Új Szó, 2012. december (65. évfolyam, 277-299. szám)
2012-12-08 / 283. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. DECEMBER 8. Szalon 23 1 KORONG - 1 KÖNYV Óvatosan a feszülettel! Nosztalgiázzunk egy kicsit! A New York Times Book Review 1979. december 30-ai számában közölt lista szerint a ’70-es évek bestsellerei között - Mario Puzo A keresztapa című regénye után - a második helyen William Peter Blatty Az ördögűző című alkotása áll, melynek keményfedelű kiadásából 205 265, fűzött verziójából pedig 11 948 000 példány kelt el az Egyesült Államokban a könyv 1971-es megjelenése óta. H. NAGY PÉTER ARTHUR PEACOCKE EGY A regényből 1973-ban film készült, s a William Friedkin rendezte produkciót azóta is a horror egyik kimagasló teljesítményeként tartja nyüván a szakma. Az ördögűző sikere jó példa arra a kölcsönös árukap- csolásos technikára, amely manapság is működik: a film segít eladni a könyvet, és viszont. Számunkra azonban nem ez lesz fontos a továbbiakban, hanem a mű közvetlen kontextusa. Menjünk tehát vissza egy összefüggés erejéig az 1970-es évekbe. A szóban forgó időszak minden bizonnyal azért kedvezett a rémregény műfajának, mert a divatossá váló irracionális megnyilvánulások egyre több, a gondolkodásba belefáradt ember elméjéhez találtak utat. John Sutherland Sikerkönyvek című munkája pontosan jellemzi ezt a szituációt: „Az 1970-es évek okkultizmus-, fantazmagória-, ufológia- és rém- regény-divathulláma nyilvánvalóan kiaknázta azt a körülményt, hogy az ortodox tudomány népszerűtlenné vált, és hogy az emberek meg akartak szabadulni a tudomány tantételeitől és tekintélyétől.” Részben ez a magyarázata annak, hogy ebben a horizontban a ki- kapcsolódás egyben menekülés az észtől... Az ördögűző sztorija régi alapmotívumra épül, hiszen a gyermekek dé moni megszállottsága Henry James klasszikus re génye, A csavar fordul egyet óta állandó tartozéka a rémtörténetnek és a horror zsánerének. A film hivatalos összefoglalója így szól: „Minden idők legfélelmetesebb filmjében a kis Re- gant megszállja az ördög. Édesanyja, Chris tanácstalanul és döbbenten figyeli kislánya egyre különösebb viselkedését, és egyik orvostól a másikig jár, hátha valaki megfejti különleges betegsége okát. Az orvosok kellemetlenebbnél kellemetlenebb vizsgálatoknak vetik alá a kislányt, míg végül Chris elkeseredésében Merrin atyához fordul, az ismert ördögűzőhöz, mert a Regan testét uraló gonosz már a gyilkosságoktól sem riad vissza.” Kiderül ebből a leírásból, hogy Chris (Ellen Burstyn) - miután lánya lehordott mindenkit, pszichokinetikus tevékenységével lehűtötte szobája hőmérsékletét, majd átható hullaszagot árasztott-választás elé kerül: az orvosokra bízza Regan (Linda Blair) életét, vagy az egyház közvetítésével inkább a címszereplőhöz (Max von Sy- dow) fordul, hátha az ima segít. (A film egyik leghíresebb, legdurvább jelenete az, amikor Regan egy feszülettel elveszi saját szüzességét, és káromkodások közepette anyja arcát beledörgöli a szűzhártyavérbe.) Ebből a szempontból Az ördögűző színre viszi tudomány és vallás vitáját, s ennél a témakörnél érdemes egy kicsit megállnunk. A Kalligram Kiadó 2008-ban indított útjára egy könyvsorozatot Tudomány és vallás címen, melyben olyan szerzők munkái olvashatók, akik mindkét területen kompetensek. Néhány példa: Alister McGrath, a Dawkins istene című könyv írója a történeti teológia professzora Oxfordban, doktori címét viszont molekuláris biofizikából szerezte; John Polking- horne, az Egyetlen világunk szerzője anglikán lelkész, a cambridge-i egyetem tanára, az Egyesült Királyság tudományos akadémiájának tagja; lan