Új Szó, 2012. november (65. évfolyam, 253-276. szám)
2012-11-28 / 274. szám, szerda
Horgász 15 A lehűlő vízben egyre éhesebbek a ragadozók, mégsem táplálkoznak egész nap www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. NOVEMBER 28. Eltűnt fehérhalak, gilisztaevő csukák Görbüljön a bot! Rohamléptekkel, feltartóztathatatlanul közeleg a szeretet és a fogyasztás ünnepe; a magukra valamit is adó hiper- és szupermarketek, plázák és szórakoztatónak álcázott bevásárlóközpontok legkésőbb november elején karácsonyi díszbe öltöznek, hadd higgye a kedves fogyasztó: ahogy a trópusokon a száraz és az esős évszakok váltják egymást, úgy a nyugati civilizációban fél évig húsvét van, fél évig meg karácsony (némi túlzással, az ünnepek utáni kiárusítást is beszámítva). Ez utóbbi - hagyományosan - nem csak a karácsonyi pontyok életének legstresszesebb időszaka, hanem a horgászfeleségeké és -barátnőké is. Mert ha már ajándékot, akkor hasznosat; s ha hasznosat, lehetőleg a kedvenc hobbiba vágót! Ilyenkor persze jó, ha van kéznél valaki, áld türelmesen elmagyarázza, miért ezt, s nem amazt a kütyüt kellene megvenni a kedvesnek. így lett néhány ismerősömnek összkomfortos, lábtartóval és beépített bárpulttal szerelt horgásszéke, spéci angol legyezőbotja, halradarja, limitált példányszámban gyártott orsója, s mit tudom én, mije. Miképp a világűr, a horgászcikkek piacának kínálata is végtelen, ami a gyakorlatban azt jelenti: mire belenyugodnánk, hogy no, innen már tényleg nincs tovább, máris jön valami új. Bár örök igazság, hogy attól, hogy spéci felszerelése van, még senki nem lett sikeres sporthorgász, az ember hajlik a túlzásokra. Abból, hogy van valamije, baj biztos nem lehet. Mostanság ha azzal nyaggat valaki, mivel lepje meg a pecást, azt szoktam válaszolni: csakis azzal, amiből minél többet be- gyűjtünk, annál kevesebb van belőle - idővel. Lőrincz Adrián Ötleteiket, beszámolóikat a horgasz@ujso.com címen oszthatják meg velünk. úgy, pecázni. Sok fölösleges holmival, amivel körülményes a helyváltoztatás. Na, ez az, amit nyolc-kilenc fokos víznél nem szabad. Már a reggeli első hely sem kecsegtetett sok jóval. Kishalmozgásnak szinte nyomát se láttuk, csak holmi babahalak priccentek szét, ha a kövezés mentén elhúztam a műcsalit. A keszegek, bodorkák valahová elmasíroztak, sem egy balinrab- lást, de még csak mámaugrást sem lehetett látni. Pedig mi sem jelzi jobban, hogy van a folyóban hal, mint a cirkáló kormo- ránok, amelyek állandóan ott járőröztek a fejünk fölött. Igaz, merülésüket nem láttuk a közelben. Annál inkább hallottuk a fegyverropogást a túloldalról. A sógorok hajtóvadászatot tartottak a Morva túloldalán, mert a sűrű durrogásokat követően vadkacsák csapatai menekültek mindenfelé. Mivel rablás sehol, mozgás semmi, egykedvűen fenekeztünk egy langóban - cserélgetve a csalit: csontit, trágya- és esőgilisztát -, később egy másikban, majd egy harmadikban. Eredménytelenül. A hazulról hozott, fagyasztott kishal sem nyerte el senki tetszését. A délután derekán elunom az egy helyben to- porgást, s fogom az új Daiwa pergetőbotot, a műcsalis dobozt, és nekieredek a part mentén. De valahogy ez sem akar működni. Sem a körforgó, sem a kanál, sem a