Új Szó, 2012. november (65. évfolyam, 253-276. szám)
2012-11-10 / 260. szám, szombat
2012. november 10., szombat SZALON 6. évfolyam, 43. szám A befogadásra kész néző egyetlen dolga beleédesedni abba a gazdag művészetbe, amit egyetlen szóval színháznak nevezünk Önérvényesítő színházi valóság Teljesítette, teljesíti-e küldetését az egykori MATESZ, a mai Komáromi Jókai Színház? Ha igennel vagy nemmel lehet válaszolnunk: igen. De vajon elégséges-e ennyicske méltányolás; mindegy-e, hogy a mostani években (is) Szlovákiában miért és hogyan van szükség magyar színházra? Itt volna az ideje erről - végre - többet beszélni. MIKLÓSI PÉTER Fortuna kedves gyermeke, a Siker már a hivatásos magyar színjátszás első hajlékának megnyitásakor, 1837-ben kiszámíthatatlanul viselte magát. Minden jel arra mutatott, hogy az induló magyar színház sikeres évadot kezd. Nem így lett. Miért? A sokat támadott direktor, Bajza József ezt avval magyarázta, hogy a téli hónapokban akkora volt a hó, hogy a hin- tók elakadtak a járhatatlan utakon, majd az árvíz mosta el a színházlátogató kedvet. Széchenyi István szerint azért nem vonzotta a jobb közönséget a színház, mert az épületből hiányoztak a társasági érintkezéshez szükséges csevegőhelyiségek. Nyáry Pál titkár úgy vélte, az operaelőadások hiánya késztette távolmaradásra a publikumot; a kevésbé jeles kortársak vélekedése szerint nem voltak elég alkalmatosak a teátris- ták... A Tűzkeresztség mint tűzkeresztség De vajon minő orcával, mit tettek volna szóvá a tekintetes urak 115 esztendővel később, 1953 januárjában, amikor az '52 októberében Komáromban létrejött Magyar Területi Színház alapító igazgatója, Fellegi István a legelső premier (Urbán Ernő: Tűzkeresztség) műsorfüzetében kénytelen volt tárgyilagosan leszögezni: „Színházunk megalapításának egyik sajátos körülménye, hogy bár hivatalos színházat szervezünk, sem színházi szakembereink, sem színészeink elegendő számban nincsenek. Mégis szilárdan bízunk abban, hogy a Magyar Területi Színház munkaközössége hamarosan magas átlagos színvonalat ér el.” És bár a korabeli (párt)sajtó bátorító elismeréssel fogadta az újonnan alakult színház születésének tényét, az alapszituáció a szűkösnél is mostohább volt: állt az erre a célra kijelölt, az életkorát tekintve régebbi, noha a frissen verbuvált társulat tagjainak lelkes, kétkezi munkájával játékszínné átalakított (ma már sajnos nem létező) épület, és voltak ugyanők, a társulatalapító gárda. Az akkori Állami Faluszínház magyar tagozatából átszerződött (a korabeli viszonyok ismeretében inkább átvezényelt) Bottka Zsuzsa, Bugár Béla, Fekete Gyula, Fe- renczy Anna, Gábor (Grébner) Gyula, Gyurkovics Mihály, H. Budai Mária, Husvár Ferenc, Kiss Lajos, Lelkes Magda és Turner Zsigmond; hasonlóképpen már 1952 októberében vált az alakuló társulat tagjává Király Dezső, Konrád József, Lő- rincz Margit, Siposs Jenő és Ud- vardy Anna. Később, de még a tűzkeresztségként bemutatott Tűzkeresztség premierje előtt csatlakozott az együtteshez Budai Imre, Kovács Irén és Le- hotay (Lipták) Antal. Beszédesen jellemzi a társulatépítés gondjainak súlyát - de a lelkesedés mértékét is! -, hogy a húsztagú alapító gárdának csupán harmada bírt még 1945 előtti hivatásos színészi vagy színiiskolai múlttal, a többiek az akkori idők tehetséges műkedvelői közül csaptak fel „igazi” színésznek. Nem csoda, hogy a MATESZ eleinte a szlovák szakma, elsősorban a „nagy testvér”, a Szlovák Nemzeti Színház jelentős szakmai támogatására szorult. Ebben az időszakban nemcsak a díszletek meg a jelmezek készültek Pozsonyban, hanem innen érkezett segíteni Műnk István rendező, Ladislav Jekerle és Jozef Valentin (Vécsei József) díszlettervező, valamint ritkán tapasztalható odafigyeléssel Bočekné Gesztes Zsuzsa jelmez- tervező. Joggal írja hát jubileumi összegzéseinek egyikében Tóth László: „A MATESZ első évadai - nagyjából az évtized végéig - a színház- és társulatépítéssel, az optimális műsorrend kialakításával, az újjászerveződő csehszlovákiai (magyar) társadalomban és a szellemi, művészeti életben betöltött