Új Szó, 2012. október (65. évfolyam, 226-252. szám)
2012-10-06 / 231. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. OKTÓBER 6. Szalon 23 Annak van-e igaza, aki szerint a szülőföldünkön kell helytállnunk, vagy annak, aki szerint oda kell menni, ahol könnyebben boldogulunk? „Őszinteség, önmagunkkal szemben” Nem hisz az egyetemes igazságban, zavaija őt, ha Magyarországon leszlo- vákozzák, s úgy gondolja, az otthon bennünk van. Gálán Angélával, a Szlovákmagyarok című dokumentumfilm rendezőjével Sánta Szilárd és Gazdag József beszélgetett a Komáromi Szalonban. INTERJÚ A filmbemutató után azt nyilatkoztad: egy tisztességes alkotás nem állít, hanem kérdez. Mi volt számodra a központi kérdés, amelyre választ kerestél? Talán az, hogy ki vagyok én, hová tartozom. Nem hiszem, hogy erre huszonvalahány évesen kész választ lehet adni. S azt gondoltam, ez nemcsak engem foglalkoztat, hanem mindazokat, akik meg akarják határozni saját identitásukat. Kiről szól ez a film? A szlovákiai magyarokról vagy Gálán Angéláról? Úgy mondanám, hogy személyes nézőpontból próbáltam megközelíteni egy nem személyes kérdést. Az biztos, hogy a film nem a szlovákiai magyarokról szól, legalábbis olyan értelemben semmiképp, hogy egy szociológiai igényű, reprezentatív mintát mutassak be, nem is volt ilyen ambícióm. Inkább a saját környezetem jelentette a kiindulási alapot, ilyen szempontból valóban rólam szól a film. De ahogy a részben mindig benne van az egész is, úgy az én privát történetem is kimondhat általános érvényű dolgokat. A filmben kérdéseket teszel fel, de ezek a kérdések többnyire nyitva maradnak, a válaszokat a nézőnek kell továbbgondolnia. Szándékos ez a lezáratlanság? Távol állt tőlem, hogy végső választ adjak fontos kérdésekre. Különben sem szeretem azt, amikor az emberek szájába rágják, hogy mit gondoljanak. Egyetemes igazság nincs, a filmben feszegetett kérdések kontextusában semmi esetre sem. Kérdezni lehet, s az egyes kérdésekhez felsorakoztathatok lehetséges válaszok is, de nincs jogom eldönteni, ki gondolkodik helyesen vagy helytelenül a hazáról. Annak van-e igaza, aki szerint a szülőföldünkön kell helytállnunk, vagy annak, aki szerint oda kell menni, ahol könnyebben boldogulunk? Nem hiszem, hogy a mi feladatunk lenne ezt eldönteni. Csak érvényes kérdéseink lehetnek, megfellebbezhetetlen válaszaink nem. Mikrokömyezetet vizsgálsz, családot és rokonságot, viszont a film címe - Szlovákmagyarok - túlmutat ezen a nexuson. Honnan jött ez az enyhén provokatív dm? A magyarországi magyarok gyakran összekeverik az állam- polgárságot a nemzetiséggel. Mi vagyunk a szlovákok, az erdélyiek pedig a románok. Úgyhogy enyhe népnevelő célzattal adtam ezt a címet, vegyék észre, hogy ez nem mindegy, hogy ez fontos. Igenis zavaró, ha figyelmetlenségből leszlo- vákoznak. Olyankor kijavítom őket. Vagy azt újságolják, hogy képzeld, Pannonhalmán szlovák osztálytársaim voltak, én pedig visszakérdezek: valóban? S hogyan beszélgettél a szlovák osztálytársaiddal? Először nem értik, hogy mire akarok kilyukadni. Hogyhogy hogyan? Hát magyarul! Nocsak, mondom, a szlovákokkal is magyarul beszélgettél? A filmem keletkezésének egyik oka éppen az volt, hogy a közhelyeken túl még az én értelmiségi, filmművészeti egyetemre járó, televíziós újságírást tanuló barátaim és osztálytársaim se tudtak sokat a határon túli magyarokról. Amikor a Szlovákmagyarokat levetítették a Magyar Filmszemlén, számolnod kellett azzal, hogy vitát generálhat a film, mivel érzékeny témát jár körül. Hogyan fogadtad az első reakdókat? Meglepődtem azon, hogy már a film előzetese is milyen heves visszhangot váltott ki. Tavaly ősszel ugyanis egy ötperces trailer felkerült az internetre, és sokak számára mást sugallt, mint a film egésze. Akkor még azt sem tudtam, mi lesz a teljes film sorsa, ehhez képest fenn voltam a hírportálokon, s annak rendje és módja szerint mindenki vadul véleményezte, egy ötperces részlet alapján. Ez, bevallom, kissé felkészületlenül ért. Ám amikor június 4-én a Magyar Televízió is levetítette, akkor már úgy éreztem, előállhatok, tessék, én rendeztem, ide lőjetek! A film minden egyes percét felvállalom, mert akik megszólaltak benne, azok őszintén beszéltek, nem alakos- kodtak. Ebben biztos vagyok. A film végére nem derül ki, jutottál-e valamire az identitáskeresés során, s tisztáztad-e a magyarsághoz való viszonyodat Ez is tudatos rendezői döntés? Ezek nem olyan dolgok, amelyeket véglegesen tisztázni lehet magunkban. Ahogy halad az életünk, változunk, változnak