Új Szó, 2012. október (65. évfolyam, 226-252. szám)
2012-10-03 / 228. szám, szerda
14 Horgász ÚJ SZÓ 2012. OKTÓBER 3. www.ujszo.com Görbüljön a bot! Rég, cirka húsz éve nem látott Jóbarát kopogtatott be minap hozzám a Világhálónak nevezett, a valóságossal párhuzamosan létező virtuális világ Közösségi Háló feliratú kapuján. Jó ideje nem láttam, hírét sem hallottam, pedig ifjúkorunk hajnalán hol a lányokat, hol meg a halakat űztük együtt fáradhatatlanul szép szülőföldemen, a kies Gömörben, fenntartva persze a fontossági sorrend változásának jogát. Bekopogott, bebocsátást nyert, majd váltottunk néhány kilobájtot; így tudtam meg, hogy mióta az Élet rögös útjára léptünk, karrierje folyamatosan felfelé ível. Mert Jóbarát - velem ellentétben, aki Hobó szavaival élve kalandvágyból maradtam itthon - amint tehette, nyakába vette a nagyvilágot. Megfordult a Vén Kontinens szinte minden szegletében, megnézte, milyen világ van a tengeren túl, meg azon is túl, majd úgy döntött: ezentúl Írországot tekinti hazájának. Mit mondjak, bölcs döntés volt - az Ezer Legenda Földjeként is emlegetett Zöld Sziget még az a csücske Európának, ahol teremhet babér a Vadkeletről szalasztott kalandorok számára. Hogy ebben egészen biztos legyek, Jóbarát fotót is küld; egy alig pataknyi vízfolyás mellett vigyorog, kezében akkora csukával, hogy tájainkon olyat maximum képes magazinokban lát az ember, azt is ritkán. ,Annyi van itt belőlük, mint a nyű!” - teszi hozzá a maga laza stílusában, majd másra tereli a szót. így megtudom, hogy mióta kitört a világ- gazdasági válság, Jóbarát munka nélkül van, az állam jóvoltából a szlovákiai átlagbér közel kétszeresét kitevő segélyből „tengődik”, s így igazából nincs is más választása, mint hogy nagy duzzogva napi szinten áztassa a zsinórt, és kapitális csukákat fogjon. Valljuk be: vagyunk néhányan, akik meg tudnánk szokni a válságnak ezt a fajta megnyilvánulását. Lőrincz Adrián A sportszerűtlen módszerrel fogott halat kötelező lenne visszaengedni. A szlovákiai horgászrend nem is foglalkozik a témával Fogd meg, és engedd vissza! Régóta dúl a vita arról, elengedjük-e a megfogott halat, vagy gálád módon, egy pohár bor kíséretében fogyasszuk el. Szerény véleményem szerint nem kell lelkiismereti kérdést csinálni abból, hogy hazavi- gyünk-e egy-egy szép halat, és jó vacsorát készítsünk belőle. A halhús egészséges, és az európai átlaghoz képest nagyon kevés halat eszünk. KÖVESDI KÁROLY Tény és való, sokan azért horgásznak, mert enni is szeretik a halat, de a többséget nem ez vezérli. Ha halastavaink „halbőségét” és a horgászatra fordított szabadidőt tekintjük - amiből egyre kevesebb jut mindenkinek -, valószínű, hogy az országos horgászehgedély árából (amely mindent összevetve közelíti a 100 eurót) legalább 20 küónyi pontyot tudnánk venni a boltban. S akkor még nem szóltunk a horgászfelszerelésről, etetőanyagokról, kiegészítőkről, benzinről stb. Aki évente húszhuszonöt vagy még kevesebb alkalommal jut ki a vízhez, annak jobban megéri megvenni a halat. Persze, akadnak közöttünk húshorgászok szép számmal. Ki engedje vissza? Akadnak olyan „sporttársak”, akik az őszi telepítés és a tavaszi szezonnyitás után számo- latlanul, napi több fordulóval hordják haza a halat, arra számítva (nem véletlenül), hogy két-három hét múlva drasztikusan lecsökken a fogás esélye. Ez azonban nem