Új Szó, 2012. november (65. évfolyam, 253-276. szám)

2012-11-10 / 260. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. NOVEMBER 10. Szalon 19 FOLYTATÁSOS RÉGENY Egy háborús bűnös története - Non testatum, 18+1 SAMUEL BABBEL Az alsóvárosi lakásom hóna­pok óta üresen állt, úgy mentem vissza, mint egy turista, aki egy halálosan érdektelen múzeum­ba tévedt be. Valaki visszaszállí­totta a bútoraimat a B.-i szolgá­lati lakásból, amelyet, köztiszt­viselői munkaviszonyomnak az ellenem kimondott ítélet jogerő­re emelkedésével vége szakad­ván, megvontak tőlem. Mindent az előszobába zsúfoltak be, ami humorosnak tűnt. Az áramot ki­kapcsolták, félhomályban bo­torkáltam a lakásban; egyálta­lán, mióta kijöttem a sittről, va­lahogy mindenhol félhomály volt körülöttem: odabent nem spóroltak az erős fényű izzókkal. Ódzkodtam hozzáérni a búto­rokhoz, mintha teljesen idege­nek lennének. Még arra sem volt gusztusom, hogy kimenjek az erkélyre dohányozni, inkább le­vonultam a ház elé. Eszembe jutott, hogy bele­kukkantsak a postaládámba. A sok szemét között megakadt a szemem egy levélen, amelyen egy portugál bélyeg volt, ki tud­ja, mióta vesztegelt már ott. Azonnal feltéptem a borítékot, és olvasni kezdtem. Kedves Sebastian, talán nem találod zaklatás­nak, hogy írok Neked. Eszembe jutottál, mindjárt rátérek, ho­gyan. Tudom, sosem voltunk igazán barátok az egyetemen, alig néhányszor beszéltünk, s valószínűleg - nem emlékszem máregészenpontosan-csakaffé- le szokásos, unalmas dolgokról. De szoktalak látni néha, ahogy az előadások alatt a füzetedbe fir- kálgatsz, ahogy az egyetempark­jában nézed a füvet unottan, meg ahogy az egyetem melletti kocs­mában egyedül ülsz egy asztal­nál, és figyeled a sörödben a bu­borékokat. Erről jutottálmost az eszembe, ami talán furcsa Neked, de hát nekem is az. A címedet könnyű volt megszerezni, van in­ternet-hozzáférésem, úgy pedig minden pofonegyszerű. Mégis úgy láttam helyesnek, hogy ilyen klasszikus módon, úgy is mond­hatnánk, régimódian írjak Ne­ked. Ezt alevélpapírt az egyikhe­lyi kiskereskedésben találtam, és elvarázsolt: a remegése, a lágy színe, a könnyűsége. Vettem egy egész köteggel, és Te vagy az első, akinek ezen a papíron írok. Most már négy és fél éve, hogy Madeirára jöttem. Az egész tör­ténetet hadd ne kelljen elmesél­nem: szerintemnagyonkifárasz- tana mindkettőnket A lényeg, hogyidevetődtem, erreacsodála- tos szigetre. Sokhelyütt azt írják róla, az élővilága szegényes; utá­latosnak tartom az efféle tudálé­kos fanyalgást. Én épp az élővilá­ga miatt jöttem Madeirára, és nem csalódtam. Rögtön rátérek a lényegre. Vagy másfél hetet egy aprócs- t ka, koszos szállodában töltöt­tem, háromcsillagosként hirdet­ték, ami elég röhejesnek hatott. A tengerparton való bóklászásaim alkalmával azonban hamarosan megismerkedtem egyhelybelifér- fival, és gyorsan megegyeztünk, hogy hozzáköltözhetek. Fekete férfi, George Lucasnak hívják, ne kérdezd, honnan ez a név, csak portugálul beszél, és nem hallotta Csillagok háborújáról. Egy ten­gerparti kalyibában lakik, amelynek egybefüggő belső tere van, ezt osztja meg velem. Dön­gölt padlás, nádtetősfabódé, éjjel gyakran bemásznak a rákok meg