védekezik, nagyon helyesen mutatva rá arra, hogy a kötelező egészségbiztosítás megengedett vagy nem megengedett haszna politikai alapvetés, az ellenzék pedig kaszát egyenesít, „Fizessen a Smer!” felkiáltással - az meg úgy sem fizet. Majd fizet az állam. Tehát mi. Mint mindig e kis országban, most is az alapvetésekkel van baj. Merthogy az egészség- biztosítás itten honos rendszere a rendszertelenség maga, nézzük meg, miért. Az egészségügyi ellátás biznisz. Aki azt hiszi, hogy szívesség vagy szamaritánus szolgálat, most fejezze be az olvasást, mert rajta semmilyen érvelés nem segíthet. A gyógyítás nagyon magasan képesített szakma, a gyógyítás technológiái a gyógyszereket beleértve nagyon drágán kitalált, kikutatott, megalkotott eljárások, termékek és szolgáltatások, amiket valakinek meg kell fizetnie. Amíg nem létezett egészségbiztosítás (magyarul még mindig helyesebb lenne a betegbiztosítás, mert a beteget biztosítjuk, nem az egészséget), maga az orvoslátogatás is elképzelhetetlen volt a szegényebbeknél, az orvos általi gyógyítás pedig a jómódúak kiváltsága volt csupán. Az egészségbiztosítás ama formája, amelyben az egészséges ember a kiszámíthatatlan megbetegedés esetére biztosítja magát, az orvostudománynak is jól jött, hiszen az ágazat hirtelen sokkal több embernek szolgálhatott, így annak fejlődését tulajdonképpen az egészségbiztosításban felhalmozott pénzek szavatolták. A szocialista egészségügyi rendszer viszont a mindenkinek egyformán elve alapján közpénzekből állta a gyógyítást, amely ugyan látszólag mindenkinek járt, de csak az acylpiri- nig, aztán már jöttek az egyenlők és egyenlőbbek. A rendszerváltást követő hatodik esztendőben aztán kitaláltuk a spanyolviaszt, és megalkottuk a biztosítási rendszer és az újraelosztás olyan érdekes katyvaszát, amely átalakítás nélkül továbbra is problémagyár marad. Lett több biztosító, de nem lett verseny. Az adókoronák újraelosztása helyett bevezettük a biztosítást, de az csak egy újabb adófajta lett: nem szerződtünk rá, törvény írta elő egyenlő mértékben, csak azt választhattuk meg, kihez megy a pénz. A magánkézben lévők részvénytársaságok voltak, tehát volt (s van) haszon, amit a tulajdonosok várnak el, miközben a pénzt a törvény alapján kapják, nem keresik, azaz nem vállalkozás, még ha annak néz is ki. Az állami biztosítónál pedig volt (és van) trafikrendszer, haverok, csókosok és párthűek jól fizetett állásaival. A rendelők magánkézben (biznisz), a kórházak egy része állami (lásd: csókosok, haverok, párthűek), más része magán, ahol igenis van haszon, nem feltétlenül a biztosítótól. A páciens máig nem tudja, miként történik az ó gyógyításának finanszírozása, de hogyha nagy a baj, akkor drága a dolog, páciensek és családjaik a megmondhatói. Ahelyett, hogy az állam szavatolná az egészségügyi ALAPellátást, amit viszont meg kellene fogalmazni a pénzallokáció helyett, ezt közpénzből áll- nák, a többi legyen a biztosítók és a biztosítottak dolga, szerződés szerint, mindkét oldalon jogi garanciákkal, behajthatósággal. Amíg ez nem lesz, addig a magánbiztosítók adóbeszedők lesznek, s hiába osztják a pénzt okosabban, mint állami társuk, nem tudják megállítani a kórházak eladósodását, de azt sem, hogy irigykedve nézzen rájuk bármelyik közpénzre éhes köz- tisztviselő. Amíg a kórházak szórhatják a pénzt, amíg a kórházi ágyakat nem a fizető páciensek, hanem párthatározatok alapján tartják fenn, amíg nincs a biztosítók között verseny, s amíg a biztosítás sima kötelesség (műit az adó) és nem szerződés, addig akár mindegy is lehet, mennyit tapsoltak el egy rossz törvénnyel. Ennek többszörösét tapsolja el a rendszer a kiigazítás lehetősége nélkül, ami persze, nem jelenti azt, hogy egy ostoba jogszabály következménye, a többmilliós számla, rendben volna. Nincs rendben. Ennyi energiával akár szivarra is gyújthat ajogalkotó - százeuróssal.