és ámyalódnak az igazságaink, az identitásaink. De az biztos, hogy a film készítése közben nagyon sokat tanultam. A forgatás során olyan helyzeteket kellett természetesnek vennem, amelyek a legkevésbé sem természetesek, például leülni az anyám elé, kamerával, s azt kérdezni: neked hol a hazád, édesanyám? De nem bántam meg, jó lecke volt, sokat megtudtam másokról és persze önmagámról. Milyen visszajelzéseket kaptál a vetítések után? Általában kedvezőket. A terveim között szerepel egyébként az is, hogy a szlovák közönség is megismerje a filmet, mert fontosnak tartom, hogy találkozzanak a benne elhangzó gondolatokkal. Selmecbányán például a Štyri Živly nevű filmszemináriumon is vetítették, s meglepődtem azon, hogy a szlovákok érdeklődését mennyire felkeltette a téma. Újszerű volt nekik ez a narratíva. A filmmel kapcsolatos internetes hozzászólások meglehetősen végletesek. Az egyik tábor szerint „végre emberek beszélnek erről a témáról, nem pedig idióta politikusok”, s ezt a „nagyszerű filmet minden melldöngető magyar és szlovák nacionalistának meg kellene néznie”. A másik tábor viszont a szemedre veti, hogy apádat úgy mutatod be, mint egy afrikai törzsfőnököt, „aki még hisz a vudu- szertartásokban”, a filmben megszólaló színész srác pedig „egy igazi köcsög”, s ha az ilyen mentalitás lesz a meghatározó, akkor előbb-utóbb „a rendező kislány forgathat egy filmet a felvidéki magyarság emlékeiről”. Elolvasod ezeket a hozzászólásokat? Fontosak számodra? Nem jut el hozzám minden egyes internetes reakció, de néhányat elolvastam. Alapvetően érdekel, hogy mi az emberek véleménye a filmről, de az önfeledten fröcsögő anonim alakok eszmefuttatását a helyén kezelem. Azt kifejezetten hasznosnak tartom, ha a film gondolatokat ébreszt, vitát generál - s nem kell, hogy mindenben egyetértsünk. Annak nem érzem szükségét, hogy az internetes fórumok névtelen hozzászólásaira reagáljak, de ha valakitől levelet kapok, arra mindig igyekszem válaszolni. Miután a Szlovákmagyarokat levetítette a közszolgálati tévé, sokan írtak, ismeretlenül is, mert el akarták mesélni a saját történetüket. S ezt nagy dolognak tartom. Le lehet úgy élni az életet, hogy nem tesszük fel magunknak a nemzeti identitásunkra vonatkozó kérdéseket? Igen. A film forgatása során tapasztaltál-e generációs különbséget az olyan fogalmak értelmezésében, mint „haza” vagy „szülőföld”? Persze, a különbség abszolút tapintható. Énre egyszerű a magyarázat: változik a világ. A mai fiataloknak ezek a témák mást jelentenek. Persze, vannak kivételek, de akkor is más egy olyan embert kérdezni Trianonról, aki közvetlenül a második világháború után szocializálódott, mint egy olyat, aki a kilencvenes évek légkörében. A Szlovákmagyarokban súlyos kijelentések hangzanak el arról, hogy nincs hazánk, nem tartozunk sehová, s elhangzik az is, hogy tulajdonképpen nem a nemzetiségünk a fontos, hanem az, hogy milyen emberek vagyunk. Számodra mi a fontos? Az őszinteség. Elsősorban önmagunkkal szemben. Nem köny- nyű feladat. Édesanyád azt mondja a filmben, neki ott az otthona, ahol a családja van. Érdekességként említhető, hogy egy amerikai folyóirat a második világháború alatt körkérdést intézett a haditengerészekhez, mi hiányzik nekik a legjobban abból, amit hátrahagytak. A szerkesztők azt hitték, a feleletekből szépen összerakható, miből is áll az „otthon”, csakhogy a leggyakoribb válasz rendre az volt, hogy hiányzik a reggeli újság, a friss tej, a sarki kisbolt szaga. Te hogyan definiálnád az otthont? Ez egy bonyolult kérdés, s nyilván összefügg az ember ősi vágyódásával valami paradicsomi, elveszett egység után. Miután kikerülünk az anyaméhből, egész életünkön át arra vágjunk, hogy hazatérjünk, valahol otthon legyünk. Tartozni szeretnénk valahova, valakihez. Minden párkapcsolat fontos eleme, hogy a másiknak a szemébe nézve azt érezzem: hazaértem, otthon vagyok, biztonságban vagyok, itt megértenek. De az is lehet, hogy hiába keressük az otthont a külvilágban vagy egy külső személyben, mert ez csak illúzió, s az otthon valójában bennünk van. (Elhangzott a Komáromi Szalon szeptember 25-i beszélgetőestjén, lejegyezte: G. J.) Időpont: 2012. október 9., kedd, 18:30. Helyszín: Mokka kávézó, Révkomárom. A belépés díjtalan. Az est vendége: Alfllási Miklós esztéta, az ELTE Média Tanszékének professzora Az est házigazdája: Mészáros András filozófus Almási Miklós új könyve (A szerelem láetetlensége; Kalligram Kiadó, 2012) a helyszínen kedvezménnyel megvásárolható. Médiapartner: Új Szó