mindenféle rovarok és csúszómá­szók (ennyit a szegényes élővi­lágról). A sziget keleti oldalán vagyunk, valahol a távolban Af­rika partjai. George Lucas ősei odaátról Marokkóból jöttek Madeirára pár generációval ko­rábban. Aszüleiőtmárnem taní­tották meg a nyelvükre. Éjjelente azonban George Lucas hangosan kántál álmában, hosszan, tagol­tan, sokkal lelkesebben, mint amikor éberen portugálul gajdol. Miután hónapokon keresztül hallgattam ezt az éjjeli szerená­dot, már jól el tudtam különíteni a hangokat, fel tudtam ismerni a (Gyenes Gábor illusztrációja) szavakat. Egyszerű nyelvnek tet­szett, a portugálnál jóval egysze­rűbbnek. Kérdeztem George Lu- castól, mi ez az egész, tud-e ma­gyarázatot, de úgy tett, mintha nem értené, amit mondok. Végül fogtam, és lejegyzeteltem az éjjeli előadását. Számos füzetlap meg­telt a fonetikusan lejegyzetelt szöveggel, amiből egy szót sem ér­tettem. Megmutattam néhány embernek a kevés helyi ismerő­söm közül, de elég hülyén néztek rám. George Lucas csaknem kiül­dözött a kunyhójából, amikor megtudta, hogy leírtam, amit álmában hadovái. Végül keres­tem a szigeten egy professzort, aki konyított a néprajzhoz meg éjfélé dolgokhoz. Elkérte a közben több tucat oldalnyira duzzadt fel­jegyzéseket, és hetek múltán vá­laszolt. Több ismerősét kikérdez­te a dologról mesélte, komoly nyelvészeket, etnológusokat, Ma­deira kultúrájának legkiválóbb ismerőit, de mind értetlenül áll­tak a szöveg előtt. Semmilyen is­mert nyelvre nem emlékeztet, mondták, de azt mind elismerték, hogy felolvasva még akkor is szé­pen hangzikaszöveg, ha nem ér­tenek belőle egyetlen árva szót sem. Nem tehettem semmit, elfo­gadtam, amit mondtak, és elfo­gadtam George Lucast is így, ahogy volt. Azóta megfigyeltem, hogy a szövegei néha imaszerűen ■ ismétlődnek. Megfejteni talánso- sem fogom, de időnként lejegy- zem az új dolgokat. Olyan, mint­ha a tenger zúgását vetném pa­pírra. Még mindig nem ez volt azon­ban a lényeg, amiről írnom kell. Több, mint három éve éltem már a szigeten, amikor megtör­tént a dolog. George Lucas és a többi ismerősöm azt mondta, ők még sosem láttak ilyesmit, és ha emiatt jöttem ide, óriási szeren­csém volt. A sáskák megszámlál­hatatlanul sokan voltak, olyan sűrűn érkeztek, minta hópelyhek a legnagyobb hóesésben, és a fel­hőjük addig nyúlt fölfelé, amed­dig csaktávcsővelellehetettlátni. Két-három napon át lassan ke­ringtek egy kilenc-tíz kilométer átmérőjű hatalmas ellipszisben. Éjszaka a legmagasabb fákra te­lepedtek, és teljesen ellepték őket. Ezután éppolyan hirtelen, ahogy jöttek, eltűntek a tenger fölött, és azóta sem jártak a szigeten. Nem hagytak maguk után mást, csak pusztaságot, amit az ürülékükkel terítettek be. A területet, amelyet megszálltak, vastagon ellepte az ürülékük. Megvizsgáltam ezt az anyagot, s ahogy sejtettem, meg­találtam benne a magvakat. Fűfélék magvai voltak, a sáskák odaátról, az afrikai kontinensről hozták őket magukkal. Engedel- meddel egy kis tasakban csato­lok ehhez a levélhez egy adagnyit a sáskák ürülékéből, hogy magad ismegcsodálhasd. Azóta rákaptam, hogy az egyik fennsíkonüldögéljekaszigetkele- ti partján: ki lehet innen venni George Lucas kalyibáját, s