vobler. Alulról két kolléga tűnik fel, gumihalak libegnek a botjaikon, panaszkodnak ők is. Még sokáig látom őket, ahogy trükközgetnek, hiábavalóan. Visszaballagok Tiborékhoz, és a gilisztás bottal feljebb megyek egy sekélyebb öbölben próbálkozni. Mikor éppen kifelé húzom a szereléket, hirtelen odaver valami a már így csukát nemegyszer, sőt süllőt is, de inkább tavon. Meglep a dolog. Ugyanott dobálok villantóval, hiába. Később, visz- szaballagva Tiborékhoz, kicsit fenekezek. Az ő feedeijeik sem szenvednek a túlterheléstől, hacsak az agresszív hattyú bele nem gabalyodik a zsinórjukba, amely hatalmas veretéssel landol, majd gőgösen úszkál előttük. Már csak te hiányoztál, morogjuk, nem sejtve, hogy hamarosan másik vendég übereli: egy gigantikus gépet cibálok ki, amely beslukkol- ja a gilisztacsokor felét. Úgy kapaszkodik a nagy girnyóba, mintha szárazföldi lény lenne. S láss csodát, ismét egy világos árnyék követi a kifelé tekert gilisztát! Nem nyúl utána, csak kíséri, aztán kisebb burványt csapva elugrik. Mi az ördög? Itt vannak a csukák, de csak a giliszta kell nekik? tétig, gyorsan dobálni kezdenek ők is, de ez már csak afféle agónia. Nekem sincs több kapásom. Újabb terv? - kérdi reménykedve a srác. Pakolás, morogjuk Tiborral duóban. Ha jól belegondolok, lehet, hogy hiába dobáltunk volna egész álló nap, csak az alkonyi fél-egy óra az igazi ilyenkor. S hogy igazolja a feltevést, tőlünk lejjebb, a túloldalon akkora rablás fröccsen, hogy száz méterről is sokáig látjuk a hullámait. Hiába, ez az őszi peca. Meg kell becsülni azt a kevéske időt, ami eredményesnek bizonyul. És hát, marad a tanulság és a fogadkozás: legközelebb semmi motyó, hátizsák, botok, fölösleges cucc, csak egy-egy szál pergetőbot, egy doboz műcsali, és a gyaloglás, dobá- lás, keresés, végig a kövezett part mentén. Már ha időközben be nem fagy a víz. A kövezés mentén sejtettük a csukákat Számtalanszor említettük már, hogy októbernovember, részben a december a pergetés legjobb időszaka (mert utána már az értelmetlen tilalom jön), amikor eltűnik, legalábbis elhagyja szokott helyét a sok fehérhal. KÖVESDl KÁROLY Ezúttal a Morva folyót vettük célba, amelyet nagyon sokáig hanyagoltam. Egész pontosan, idén egyszer sem jártam ezen a vízen, mert eluntam a rapszodi- kus voltát. Hol áradt, hol apadt, hol evett a hal, hol nem. Meg az egész idei szezon is gyengécske volt (bár a Kis-Dunára egy rossz szavam nem lehet), a Morváról egész nyáron nem kaptam jó híreket. Amikor pedig nyár elején felszabadult a rablók tilalma, azért kerültem ívben, mert zseb- kendőnyi hely nem akadt az alkalmi harcsahorgászok között. Most is inkább a haltelepítés utáni tilalom miatt gondoltam, hogy halastó helyett ismét folyóra menjünk; meg akartam mutatni kollégámnak, Tibornak és kamasz fiának ezt a vizet is, amelyen sosem horgásztak. Mert a folyó egyébként nagyon szép, főleg ilyenkor, szúnyogmentes őszi időben, s ha szerencséje van az embernek, tud bőkezű is lenni. Süket délelőtt Hát, a „bemutató” elég féloldalasra sikeredett. Jobban mondva semmilyenre, mert reggeltől kora délutánig szinte kapás nélkül sikerült végigsze- rencsédenkedni a napot. Amit jórészt annak köszönhettünk, hogy hibás volt a megközelítése a