a visszaengedés, hanem az ellenőrzés témája. Az ilyen sporik megszegik a horgászrendet és a törvényt. Aztán akad néhány nyugdíjas, aki naponta megteheti, hogy kiül a vízpartra, és az idegbajt hozza a többiekre, mert velük ellentétben, sok halat fog. Néhány éve már ez sem téma, hiszen a horgászrend 50 pontyban limitálja a szezonban megfogható meny- nyiséget. Aki ezt eléri, új engedélyt kell váltania. De talán nem is ez a vita lényege, hanem az élő vizek, a folyók és holtágak halállományának védelme. Eveket tölthet el az ember egy-egy folyóvízen anélkül, hogy ellenőrrel találkozna. Pláne a félreeső helyeken. A frekventált folyószakaszokon, ahol sokan tülekednek, még csak feltűnik időnként egy rendőr, halőr, de ez még műidig kivételnek számít az általánossal szemben. A „kapálok” és „nyakashálózók” ráadásul ismertek a környezetünkben. Ez a téma sem a vissza- engedésről, hanem a törvényről szól. És arról, hogyan hunyunk szemet a törvénysértők garázdálkodása fölött. Mi vezérli mégis a horgászt? Egy szóval leírható: a horgászszenvedély. Ahogyan a vadászokat is ősi ösztöneik viszik ki téli zimankóban az erdőbe, és a vadászat sem csak abból áll, hogy mindent lelőnek, ami a puskacső elé kerül. (Egy dolog biztos: drága hobbi mindkettő.) Sokan éppen ezért visznek haza mindent, amit megfognak, mondván, ha már drága volt az engedély, legA fogás öröme nem áll egyenes arányban a hal nagyságával A csukát megtartottam, a két compó visszament (A szerző felvétele) alább valamennyi térüljön meg az árából. Aztán sokan arra is hivatkoznak (nem véletlenül), hogy miért éppen ők engedjék el a zsákmányt, amikor mások ezt nem teszik? Vagy: miért éppen az a néhány hal legyen fontos, amikor a rabsicok mázsaszámra szedik ki vizeinkből a halat? Kínos kérdések ezek, és sok horgász számára lelküs- mereti kérdést is jelentenek. A válasz erre sem túl bonyolult. Ki-ki hallgasson a szívére, és lehetőleg annyi halat vigyen haza magával, amennyit a horgászrend megenged, és nem utolsó sorban, amennyit képes elfogyasztani. Nem feltédenül kell az egész rokonságot, ismerősi kört hallal ellátni. Mit engedjünk vissza? Természetesen a védett időszakban a fajlagosan védett halat. Ezzel minden horgász tisztában van. De igen sokat segítünk vizeink utánpótlás-nevelésében, ha a kapitális (tehát a legívóképesebb) példányokat kíméletesen visszahelyezzük éltető elemükbe, hogy biztosított legyen az utánpótlás. Természetesen ez elsősorban az élővizekre (folyók, holtágak) vonatkozik, ahol a halnak még van lehetősége ívásra, szaporodásra. A halastavak pacnipontyai halneveldékben nőnek fel, és ritka kivételtől eltekintve nem szoktak leívni. Egy-egy kapitális harcsa, ponty húsa amúgy sem nevezhető gasztronómiai gyönyörnek. Rekordhajhászók A Catch & Release témában külön fejezetet érdemel a bojlis horgászat. Az angolok által kitalált módszer lényege, hogy kiszelektálják a kis halakat. Ehhez nagy méretű csalira van szükség, így született meg a bojligolyó ötlete. Mivel a bojli kemény, és nem lehet felszúmi a horogra, az angolok rájöttek, hogy a horog mellé kell rögzíteni, így a hal a golyócskával együtt szippantja fel a horgot is. Az ólmot ebben az esetben nem csúszóra szerelik: rögzítve van a zsinóron. Amikor a ponty felszippantja a csalit (a horoggal együtt), a horog megszúrja a száját. Ki akarja köpni. Mikor ez nem sikerül