Új Szó, 2012. október (65. évfolyam, 226-252. szám)
2012-10-17 / 240. szám, szerda
Horgász 15 www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. OKTÓBER 17. Ahány horgász, annyi szokás. Valaki a voblert, valaki a gumihalat, más a körforgót favorizálja. A lényeg: a keresés izgalma Az őszi peca csúcsa a pergetés Görbüljön a bot! Én már csak úgy hívom őket, hogy rondicsek. Mert hogy rondák, kellemetlenek és idegesítőek. Vannak vizek, ahol szinte már horgászni sem lehet tőlük, mert mindent ők falnak be. Gilisztát, csontit, kukoricát, de még kishalszeletet is. Moccan az úszó, furcsán rángatózik, el is merül, meg nem is, aztán mire elindul- gat, és odatöröl az ember, alacsony repülésben húz el a feje fölött a törpeharcsa. Alig akad tó, holtág, ahol ne rajcsúroznának. A gébekről nem is szólva. A Dunán napközben nem lehet úgy bedobni partközeibe, hogy ne ezek a békafejű, szúrós hátú tappancsok ráznák a bot spiccét. Ezért kell messzire, lehetőleg a mederbe dobálni, ahol nem tudnak a kavicson megtelepedni. Olvasom az egyik horgászmagazinban, hogy a Tiszában a gébek egy új faját fedezték fel. Még be sem tudták azonosítani, állítólag három centisre nő, de az étvágya, gondolom, meghaladja a testtömegét. Hát ez sem tartozik a nap jó hírei közé. Mintha nem lenne belőlük elég, új meg új fajuk érkezik erre a sokat próbált vidékre, ki tudja, honnan, talán a Fekete-tenger felől. Miközben nemeshalak fajai tűnnek el, hála a kormo- ránok hadának, az olajat a folyóba löttyintő teher- hajóknak, a rabsicoknak, a „mederrendezésnek” nevezett szabályozásnak, az erőműveknek, a lelkiismeretlen, telhetetlen horgászoknak. Ezek meg csak szaporodnak, gyarapodnak, tért hódítanak, és az őrületbe hajtják a gyanútlan horgászt. Néhány magyarországi tavon legalább tervezetten irtják őket, mifelénk ilyesmiről nem is hallani. Ok jelentik a jövőt? Talán tegyük félre a pecabotot, s keressünk magunknak más hobbit? Hoppá! Nézzünk csak oda! Elmerült az úszó! Tenyeres kárász méltatlankodik a horgon, és Zökkent ki borongásomból. Hogy tud örülni az ember egy ilyen halacskának is! Kövesdi Károly is maradt emlékezetes, mert november 4-én esett, és reggel azzal búcsúztam el a nejemtől, hogy névnapi csukával jövök haza. Több helyet kipróbáltunk aznap, de valahogy nem akart összejönni a dolog. Mígnem egy jókora mélységű tavacskát cserkésztem be, ahol a víz színe sejtette a mélységet, egyébként semmi mozgást nem láttam. De bezzeg felrobbant a víz, amikor bepottyant a négyes körforgó a bokor elé! Nem sok ideje volt süllyedni, egy tekerintés után vágott rá a csuka a rejtekéből, szinte leverte a blinkert a felszínről. A legszebb az volt a dologban, hogy se drót, se volfrám, semmilyen élőké nem volt a szereléken. Dobáljunk, ne sóvárogjunk Tóval kezdtem, azzal is fejezem be a rövid kedvcsinálót. Minap gond ütött. Kellemes az idő, talán esznek a pontyok, kimegyek pár órára a minapi helyre, ahol hétkilós aranyhasút sikerült fognom. Ennek megfelelő- en-csak egy pontyozó szereléket vittem magammal, és öt-hat cső csemegekukoricát. A bokros előtt trónolt a karcsú stupek, körülötte néhány marék kukorica. Már jócskán