szerep megfogalmazásával, a saját(os) szellemi-művészi arcéi kialakításáért vívott küzdelem első eredményeivel s kudarcaival teltek. (...) Évenkénti előadásai kétharmadát tartotta székhelyén kívül, az egész Dél- Szlovákiát felölelő térségben, 400-500 kilométeres körzetben, közel száz játékhelyen. Ami estéről estére változó összetételű és igényű közönséget, változó játéktéri viszonyokat, különböző felszereltségű színháztermeket jelentett.” Ha azok a helyiségek egyáltalában színháztermeknek voltak mondhatók - fűzöm hozzá 2012 őszén, a korabeli viszonyok ismeretében. S egyben - a színházalapítók iránti tisztelettel, mindannyiunk nevében - hálával nyugtázom, hogy a hatvanadik, jubileumi évad első of- ficiális eseményeként Fellegi István fejszobrot, hivatásos hazai magyar színjátszásunk 19 további úttörője emléktáblát kapott a mai színházépület földszinti csarnokában, és egyúttal két emeleten kiállítás is nyílt itt az elmúlt hat színházi évtized rétegeződéseiről. Izmosodás és művészi kibontakozás Ha a Magyar Területi Színházban az 1952-1959-es időszak az alapozás és iránykeresés időszakának számít, akkor a hatvanas évek időköze a tagadhatatlan izmosodás és a művészi kibontakozás szakasza. Ugyanis '59 tavaszán megszűnik az Állami Faluszínház, amelynek magyar tagozata rendeletileg beolvad a MATESZ- ba. így kerül a komáromi játékFellegi István fejszobra színbe L. Gombos Ilona, V. Szabó Rózsi, Szentpétery Aranka, Palotás Gabi, Nádasdy Károly, Holubek László, Lengyel Ferenc, Várady Béla és mások. A hatvanas évek derekán pedig az igazi felfrissülést, a kor már kevésbé sablonos szelleméhez jobban igazodó és újszerűbb értékszemléletet a pozsonyi színiakadémiát végzettek első hulláma hozza meg Komáromban (Beke Sándor, Dráfi Mátyás, Vavreczky (Gálán) Géza, Thir- ring Viola, Németh Ica). Az ő, illetve a később ide szerződött diplomás fiatalok (Kucman Eta, Holocsy István) szellemisége, színpadi világlátása teremti meg Komáromban a dinamikusabb, indulatoktól feszülő, a drámai szöveg többsíkúságá- nak feltárására törekvő, korszerű metaforikus színpadi eszközöket is használó stílust. A hatvanas években igazgatóként már Krivosik István áll a társulat élén, amikor az addig színészként ismert Konrád József rendezői munkássága is elkezdődik, majd fokozatosan a társulat egyik jelentős fejlődési ciklusává nemesedik. Rendezései mind színésznevelés, mind darabválasztás tekintetében hosszú éveken át nem kis sikerrel - szemben például Beke Sándor törekvéseivel - a realista színjátszás irányába terelik az együttes alkotókedvét és tehetségét. E kétitányú művészi nyomvonal ösztönzőleg hat a társulat egészére, s kiemelkedő alakításokat nyújtva a színészek egész sora érkezik színpadi pályája fontos állomásaihoz. Évtizedek múltán is kijelenthető, hogy a hatvanas évek derekától több évadon át a közönségnek és a színikritikának gyakran lehetett része színházi varázslatban. Ez a, stílszerűen szólva, színpadi szituáció fokozódott 1969-ben csodává, amikor az 1968-as prágai tavasz farvizein esély nyílt Kassán is egy hivatásos magyar színtársulat létrejöttére. Beke színházteremtő képességének köszönhetően ekkor vált valósággá a MATESZ kassai Thália Színpada. Annak minden örömével és gondjával. Az utóbbiból Komáromban maradt több. Az ideológia szorításában A múlt század hetvenesnyolcvanas évei jelentik a Magyar Területi Színház több szempontból is problematikus korszakát. Ennek alaphangja a '68-as reményteljes nekibuzdulást ellehetetlenítő konszolidációval elegy normalizáció, ami mindennek előterébe az ideológiát helyezi. Sovány vigasz, hogy ez az akkori társadalmi bénultság és művész (et)i fásultság az ország színház- művészetének egészére vonatkozik: a közösségi-nézői dilemmákra válaszokat kereső élő színház helyett jobbára mindenütt izzadságszagú fércművek jellemzik a repertoárt. Mindezt a MATESZ-ban akkoriban komoly üzemviteli és jelentős személyi gondok is tetézik. A belső örvénylések tanácstalanságát szinte megduplázza, hogy a közös igazgatású, közös költségvetésű intézmény komáromi és kassai együttese