neki, megijed, megugrik, s eközben a rögzített ólomnak köszönhetően maga végzi el a bevágást. Magyarán: felakasztja magát a horogra. Természetesen óriási üzletről van szó, ezért is a nagy csinnadratta és a rengeteg reklám körülötte. A legriasztóbb jelenség, hogy manapság már „bojlis horgászsulikat” is szerveznek gyerekeknek. Amelyik gyerek megízleli egy nagy hal kifogásának az izgalmát, ugyan milyen örömöt lelne később egy-egy keszegezésben? Ezeket a kölyköket egy életre megfertőzik a lelkiismeretlen forgalmazók, így nevelik ki a bojlifogyasztó vásárlók új generációit. Hogy mitől horgászat az ilyen módszer, nem tudom. Mivel tömegjelenségről van szó, ezért is megdöbbentő, hogy a horgászrend egy szóval sem tér ki a bojlis horgászatra. Leírja, mi a lényege a fenekező és az úszós horgászatnak, mi a pergetés, de hogy a bojlival fogott halat vissza kellene engedni, az sem a törvényhozóknak, sem a szervezet vezetőinek nem jut eszükbe. A horgász jóindulatára van bízva, visszaengedi-e a sportszerűtlenül fogott halat. A bojlizással kapcsolatban két dolgot kellene a horgászszabályzatnak rendeznie. A bojlisokat ki kellene tiltani a „normális” vizekről. A folyóvizekről feltétlenül! Ennek a műfajnak külön horgásztavakat kellene kialakítani, ahol az ilyen „sporik” kiélhetnék a rekordhajhászó mániájukat. Az ilyen tavakon (amire rengeteg példa van Európa szerte) a tulajdonosok rekordnagyságú pontyokat nevelhetnének. Miként ezt teszik is civilizáltabb országokban. Félreértés ne essék! Sokan azért tekintenek ellenszenvvel, de inkább irigységgel a bojlis horgászokra, mert ez kifejezetten a tehetősebb horgászok időtöltése. Azok a bojlizók, akik visszaengedik a zsákmányukat a vízbe, megsüvegelen- dók (bár, mint említettem, nem minden vízen látja őket szívesen az ember). HETI TIPP Ha akadóba megy a hal AJÁNLÓ Azt szokták mondani, hogy mindig az a legnagyobb hal, amelyik elmegy. Leakad, leszakad, akadóba ugrik, kagylóhoz, kőhöz dörzsöli a zsinórt, és uccu neki! Szó se róla, sok nagy halat veszítünk el a trehánysá- gunk okán is (elnyűtt zsinór, gyenge horogkötés, karabiner stb.), ám a legnagyobb halak, mert eléggé rafináltak, szinte professzori okossággal keresik a módját, hogyan babráljanak ki velünk. Pontyok esetében az egyik leggyakoribb halvesztést az akadok jelentik. Márpedig a nagy halak éppen a dzsumbuj környékén szeretnek időzni, éppen azért mert az védelmet nyújt a számukra. Ha egy nyolc-tízkilós, vagy annál nagyobb hal fába, bokorba, nádasba rohan, nem sok esélyünk van onnan kicibálni. Kiváltképp békéshalazás, keszege- zés közben, finom szerelékkel. Néhány hete így veszítettem el egy szép potykát, amelyet a matchboton levő huszas zsinórral akasztottam, s a hal szinte azonnal egy bedőlt fát vett célba. Az eset egy hét múlva csaknem megismétlődött, pedig már sokkal erősebb zsinórral és bottal próbálkoztam. Ilyenkor csak egy dolgot tehetünk. Már az akasztás pillanatában igyekezzünk megfékezni az első kirohanását, ha azonban nem sikerült, és halunk mégis „betéved” a gallyak közé, ne cibáljuk minden áron kifelé, hanem - tartva vele a kontaktust - türelmesen váljunk. A nagy hal néha ugyanott ki is jön az akadóból, ahol bement. Ha viszont nagyon nehéz terepen horgászunk, használjunk fonott élőkét, amely jobban bírja a gyűrődést. Bár lehet, hogy ebben az esetben kevesebb kapásunk lesz. (- kk -)