belefáradt a szemem a narancssárga bóbita stí- rölésébe, amikor szinte a lábam előtt, szinte a semmiből, hirtelen felkavarodott két örvény, egymástól talán egy méternyire. Ekkor még csak hümmögtem: lám-lám, akad ebben a tóban harcsa is! Ám amikor néhány méterrel odébb, a bedőlt fa előtt láttam ugyanezt a figurát, majd kisvártatva még egyszer, és egyre gyakrabban spricceltek szét a kishalak a bokrok alatt, kezdett rossz kedvem lenni. Miért is nem hoztam magammal egy pergetőbotot? Talán elég lenne egy közepes körforgó, támolygó kanál, és öt-hat dobás a sikerhez. Hogy lehettem üyen balga? Most várhatom a pontykapást, miközben itt rabolnak a harcsák az orrom előtt. A bokor alatti spriccenések pedig talán süllő őnagyságára utalnak (nyári éjszakákon fogtam már néhányat belőlük ezen a tavon). Hát így van ez a pergetéssel. Ősszel ne induljunk pergető bot nélkül sehová. Se pontyozni, se dévérezni. Sosem tudhatjuk, nem a cipőnk orrára ugrálnak-e ki a snecik, miközben közéjük vág a csuka, süllő, avagy a szürke király. Aztán nézhetünk sóvárogva magunk elé. Leírtam már néhányszor, nem is akarom túlragozni a témát: nem vagyok megrögzött pontyhorgász. A vízparti ücsörgésnél sokkal többre becsülöm a cserkelő horgászatot, de amit igazán kedvelek, az a folyóvízi pergetés. Hogy őszinte legyek, kissé nagyobb sikerrel is űzöm ezt a műfajt. KÖVESDI KÁROLY Kezdjem mégis a tavakkal, mintegy igazolandó a fenti megállapítást. Körforgóval, fenékről Évekkel ezelőtt egyik barátommal egy Pozsony melléki tavon lógattuk a horgot, meglehetősen eredménytelenül. A ponty uraknak nem akaródzott megtalálni a csalit, talán keresni sem. Cudar idő volt, igazi novemberi szeles, esőkabátos, víz a nyakba, lábszárra-féle ősz közepe. Miután az egész tavon senkinek meg sem pittyent a kapásjelző, és remény se látszott fogásra, kaptam egy pergetőbotot, és elügettem a tó végébe. Gondoltam, onnan visszafelé ballagva a közbeeső százötven-kétszáz méteren talán sikerül elérnem egy-két kapást. Különben csontig fagyok. Talán az ötödik dobásra akasztottam a mintegy két és fél kilós csodaszép ragadozót, olyan jellegtelen helyen, hogy máig sem értem, mit keresett arrafelé. Ő nyilván jobban tudta volna a Őszi csukatanya választ, igaz, nem kérdeztem. Csukát lóbálva, büszkén ballagtam vissza barátomhoz, állva az irigykedő tekintetek kereszttüzét. Számomra nagyon kerek lett a nap, és az összes ponty le volt ejtve. Az igazsághoz tartozik, hogy a sejtéshez kellett egy kis trükk is a csíkos ragadozó megtalálásához. Több eredménytelen dobás után arra gondoltam, talán fenéken lapulnak őkelmék, ezért dobás után hagytam a körforgót a fenékre koppanni, s onnan indítottam a bevontatást. Egy métert ha pörgött az „efzetť, máris odadur- rantott neki a csuka. Voblerrel, dzsumbujban Kevés őszi vobleres fogásaim egyik maradandó élménye a Kis-Dunához kötődik. Aznap a Vők közeli őserdőben próbáltam pergetni. A „próba” jelző arra utal, hogy az itteni vízpart szinte megközelíthetetlen a rettenetes sűrűségtől. Ahol akad egy fa- latnyi hely, ott pedig vízbedőlt fák nehezítik meg a dolgot. Ám a nagy ragadozók, érthetően, éppen ezeket a leheteden