lát­szanak a jachtkikötőben néhány kilométerrel arrébb horgonyzó hajók árboccsúcsai. Mindez azonban nem érdekel annyira, mint a fűmezők. Ahogy a metsző keleti szél az óceánról a sziget fölé sodorja a vemhes, duzzadófelhő­ket, amelyek árnyékában kacé- ran lengedeznek a sáskák hozta magokból kikelt füvek. Ahogy zuhogni kezd, s a felhők mintha a sűrű eső madzagjain keresztül rángatnák a fűszálakat. Zeusz Démétér haját cibálja. Miután bőrig ázva hazabotorkálok, Ge­orge Lucas titkos recept szerint készített főzeteketkel traktál amelyek megelőzik a megfázást. Amikor látja, milyen fancsali ké­pet vágokafőzeteiivásakor, elő­villantja hibátlan fogsorát, és hosszan, jóízűen kacagrajtam. Most már akár elhagyhatnám Madeirát, de egyelőre tétovázom. Ennek a tétovázásnak az ered­ménye az is, hogy leveleket írok. Most, erre a nagyszerű papírra, Neked. Nem várom el hogy válaszolj, Sebastian. Sok szerencsét kívá­nok Neked. Egyelfeledettbarátod INTERJÚ „A politika díszlet: a labirintus egy formája” Zorán Szpigl Bécsben élő jogász, prózaíró, publicis­ta. Különféle álneveken publikált politikai cikke­ket; a Sámuel Babbei ál­nevet korábban még so­sem használta - ezzel in­dítottuk útjára július ele­jén az Egy háborús bűnös története című regényt. Mai számunkban a mű függelékét közöljük. A szerzőt e-mailben értük utol és invitáltuk rövid beszélgetésre. LAKATOS KRISZTINA Két név, két alteregó: mire fel az inkognito? Több oka is van, hogy a re­gényemet álnéven közöltem. Publicistaként is különféle ál­neveken írok, nincs rá szüksé­gem, hogy a polgári életben ne­hézségeim legyenek. Ez ugyan­úgy érvényes a szépprózára is, kivált az ilyenre, amelynek vannak közéleti felhangjai. Másrészt ez egy izgalmas iro­dalmijáték, hiszen nincs mulat­ságosabb a nevek kitalálásánál. Az Egy háborús bűnös tör­ténete - hajói tudom - hama­rosan könyvben is megjele­nik. A rejtőzködő szerző to­vábbra is megmarad? Nem vagyok birtokában ilyen biztos információknak a regény jövőjét illetően. Eleinte az volt a legfontosabb számomra, hogy könyv alakban jelenjen meg, de végül nagyon szimpatikus lett számomra Csanda Gábor ötlete, hogy folytatásos regényként kö­zöljük. Nem túl szokványos ez manapság, van benne valami századfordulós báj, és némi pro­vokatív jelleg is - visszacsem­pészni a szépirodalmat a napi sajtó hatalmas efemer informá­cióhalmazának kellős közepébe. Emellett az Egy háborús bűnös... jellegével illik ebbe a közegbe, ha van ilyen műfaj, lehetne talán tárcaregénynek vagy zsumálre- génynek nevezni. Lehet, egye­sek éppen emiatt túl könnyűnek is találják: mivelhogy van benne bőven napi politikum is. Ami a szerző pozícióját illeti: a szö­vegnek önmagában is meg kell állnia a lábán, anélkül, hogy a szerző támogatná. Nem ragaszkodom ahhoz az elképzeléshez, hogy a művet az író személyének kell valamiképpen „hitelesíte­nie”, de a játék kedvéért: árul­junk el annyit a szerzőről, amennyit lehet. Ha mást nem, legalább azt: ha itt és most mi nem így, akkor hol beszélget­nénk a regényéről? Beszélgethetnénk egy kávé­házban Bécsben, de akár Po­zsonyban is, utóbbi városban is gyakran megfordulok, sok itt az ismerősöm, elsősorban abból a diplomáciai és