G. Barbour, A természettudomány és a vallás találkozása című opus szerzője a fizika és a vallás emeritus professzora a Carleton Col- lege-on; a 2006-ban elhunyt Arthur Peacocke, az I Egy tudományos kor teológiája című monográfia írója szintén anglikán teológus és biokémikus volt. Természetesen nem a titulusok miatt soroltam fel az érintettek egy részét (a sorozatban eddig hat kötet látott napvilágot), hanem azért, hogy lássuk, a projekt koncepciója megalapozott. Vessünk egy pillantást Peacocke álláspontjára. Abból indul ki, hogy „a tudomány és a teológia kapcsolatának viharos története tanúsítja, hogy ha a teológia hihető akar maradni, nem rejtőzhet el egy nyugalmas helyen, ahol kora tudományától védetten él”. Majd így fogalmaz: „A teológiának most az a feladata, hogy kialakítsa az ésszerűség alkalmazásának feltételeit egy olyan közösségben, amelyben nincs automatikusan létező tekintély (mint például »az egyház azt mondja«, »a Biblia azt mondja« stb.), hanem a legjobb magyarázatra következtetéssel interszubjektíven kell hitelességre szert tennie, egészen a konszenzusig.” Vagyis Peacocke azt hangsúlyozza mindvégig, hogy a teológiának el kellene jutnia oda, hogy ne mondjon ellent a természettudomány leírásainak, azoknak az elméleteknek, melyek helytállósága bizonyított. „Az univerzum lehetséges sorsa ugyanis felveti azt a kérdést, hogy - bármit mondanak is a vallásos hívők - nem hiábavaló-e annak egész története.” De mi köze mindennek Az ördögűzőhöz? - kérdezhetnénk. Nos, Peacocke könyve a rengeteg teológiai tantétel újraértelmezése közben szembenéz az „exorcizmus” jelenségével is. Szerinte „az »ördögűzés« szintén nem elsősorban a démoni világ létének, hanem annak bizonyítéka, hogy egy »ördögűzőnek« bele kell magát helyeznie a beteg gondolatvilágába és abbeli meggyőződésébe, hogy egy külső ágens (»démon«, »ördög« vagy bármi más) tartja hatalmában”. Majd a hirtelen vagy spontán gyógyulásokat pszichoszomatikus kapcsolatrendszer felől próbálja megérteni a szerző. Bár a placebo- hatást nem vonja be Peacocke a gondolatmenetébe, a gyógyításokkal kapcsolatban a pszichológiai tényezők hangsúlyozására épülő gondolatmenete ezen a ponton sem válik teljesen elfogadhatatlanná. Talán érdekes párhuzam, hogy Friedkin filmjében Merrin atya kudarcot vall, ördögűzés közben éri a halál; majd Karras atya (Jason Miller) egy tökéletesen más módszerhez fordul: addig üti Regant, amíg a démon végül is távozik belőle, a megszállt pap pedig kiugrik az ablakon. A film tehát meglehetősen kétértelmű választ ad a konfliktusra, hiszen ami nem sikerült az orvosoknak, az nem sikerült az ördögűzőnek sem. Karras nem azért járhatott sikerrel, mert hivatását tekintve pap volt, hanem azért, mert előtört belőle bokszolói múltja... A fentebb már idézett Sutherland erre a következőképpen reagál: „A rémregény igényelte különleges földolgozás és kétségtelen valószerűtlenség azzal az előnytöbblettel jár, hogy lehetővé teszi a szülő számára, hogy egyszerre két ellentétes gondolatban higgyen, és ne ismerje fel saját indulatait az efféle hatásvadászó művekből áradó erőszakban. Az emberfeletti szülőuralom kényszerképzetét az emberfeletti gyermeki megszállottság fantáziaképei enyhítik.” Hogy van-e ilyen „gyógyító” hatása a horrornak, nehéz kérdés. De bárhogy is legyen, gimnazista éveim (anno a videokorszak) egyik kedvenc darabja és Peacocke remek könyve engem most inkább arról győzött meg, hogy maradjunk csak a tudománynál... SZALON-SZELET Holokauszt az Arénában Színház. Hova tűnt a politikus, a közéleti kérdésekben állást foglaló, a társadalom morális-mentális állapotát formálni akaró színház? - teszik fel olykor a kérdést szebb napokat látott (jobbára) szakmabeliek. Nos, aki a társadalmi felelősségvállalás és a történelmi önreflexió tőről metszett szlovák változatára kíváncsi, a pozsonyi Aréna Színház táján nézzen szét. A Duna ligetfalui oldalán működő teátrum „Polgári ciklusnak” nevezett sorozata még 2004-ben kezdődött, a Tiso című drámával. Az elmúlt években Viliam Klimáček házi szerzővé vált itt, előbb a Dr. Gustáv Husák- elnökök foglya, foglyok elnöke című darabját, majd a Kommunizmust tűzte műsorára az Aréna. Új művét december 12-én mutatják be Rastislav Ballek rendezésében. A Holokauszt kerettörténete szerint Anna Králiková a bársonyos forradalom után azért tér haza külföldről, hogy visszaigényelje családja vagyonát - mígnem rájön, hogy egykori gazdagságuk árjásításból ered. Innen lépünk vissza a második világháborús szlovák állam idejébe, abba a korba, melyet a többségi társadalom gazdasági-kulturális fellendülésként élt meg, míg másokat vagonokba terelve Auschwitzba vittek... A húsba vágó kérdéseket feszegető előadást december 17-én és 27-én is játssza a társulat. (Viliam Klimáček: Holokauszt. Aréna Színház, Pozsony) A kotacu asztalka zsinórja Könyv. Jobb ma két japán szerző, mint egy: Higasino Keigo X - A gyilkos ismeretlen című bestsellere az irodalmi Nobelről idén is lemaradt Murakami Haruki Birkakergető nagy kalandjához csapódott hozzá a kosárban. Hogy ott is maradt, a fülszövegnek köszönhető, mely Higasinót „világhírű, Naoki- díjas szerzőként” mutatja be a magyar közönségnek. Megvolt az első derűs pillanat, nézzük, mit tud egy japán bestseller. Nos, se nem jobb, se nem igénytelenebb, mint amit angolszász húzóneveknek köszönhetően fogyasztunk. Krimi, abból a fajtából, amelynek a 29. számozott oldalán névvel, lakcímmel tudjuk, ki a gyilkos. Már csak az a kérdés, bizonyítható-e, továbbá, hogy ki a pengébb elme: a hullát eltakarító szerelmes matematikatanár vagy a rendőrséget segítő fizikus. Egy idő után igazából a reáliák kelnek önálló életre és válnak érdekessé: mi is lehet az a kotacu asztalka, amelynek zsinórja gyilkos eszközzé válik? Mekkora az a nappali, amely hat tatami méretű? Vajon az a tény, hogy a gyilkos egy kiöregedett bárhölgy, mit üzen a japán olvasóknak? Azonnal tudják, hogy bűnhődés lesz a vége, hiszen a jó (japán) erkölcs ezt követeli? Szóval, izgalmakban nincs hiány. Murakamiról meg majd legközelebb. (Higasino Keigo: X-A gyilkos ismeretlen. Libri) A Magnum legnagyobb pillanatai Fotó. Bár az elmúlt hetekben a Fotóhónapnak köszönhetően Pozsonyban is szembesülhettünk a fotóművészet ágaival-bogaival, egy nagy legenda kedvéért talán Bécsig is érdemes elmenni. A Westlicht Galériában - nem először - a nevezetes Magnum fotóügynökség anyagából látható reprezentatív kiállítás. Az 1947-ben francia, amerikai és angol sajtófotósok által Párizsban alapított Magnum a szabadúszó fényképészek első közös nemzetközi ügynöksége lett - egyébként a mai napig a fotósok tulajdonában álló kollektívaként működik. A Bécsben bemutatott anyag az első negyven év terméséből válogat: 145 felvétel látható az alapítóktól - Robert Cápától, Henri Cartier-Bressontól, George Rodgertől és David „Chim” Seymourtól, további ötven felvétel a később csatlakozott alkotók sajtófotóit mutatja be. Például: itt van René Burri Che Gu- eváráról készített ikonikus havannai portréja 1968-ból. Tegyük hozzá: akár haza is vihető, a tárlat végén ugyanis a kiállított fotók egy részét árverésre bocsátják. 2013. február 10-éig viszont: mindent a szemnek... (In our time. Magnum 1947-1987. Westlicht Galéria, Bécs, Westbahnstrasse 40)