helyeket kedvelik, ahol nem zaklatják őket. Végre találtam egy zsebkendőnyi szabad területet. Sokáig meditáltam, mit tegyek a karabinerbe, hiszen itt két métert sem lehet vontatni, végül egy felúszó voblert pottyantot- tam be az elképesztően nehéz terepre, két karvastagságú gally közé. Alig ért vizet a fahalacska, abban a pillanatban rádur- rantott egy öles bálin. Rövidre fogva: elképesztő mutatványok után - amelyek közt fára mászás mellett térdig vízbe toccsanás is szerepelt - sikerült knmádkoz- nom a szépséges önt a partra. A körülmények figyelembe vételével többet ért számomra, mintha ötkilós pontyot fogtam volna. Villantóval az igazi! Körforgóra jött ő is Egyik barátommal évekig bújtuk a bodaki ágvizek zeg- zugait. Október-november a csukáké volt, pontosabban a stupekos módszeré. Főleg a kevéssé horgászott topolyákat, kiöntéseket kedveltük, de egy-egy ágvégi öbölben voltak olyan helyeink, ahol alkonyaikor szinte óramű pontossággal jöttek a kapások. És nem egy- kettő, féltucat! Alig akadt olyan nap, hogy ne fogtunk volna egy-két csukeszt. Természetesen a pergetőbot mindig nálam volt, s ha húsz percnél tovább kellett valahol ücsörögni, biztos, hogy kivetett magából a kisszék, és elindultam keresgélni. így fogtam eddigi legszebb csukámat is - természetesen ezt (A szerző felvételei) is körforgóra. Ez a fogás azért HETI TIPP Fenéken és vízközt AJÁNLÓ Kezdő ifjú horgász panaszolta a minap, hogy csukázni szoty- tyanván kedve, bodorkát akart fogni csalihalnak. Amelyekből volt is bőven a csatorna vizében, ahol horgászott. A gondot az jelentette számára, hogy nem lehetett eljuttatni hozzájuk a horgot, mert a víz felső részén tanyázó toszok azonnal letámadták a vízbe pottyanó csalit. A kívánt bodorkák, keszegek helyett így egymás után kapkodta ki az ujjnyi sneciket. Mit tegyen, kérdezte, hogy bodorkát, pirosszámyút, esetleg más keszegfélét foghasson? Öreg pecások fogják be a fülüket, a tanács kezdőknek szól. A megoldás végtelenül egyszerű: egy kicsiny cseppólmot kell felcsippenteni a zsinórra, 5-10 centiméterre a horog fölé, és a csonti zuhanórepüléssel süly- lyed a fenékre, vagy annak közelébe. Ott természtesen a keszegfélék fogják megtalálni az egy-két csontival ellátott apró horgot. Köztudott, hogy napközben a toszok a víz felső rétegében szeretnek mozogni, míg a keszegfélék (pirosszárnyú, lapos-, dévér-, bagolykeszeg, bodorka) inkább a víz alsó régiók is fenéklakók (A szerző felvétele) óiban keresik az eleséget. Ami persze nem jelenti azt, hogy időnként ne jönnének fel ők is bogarászni, ezért látunk néha nagyobb csapat bodorkát gyűrűzni a felszínen. A témához kapcsolódik, hogy nem árt, sőt helyénvaló a helyi megfigyeléseken kívül áttanulmányozni a halak szokásairól szóló szak- irodalmat is. Ebből megtudhatjuk, hogy mely halfajták hol szeretnek tartózkodni, mivel táplálkoznak, mikor aktívak stb. Vagyis: tanuljuk meg a víz világát, amelynek megvannak a maga törvényszerűségei. Ha tisztában leszünk az alapfogalmakkal, eredményesebben horgászhatunk bármilyen halfajtára. A többi már csak egy aprócska technikai kérdés, mondjuk egy 0,75 grammos cseppólomé. (- kk -)