- Elsősorban leszögezném, hogy ez volt az első kongresszusunk, de már harmadszor választottak meg elnöknek (SomogyiTibor/befunky) JEGYZET Rossz eredmény PÉTERFl SZONYA Akár jó hírként is értékelhetnénk, hogy Zsolnán békét kötöttek az ellenfelek. De mert az ügyeleteket nem vállaló dokik elérték céljukat, s az orvosszakszervezet, úgy mint Radičová kormányzása idején, falhoz állította a Fico- kormány reprezentánsait, félő, hogy ezt a forgatókönyvet bármikor előveszi. Nem csak Zsolnán, másutt is. Noha a fehérköpenyesek lemondtak bérük bizonyos hányadáról, s ezzel havi majd 80 ezer euróval csökken (hét) az intézmény eladósodása (ami havonta maj d 400 ezer euró), illetve elvállalták az ügyeleteket is, s az igazgató semmisnek tekinti a 18 rebellis orvos fel- mondását, szó sincs fegyverletételről. Fegyvemyugvásról is csak azért, mert nyakunkon a karácsony. Ajanuárban esedékes bérrendezés miatt az orvosszakszervezet ismét kiélezi a helyzetet. Jelenleg nem csupán a felmondást benyújtó 18 orvos, és a velük szolidáris társaik lehetnek elégedettek, hanem az egyetemi kórház valamennyi dolgozója. Pedig rövid ideig úgy tűnt, hogy „büntetésként” elveszítikran- gos besorolásukat, s hagyományos kórházként működnek majd. Sőt, a pakliban benne volt az is, hogy az egészségbiztosítókjövóre nem szerződtek volna az eladósodott intézménnyel. Tudom, a betegek itták volna meg ennek levét, de végül kénytelenek lettek volna beletörődni abba, hogy más városban jutnának kórházi ellátáshoz. Nem a zsolnaiak lettek volna az elsők, akik kórháza azért szűnt volna meg, mert eladósodott. Ezek után nehéz elhinni, hogy az egészségügyi tárca komolyan gondolja az ágazat gatyába rázását az általa kinevezett kórházigazgatókmegrend- szabályozásával együtt. Nehéz elhinni, hogy kevesebben várnak majd a műtétekre, megszűnik a korrupció és sorolhatnám. Végre tudatosítani kellene, az ország költségvetéséből nem lehet fenntartani ennyi kórházat, az ágyak, osztályok megszüntetése szépségtapasz volt csupán, nem hozta meg a várt eredményt, a költségmegtakarítást. Zuzana Zvolenská megmutathatta volna, egyetlen célja az ágazat megreformálása. Zsolnán bebizonyosodott, hogy erről szó sincs, s ez rossz hír mindenkinek. KOMMENTAR A mozdulatlanság bája MOLNÁR NORBERT „Ezúton is kérem a küldötteket, hogy aki ma felszólal, ne ragadjon le a közhelyek ismételgetésénél, miszerint modernizálni, fiatalítani, nyitni kell, mert ezt mindenki tudja.” Ezt mondta Berényi József, a Magyar Közösség Pártja elnöke a párt első (sic!) kongresszusa küldötteinek. Jó szöveg. Mindenkinek tele a hócipője a közhelyekkel a modernizálásról és a fiatalításról. Mert mindez csak a szavak szintjén létezik. Hogy van-e erre társadalmi, pontosabban párton belüli igény, senki sem tudja megmondani. Egyébként valószínűleg nincs. Egyetlen új név található az MKP vezetésében (A. Szabó László), s aki eltűnt onnan (Bárdos Gyula, aki Csemadok-elnökké avanzsált) éppen az MKP egyik leghitelesebb arca volt még akkor is, ha az utóbbi időben finoman megbújt a parlamenten kívüliség szürkeségében. Semmiféle radikális változás nem történt. Az elnökség összetételének szabályait is úgy változtatták meg, hogy Csáky Pál exelnök még véletlenül se maradjon ki. Vagyis a fiatalítás és a modernizálás helyett a stabil vonalvezetés