évadonként sokáig csupán nyolc premiert tarthat (négyet-né- gyet), s ebben a kínálatban még bizonyos műfaji, illetve tematikai arányokat is be kell tartaniuk. E négypremieres korszak (amikor a komáromi együttes még meg sem emésztette a Thá- liába „szökött” kollégák „hűtlenségét”) ráadásul művészileg besavanyodásra is kárhoztatja azokat, akik lehetőség híján nem jut(hat)nak a tehetségüknek, színpadi ambícióiknak megfelelő játéklehetőségekhez, viszont a múló idő eközben a soha vissza nem térő szereplehetőségek elúszását jelenti számukra. De azért ha elvétve is, akad a színház háza táján jó hír is: ekkoriban diplomás színészként Skronka Tibor, rendezőként Takáts Ernőd és Horváth Lajos a társulat újonca; Takáts 1979 márciusától egy kerek évtizeden át igazgatóként is a MATESZ élén áll. A '70-es, '80-as évek mezsgyéjén, átmenetileg, felfelé ívelő pályára áll a több mint háromszáz kilométerről igazgatott Thália is, amelynek megrozzant szekerét a Gágyor Péter-Szigeti László kettős hozza látványos mozgásba. De mindez itt is, ott is pusztán időleges fellángolás, az ideológiai megkötöttségek révén a Magyar Területi Színház képtelen tartósan kilépni az adott kor közhelyes színtelensé- géből, egysíkú tartalmi szürkeségéből. Pedig Komáromban 1987 márciusára végre felépül az új otthon: a mai Jókai Színház épülete. A városibb kőszínház felé Az 1990 óta eltelt korszak - még a mečiari-hudeci inten- dánsi idők kellemetlen emlékei dacára is - a jelentős változások újabb két évtizedét jelentik. A rendszerváltást követő hónapok központi dilemmája az volt, hogy a Jókai Színházzá alakult, de a köztudatban továbbra is MATESZ-ként élő játékszín a teljesen új társadalmi s egyben kisebbségpolitikai körülmé(Somogyi Tibor felvétele nyék között a szó eredeti, tájolási értelmében területi színház maradjon-e, vagy legyen-e népszínház, avagy vállaltan és hangsúlyozottan nemzetiségi színház. A megoldás, hála a társulathoz pár évre visszatérő Beke Sándor színházvezetői és rendezői kézjegyének, e három elvárás ötvözete lett; és a társulat - a kassai Thália teljeskörű önállósodása óta - lényegében máig ezt a színházi ösvényt járja. Az irányváltás célja egyhamar világossá vált: legyen a Komáromi Jókai Színház városibb és kőszínházi jellegű, nem megfeledkezve eközben a távolabbi régiókban élő magyarajkú publikumról sem. Á színházi önérvényesítésnek ezeket a lehetőségeit keresi a társulat az utóbbi évadokban is, Tóth Tibor igazgatói szándékainak megfelelően. Ugyancsak pozitív vonása a direktor törekvéseinek, hogy két-három éve sűrűbben látogatható az épület földszintjén meg-megéledő Vasmacska Stúdiószínpad. Ha sok ember ugyanarra gondol Komáromi játékszínünk hatvan esztendejét pár sorban summázva Molnár Gál Pétertől lopom a gondolatot, hogy „színház csak ott virulhat igazán, ahol sok ember nagyjából ugyanarra gondol”. Ha tehát most az elmúlt hat évtized hazai magyar színháztörténetét veszem számba (amelynek 1964 óta újságíróbojtárként már jómagam is aktív nézője lehettem), akkor a MATESZ, majd a Jókai Színház bemutatói láttán az a tapasztalatom, hogy színházunk a jövőben akkor jár majd helyes úton, ha folytatja az utóbbi évadok komáromi stílusát: nem a „sok emberrel” akarja azt gondoltatni, amit a társulat művészei gondolnak, hanem a színház művészei törekednek arra gondolni, amire - különbözőképp variálva és más-más összefüggésben -, de „sok ember” gondol, és a széksorokban ülve ettől jön nézőtéri izgalomba. Ennyi a színház elsődleges feladata. Nekünk, akik toliforgatóként foglalkozunk a színházzal, az adósságtörlesztés a dolgunk. Alaposabban körüljárni, hogy Szlovákiában ma miért és hogyan van szükség magyar színházra. Felvetni a hazai magyar dráma (írás) helyzetét, a kritika és a színház viszonyát, jóvá tenni színészeink ritka megjelenését a médiákban, magyarán: önzetleneb- bül figyelni mindkét, 60 éve közös gyökerekből sarjadt színházunkra. Bár az igazi feladat a közönségé; tudatosítani a saját (fő) szerepét a szlovákiai magyar színházművészet jövőjének megtartásában! Publikum nélkül ugyanis színház sincs.