dolognak, terv és elképzelés nélkül mentünk - csak Nem nagy, de annál vadabb Innentől kezdve (A szerző felvételei) gilisztának. Elsőre balinnak vélem, de kiderül, megtermett csuka rándul kiflibe a reflexszerű bevágástól, vagy inkább meglepett hőkölésemtől. Néhány rugózás után lemarad. Fogtam már csak pergetek, és mire elősündörög a szürkület, meg is lesz a jutalmam. Az egyik lassú tempójú vezetés közben egyszer csak elnehezül a blinker, és rándul a bot. Itt a csuka! Folyással szemben próbál menekülni, persze, nincs esélye, akit a szúrós hármashorog megfog, az a parton végzi. A srácok odafutnak, mire jött, kérdezgetik. Mire, mire? Hát a legjobb műcsalira, ami létezik: kékes színű szilikonhalacska, előtte körforgóval. Ha semmi nem működik, ez akkor is. Volt ennél jobb is, de újabban eltűnt a boltokból. Annak a teste szürke, néha zöld volt. A gyártók állandóan újítanak, ami nem baj, csak közben elfelejtik a régit gyártani. A gyerek felvillanyo- zódva méri a halat, bizony, alig lépi túl a méretet, de azért mentve a becsület, mégis fogtunk halat. Mi az, hogy halat?! Tíz perc múlva jön a következő! Ez már szebb példány, olyan kettes forma, ugyanarra a csalira. Ezt már szákolni kell, bele is gabalyodik a háló szemeibe, megkínlódunk vele. Marad még vagy félóra söHETI TIPP Az öregebbje... AJÁNLÓ Ülnek, mmt fecskék a dróton, a pecások. Őszi telepítés után. Ilyenkor akinek lába, keze meg botja (és persze ideje) van, kimegy a tóra, csatornára, hogy megfogja a karácsonyi pontyot. Mert vérbeli horgásznál mégsem jáija, hogy boltban, csarnokban, piacon vegye meg a szenteste asztalára a halat. Hogyan pon- tyozzunk ilyenkor? A szakírók finomkodó módszereivel nem érdemes sokat foglalkozni, vélik sokan: a frissen telepített potykák a neveidében sosem találkoztak szúrós horoggal, zsinórral meg mindenféle idegen izével. Esznek mindent, ami elébük kerül. Hol keressük őket? A ravaszabbja szerint ott, ahol a teherautóról a vízbe kerültek, vagy annak közelében. Nos, ebben van valami, de nem aranyszabály. Az öregebbjének ilyenkor is megvan a szokott helye, s bár a pontyok vándorolnak, szabályosan „körbesétálják” a tavat, szinte megszokott útvonalon vonulnak, azért megvan a maguk búvóhelye. Menedéke. Ez a kulcsszó. Mert frissen vízbe rakott egy-két kilós pacnit fogni nem nagy művészet, a legdurvább dióverővel, harmincas madzaggal, kettes kampóval is túl lehet járni az eszükön. Finoman fogalmazva: az ilyen fogásnak csekély a sportértéke. Hanem a A Horgász melléklet legközelebb 2012. december 12-én jelenik meg. nagyja! Az öregebbje! Az már más nóta. Őket a legdurvább akadok, mélyedések, bedőlt fák sűrűjében kell keresnünk. Talán éppen ott, ahol senki sem ül, és nem veretik a vizet az etetőgombócok. Fölösleges tülekedni, pláne ilyenkor. Keressük inkább a békén hagyott, a nyüzsgéstől kevésbé megviselt helyeket, ahol nem csapkodják a kocsiajtót, nem csattognak a székek, nem zörögnek a bottartó katyusák. Ilyen helyen még az a csoda is előfordulhat, hogy egyszer csak elvonul előttünk egy buboréksor... Ami már nem pontyról árulkodik, bár ennek is bajusza van. Ő a szürke, vagy leső, akit „meg kell lesni”. Hiszen nem szentírás, hogy pontyból legyen a karácsonyi hal. (kövi)