maradt. És lehet, hogy ez így helyes. Az MKP évek óta hangoztatott mantrájával szemben választói soha nem igényelték hangosan a változást. A párton belül ugyan néhány fiatal igen, de azt vehetjük úgy, hogy saját maguknakköveteltekhelyet a pártvezetésben. Mi van, ha a párt választói konzerválván ragaszkodnak a meglevőhöz? Mi van, ha a párt választóinak elég az a momentum, hogy az MKP magyar, és egyedül ő képviseli az itteni magyarságot, mert az a másik eladta magát a szlovákoknak, ahogy ez a párt vezetőinek szájából oly gyakran elhangzik? A pártvezetés ezt talán tudja, és tudatosan nem tesz semmit a változásért, de a szavak szintjén megengedőnek mutatkozik. De lehet-e ezzel a hozzáállással új választókat szerezni? Attraktívvá tenni a pártot? Aligha. Csak választókat lehet megtartani. „Ha négy év múlva sem sikerül a bejutás, befellegzett” - ezt is Berényi József mondta a küldötteknek. Legalább annyira patetikus, mint amennyire profán a mondat. És még csak nem is igaz. Az MKP az a párt, amely mindent túlél. Túlélt két parlamenti választási buktát, és újabb választásokra készül. A többi jobboldali párt kirekeszti, az MKP mégis tartja a népszerűségét (igaz, alacsonyan). Lehet, csak ahhoz kell hozzászoknia, hogy a jövőt a regionális politikára kell építenie. Fico választása JARÁB1K BALÁZS Szlovákia pert vesztett a nemzetközi döntőbíróságon az Union Egészségbiztosító tulajdonosával szemben, ami negyvenmillió eurónáljó- val nagyobb dilemmát jelent Robert Ficónak. Világos az üzenet, elsősorban ami Fico további államosítási terveit illeti, a piacnak és vélhetően az EU-nak is lesz egy-két szava még az ügyben. Tegyük hozzá, hogy a döntés még az első Fico-kormány lépésének következménye, mára a helyzet és Fico kommunikációja is megváltozott. Fico választásának igazi tétje nem csupán abból áll, ki ellenőrzi majd az egészségügyi biztosítókat, pontosabban az egészségügyet, mint az egyik legfontosabb elosztórendszert. Robert Fico ambíciója - magyar kollégájához Orbán Viktorhoz hasonlóan - az elosztó rendszereket állami (értsd politikai) irányítás alá vonni. Ezért nem kell feltétlenül lekommunistázni Ficót. Hasonló a trend az egész világban, a kormányok globálisan magukra vállalták - pontosabban varrták az adófizetők nyakába - a privát szféra hatalmas adósságait. Elég csak az Egyesült Államokra gondolni. Ennek az ára, hogy a kormányok a legfontosabb elosztó rendszereket saját ellenőrzésük alá próbálják vonni. A globális trend azonban nem jelenti azt, hogy az államok megtanultak volna hatékonyan menedzselni kulcsfontosságú rendszereket, vagy vállalatokat. Globális szinten sem működik, bár Amerikában ideiglenesen létezik állami felügyelet. Nálunk az állam nemigen tanulta meg a menedzsmentet, és a politikusok sem gondolkodnak ideiglenes felügyeletben. Bár a szlovák gazdasági megoldások részben a magyar unor- todoxiát idézik, Fico választásának tétjétjócskán felsrófolja az a Szlovákia és Magyarország közti különbség, ahogy a két ország eltérően látja Éurópai Unión belüli szerepét. Míg Orbán a minél nagyobb szabadságra törekszik az Unión belül, a szlovák elit feltétlenül az EU első csoportjába akar kerülni - egyébként egyedül a közép-európai államok közül. Ennek viszont ára van. Sőt, ez volt az egyik oka Fico változásának és új, immáron eurokomform stílusának is. Ha a Fico-kormány hasonló módon viszi véghez az egészségügy államosítását, mint ahogy azt a magyar tette - vagyis nem megegyezésen alapon -, Szlovákia akár az EU első csoportjába való tartozást is kockára teheti. Ez pedig már nem egy negyvenmilliós tétel.
