Új Szó, 2012. október (65. évfolyam, 226-252. szám)
2012-10-23 / 245. szám, kedd
SZINFOLK 2012. október 23., kedd _______________________________________________________5. évfolyam, 3. szám mikor kultúráról beszélünk, szívünk szerint elhagynánk a szlovákiai jelzőt a magyar elől, ami tulajdonképpen helyes, mert az emberek többsége azt gondolja, magyar kultúra egy van. Slussz, passz. Csakhogy ezt nem mindenki látja így. Magyarországon például szívesen felvidékiznek, erdélyiznek, vajdaságiznak, nyugatiznak. Az elmúlt rendszerben ez utóbbiakat némi irigységgel, persze, s annak tudatában, hogy ott túl a szögesdróton, ahol csak kis csoportokban, családban, szűk baráti körben beszélnek magyarul, mégsem művelhetik olyan szinten a kultúrát, mint Magyar- országon, ráadásul az ott élőket már befolyásolja a mocskos kapitalizmus, a leszabott területen élők meg érezzék magukat megtisztelve, hogy egyáltalán, elvégre rájuk a velük egy hazában élők kultúrája is hat. Es vajon milyen mértékben befolyásolja őket? Nyüván nem maradnak fajtatiszta magyarok. Tessék csak meghallgatni, hogyan beszélnek. A szókincsük, a kiejtésük, még a zárt e hangot sem átallják kiejteni azon a kétnyelvű szájukon. (Ebből is láthattuk/láthatjuk, hogy a tanításból kifelejtették a nyelvjárástant, s bizonyára azt sem tudják, hogy az irodalmi nyelv alapjául anno a keleti nyelvjárást választották - s bizony sok keleti rekedt Szlovákiában.) Ez persze nem feltédenül jelenti azt, hogy kisebbrendű lenne a Szlovákiában született magyar kultúra, többnyire mégis azt érezzük, így kezelik, és így kezelnek le ott bennünket, vagy ölelnek a keblükre, amíg nem választjuk lakóhelyünknek az „anyaországod’. Számos példa van arra, hogy akit szlovákiai magyarként dédelgettek (mondjuk költő volt az illető), amint úgy döntött, hogy ezt a porfészket elhagyja, megpróbál Magyarországon immár nem szlovákiaiként labdába rúgni, bizony nem kapott gólpasszt, taccsra került. Ez elsősorban a szoci idejében volt érvényes, amikor sokan érezték úgy, nem bírják a kettős (nemzetiségi és rendszerbeli) szorítást, egy is elég lesz, abból is a lazább fajta, hiszen a kilencvenes évek előtt több mindenhez hozzáférhettünk Magyarországon (gondoljunk csak a könyvesboltok kínálatára, koncertekre, a keményebben szóló könnyűzenére - mind tartalmilag, mind zeneileg), mint itt, sőt - magam ugyan nem tapasztaltam, de többé-kevésbé hiteles forrásokból tudom, hogy egyesektől még a könyveket is elvették a határon, nehogy megfertőzzenek valakiket, s a vírus osztódással szaporodjék. Nemigen volt olyan „kultúr- munkás”, akinek könnyebb lett volna a dolga, mint egy másik „kultúrmunkásnak”. Tehát a határon túli író határon túli író maradt, volt, aki eljuthatott a Kossuth-díjig, de nem biztos, hogy megkapta volna, ha nem marad itt. Manapság pedig műiden évben kap határon túli ember Kossuth-díjat, hogy egyenlőnek érezze magát, de van ebben egy csavar: már csak azért sem egyenlő, mert évente csak egyet választanak ki. (Jó, tudjuk, gazdasági helyzet.,.) Sőt, olyan is van, aki megkapja a legnagyobb elismerést, mégis jó, kiváló abban, amit tesz. A képzőművész eszköze is hiába vászon, ecset, festék, kő, bronz (stb., tetszés szerint folytatható), hiába nem beszél palócosan, csallóközi- esen, mégis szlovákiai (bocs, felvidéki marad, míg az ecset ki nem hull a kezéből, utána pedig ez a jelző lesz epiteton konstans a neve előtt), a zenészekről (zeneművészekről, zeneszerzőkről) se igen beszéljünk, mert bár a zene a legnemzetközibb nyelv, mégsem vagyok biztos benne, hogy egy budapesti, egyetemet végzett (humán szakot, tegyem hozzá) ember fel tudna sorolni néhány, vagy legalább megnevezni egy határon túli muzsikust, legyen az komponista vagy előadó. Vannak kivételek, természetesen, ők erősítik a szabályt, az a dolguk. De többnyire inkább mi tudjuk, akik itt élünk, hogy ki kicsoda, s mennyit ér, amit letett az asztalra. Vagy mondjuk a vüá- got jelentő deszkákra. Hogy ezt sem becsülik mindenhol? Hogy az elismerésért alaposan meg kell izzadnia mindenkinek? Sajnos, ezt szoktuk meg. Mert ezt verték belénk, mondván: neked kétszer annyit kell teljesítened, mint egy szlováknak, ha érvényesülni akarsz. Neked igyekezned kell, hogy mindent jobban tudj, csak azt az első pillanatban el ne áruld, finoman, cselesen mutasd meg, mennyivel több, mennyivel jobb vagy. Betonfalakat áttörni iszonyatos munka - különösen akkor, ha az ember gumikalapáccsal próbálkozik. Robbanószerrel egyszerűbb. A robbanószer pedig maga a tehetség, annak tejtestvére, a szorgalom és édestestvére, a kitartás. Bármi fájdalom, a kultúra művelőiből sem hiányozhat egyik sem, mert ha csak egy nincs meg közülük, megszületnek a fércmunkák, elkallódnak a tehetségek. Szintén a rendszer- váltás előtt szlovákiai specialitás (is) volt a szembekötősdi. Úgy hívták, ilyen-olyan fesztivál, rengeteg pénzt adtak rá, hogy az állam bebizonyítsa, támogatja a magyar népi hagyományok ápolását. Számos néptánccsoport, éneklőcsoport, citerazenekar, hagyományőrző együttes vonult fel évente egyszer-kétszer, ha sütött a nap, learatta a vastapsot (Gombaszögre bizonyára sokan emlékeznek még), ha esett, leöblítette búját, bánatát, mert a csúszós szabadtéri színpadon öngyilkossággal ért volna föl egy koreográfia bemutatása. Aztán szűkült a tér, fogytak a „népik”, nem mindenki értett a pályázatíráshoz, a felnőttek megöregedtek, a gyerekek nemigen érdeklődtek. Persze megint vannak kivételek. És születtek nagy dolgok Voltak, vannak, lesznek (nem úgy, ahogy azt velünk tanították, hogy: Lenül élt, Lenül él és Lenin élni fog, bár nyilván vannak még, akik hisznek ebben), akik néptáncra, népzenére születtek, arra, hogy egy-egy szép estével,/elborzolják” a közönség idegeit, hogy libabőrös lesz a néző háta a gyönyörűségtől. Olyankor a népit művelőnek, az ő előadását élvezőnek nem az jut az eszébe, hogy szlovákiai magyar, hanem az, szlovákiai és magyar. Esedeg: szlovákiai, de magyar. Vállveregetés nélkül. (Persze, ahhoz, hogy ezt a szintet elérje valaki, néminemű veleszületett fanatizmus is szükséges, hogy a körülményekről ne is beszéljünk, mert bonyolult lehet ott a kultúra oltárán áldozni, ahol például el akarják adni a művelődési házat - mert erre is van példa.) Grendel Ágota (Utóirat: Nem véletlen, hogy a Szlovákiai és magyar „mozgalom” az Ifjú Szivekben született. Az egyetlen hivatásos szlovákiai (és) magyar táncszínház elérte azt, amit amatőrként lehetetlen: minden évben meghívják a Művészetek Palotájába Budapestre, ahol nem a „határon túli, ugyan veregessük meg a vállát’ a minősítés feltétele.)