államigazgatási közegből, amelyben évekig dolgoztam. Játsszunk akkor a regény fi­guráival. Érdemes ismerős alakokat keresnünk közöttük? Miután megírtam a regényt, észrevettem, mennyire ismerő­sek egynéhányan, s még ha nem is azonosíthatók egy az egyben bizonyos valós személyekkel, a hasonlóság gyakorta kísérteti­es. Ha a regény könyv alakban megjelenik, mindenképp oda kell biggyesztem az elejére a szokásos megjegyzést, mely szerint a valósággal való bárminemű egyezés a véletlen műve. Vagy esetleg a Boris Vi- an-i mondatot: ,A történet tel­jes egészében igaz, mert elejétől (Gyenes Gábor illusztrációja) a végéig én találtam ki.” Emlí­tette a „hitelesítés” kérdését; nos, vajon mennyire kell, illetve lehet hitelesíteni egy olyan re­gényt, amelynek alcíme Non testatum, ami annyit jelent, el­lenőrizetlen, hitelesítetlen? Fogadjuk el e tekintetben Vian meghatározását. Utalt až imént a közéleti áthallásokra. Mikor, mennyi idő alatt szüle­tett meg a regény. Inspirálta például a Gorilla-ügyirat vagy más aktuális történés? A regény első, nyers szövege 2011 őszén íródott, nagyjából egy hónap alatt. Különös egy­beeséseknek köszönhetően si­került ilyen gyorsan papírra vetnem, elég időt szentelhet­tem az írásnak, és szerencsére nem kellett semmin sokat töp­rengenem, mert az egész vala­hogy magától összeállt. Voltak aktuális történések, természe­tesen, amelyek különösen erős hatással voltak rám: például egyes kelet-európai politikai re- zsimek mozgolódásai. A Goril­la-ügyirat, ha jól emlékszem, 2012 elején kezdett nagyobb hullámokat verni, akkor a re­gény tulajdonképpen már ké­szen állt. Kapott visszajelzéseket? Eléggé megnehezítettem az azonosításomat, az ismerőseim számára is, ezért nem igazán. Ráadásul nincsenek illúzióim, hogy mekkora visszhangot ké­pesek kiváltani irodalmi művek, amelyeknek mondjuk közéleti vonatkozásuk is van. A Magyarországon a politikai köl­tészetről szóló vita is szemlá­tomást megmarad akadémiai szinten, miközben nem látjuk, hogy bármit is változtatna a köl­tészet közéleti súlyán. Van ilyen értelemben va­lamiféle „küldetéstudata”, il­letve - a regénynek - célja? Nem ilyen szándékkal író­dott. Inkább személyes érdeklő­dés volt bennem, hogyan lehet egy ilyen sztorit végigvinni, mi­ként lehet közéleti kérdéseket irodalmi térben megjeleníteni. Nem hiszem, hogy irodalmi szö­vegnek bármikor is feladata len­ne, hogy ideológiai síkon kiáll- jon valami mellett vagy valami ellen - erre ott van a publiciszti­ka, az is elég komoly szakma. Ez a regény azt próbálja megmu­tatni, hogyan bonyolódhat bele egy akárld (a főhős, Sebastian Weber talán nevezhető így) egy olyan játszmába, amely teljesen a homályba vész, hogyan bi­zonytalanodhat el a valóság ha­tárait illetően. A napi politika tu­lajdonképpen díszlet: a labirin­tus egy formája. Ugyanilyen la­birintus lehet akár a tudomány, a szerelem, a család (ezek egyi- ke-másika fel is bukkan a re­gényben). Épp ezért az Egy há­borús bűnös... nem kifejezetten politikai regény. Csak éppen hangsúlyos szerepet kap benne a politika, ahogy általában hang­súlyos szerepet kap mindannyi- unkhétköznapjaiban.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents