Új Szó, 2012. szeptember (65. évfolyam, 203-225. szám)
2012-09-05 / 205. szám, szerda
14 Horgász ÚJ SZÓ 2012. SZEPTEMBER 5. www.ujszo.com Görbüljön a bot! Nem csak az embert, a vizek lakóit is jócskán próbára tette az idei trópusi nyár. Aligha volt az országnak olyan zuga, ahonnan ne jelentettek volna tömeges halpusztulást. Hogy mást ne említsek, még a nagy hőségek beköszönte előtt a Tiszán kellett menteni a halállományt, ahol is az apadó víz, s egy sor helyi specifikum - melyek részletezése egy bővebb eszmefuttatás témája lesz - okozott galibát. Később Lekér mellett, a Garamon vetett fel a víz több száz haltetemet, köztük közel 40 kilós harcsákat, termetes pontyokat, kárászokat, mámákat és paducokat. A vízgazdálkodók a közeli termőföld védelme érdekében itt egyszerűen „lekanyarítottak” egy részt a folyóból, mesterséges tavat hozva létre; a halállomány jelentős része bánta. A nyár kevésbé vidám eseménye volt a kistompai halpusztulás is; itt Szebelléb térségében kerülhetett szennyező anyag a patak vizébe, amely a Selmec folyócska élővilágának egy részét vágta haza - egyebek mellett közel negyed tonna halat. De említhetném a fővárosi Vödric patakot is, amely háromszáz haltetemet vetett fel a nyár elején; pusztulásukat állítólag az építkezés során vízbe került szennyeződés okozta. Mint mindebből kitűnik, megint csak nem kizárólag a hőség következtében fellépett oxigénhiány tizedelte folyóink halállományát - sokkal nagyobb súllyal esett latba az úgynevezett emberi tényező, amelynek egyik sajátossága, hogy viszonylag gyakorta mond csődöt. Az alapvető hiba az, hogy bár védelmüket jogszabályokba foglaljuk, a vizekre egyre kevésbé tekintünk úgy, mint az élet forrására, természetes élettérre. Folyó- inkat, patakjainkat, tavainkat víztestekké, vízbázisokká, gazdálkodási környezetté degradáltuk. íme, a nem túl rózsás eredmény, amelyet, attól tartok, képesek leszünk űberelni. Lőrincz Adrián Szinte minden csalira rárabol, ami él és mozog vagy nem él és nem mozog Kisvizek királynője: a domolykó Kollégám emlegeti egy ideje, hogy az egyik csallóközi csatornában jókora, alsókarnyi domoly- kók úszkálnak, de hiába lógatnak eléjük bármilyen csalit, nem tudják őket horogra csalni. Adtam egy-két tippet nekik, de az eredmény valahogy mindig elmarad. KÖVESD1 KÁROLY Hiába próbálkoznak csontival, gilisztával, kenyérgalacsin- nal, apró villantóval, panaszolja, nem és nem lehet kapásra bírni a halakat. A dolgot nehezíti, hogy a csatornában szinte a víz felszínéig ér a hínár, csupán a part mentén van egy tiszta, talán fél- méternyi sáv, meg egy-egy folt, s így keserves meghorgászni. A villantó szóba sem jöhet - épp a fentiek miatt -, de a felszínen úszó csalit is ignorálják a termetes domolykók. Sokáig törtem a fejem a dolog fölött, aztán elég hamar rájöttem, hogy „mi a hiba Simonjába'”. A domik roppant óvatos halak, s miután elég magas a part, árnyékukkal, alakjukkal gyanút keltettek bennük. Mikor rákérdeztem, kiderült, hogy tényleg elég óvatlanul közelítettek a vízhez, s a halak olyankor azonnal eltávolodtak, majd kis idő múlva visszatértek, de nem dőltekbe semmilyen cselnek. A domolykó nem mondható a nagy vizek domináns halának, inkább a kis folyókban fordul elő nagyobb mennyiségben. Jellemző, hogy égy közismert magyarországi teszthorgász mindig külön örömmel nyugtázza, ha a halban ma is bőséges Tiszában a keszegnépség vagy a ponty mellett sikerül egy-egy termetes domolykót fognia. Pedig a legtöbb horgász szinte csak a pontyot, harcsát, újabban az amurt, tehát a kapitális halakat tartja kifárasztásra méltó ellenfélnek. Aki húsáért fogja a halat, nem keresi a szálkás húsú domolykót, a sporthorgászok pedig a mámát, dévért tartják álmaik netovábbjának. Nem csoda: nagyobb sikerrel foghatók, és megfelelő mennyiségű etetőanyaggal könyebben a nyomukra lehet bukkanni. Gyermekkorom domolykói Nem úgy a kis vizekben! Gyermek- és ifjúkorom folyójának - a mámát, paducok vagy Nagy domolykók kedvenc búvóhelye (A szerző felvételei) Egy süldő, illik visszaengedni az ünnepi fogásnak számító csuka mellett - legértékesebb hala volt a domolykó. Míg a sekély folyás az óriási bandákban járó paducoké volt, a domoly- kókat elsősorban a mélyebb helyeken és a visszaforgókban kerestük. Gilisztával, kisbéká- val, rákfarokkal (akkor még egyik sem volt védett), kishalszelettel, mindenféle gyümölcscsel el lehetett Egy „rrtui n.i/j f/cutu-n-y csábítani őket. A legbiztosabb fogást azonban a cserebogárral való úsztatás, s leginkább a különös ügyességet és rafi- náltságot igénylő pöcögtetés jelentette. Ennek a módszernek a legjobb helyszíne egy-egy forgó, öblöcske volt - szűrte mindegyikben ott lapult egy-egy nagy domi. Míg a kisebbekből több példány tanyázott egy helyen, az igazán nagyok, félkamyi példányok mindig egyedül uralták a helyet. Amelyet hihetetlen óvatossággal kellett megközelíteni. Ha volt ott égerfa-cso- port, azok mögé/közé bújva, ha nyitott volt a terep, guggolva, nem ritkán hason kúszva kellett odalopakodni a partra, és szinte láthatadanul beereszteni az öbölbe a cserebogarat, majd apró mozdulatokkal pöcögtetni a víz színén. A kapás vagy azonnal jött, jókora burvány kíséretében, vagy - ha a hal gyanút fogott - lehetett is tovább menni, egy következő öbölhöz. Aki ezekből a nem ritkán kapitális példányokból több példányt tudott fogni egy horgászat alatt, az volt a király. A mélyebb vizekben fenekez- ve horgásztunk rájuk, az akkori, elég durva felszereléssel. Bambusz-, később préselt nádbottal (ilyeneket ma már csak halász- csárdák falain láthatunk egy letűnt kor rekvizitumaiként). Ma is szinte megfoghatatlan számomra, hogyan tudtunk harmincas kanóccal, durva botokkal, recsegő Tokoz orsókkal halat fogni. Igaz, akkoriban még nem voltak agyonhorgászva a vizek, mint manapság. Déja vu Néhány éve nyár elején egy kis-dunai holtágon műveltem egyik kedvenc módszeremet, amit „pottyantósnak” hívok. Lényege, hogy se ólom, se úszó nem terheli a szerelést, a vékony zsinór végén kis horogra esőgilisztát tűzök. Súlyánál fogva a nagy girnyó teszi lehetővé a távoli dobásokat is. A csali teljes természetességgel süllyed és sodródik a vízben, a halak gyanútlanul nyelik el. Kapásjelzőként maga a zsinór szolgál: ha elkezd futni a víz tetején, be lehet vágni. Nos, ezen a szép nyár eleji napon - nagy dévérek, jászkeszegek, balinok és egy jókora süllő mellett - akkora domolykót akasztottam, hogy szinte megijedtem a látványtól, amikor partközeibe ért. Először nagy balinnak véltem, s csak az utolsó pillanatban derült fény a kilétére. Mire elfaroltam a hátam mögött heverő merítőért, az izmos hal egyetlen csapással eltépte a zsinórt. Életemben nem láttam ekkora domolykót, kapitális lehetett! Jobban örültem volna neki, mint bármelyik lapát dévémek, hiszen vénülő fejjel a gyerekkorom domolykókirá- lyát sikerült horogra kapnom. Óvatosabb a pisztrángnál Ezzel csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy igazán nagy domolykót fogni legalább akkora fegyvertény, mint egy-egy tíz kiló fölötti pontyot, vagy háromnégy kilós balint becsapni. Sőt, meg merem kockáztatni: néha több finesz kell hozzá, mint a pisztrángozáshoz. Igaz, a domolykó gasztromómiai értéke nem túl magas, de nem is erről szól a horgászata. Aki finom halat akar enni, harcsázzon, süllőz- zön, keszegezzen, vagy vegyen bolti halat. A sporthorgász lelki szemei előtt egyébként sem a teli fazék vagy a tepsi látványa lebeg, hanem az, hogyan lehet megtalálni és becsapni a - sajnos, egyre ritkább - szép hal fajának egy- egy nagy példányát. Amelyet, ha csak nem nyelte gyomorra a horgot (ami sajnos gyakori eset), jómagam általában kíméletesen vissza szoktam engedni. Kollégámat azóta is azzal szoktam cukkolni, hogy akkor lesz igazán profi horgász, ha a csatornában látott nagy domolykók eszén sikerül túljárnia. Mihelyt kapok tőle egy nagy domolykóról készült fotót, megsüvegelem. lású dugó). Ez persze ízlés dolga. Ha nagyon akadós a terep, ajánlatos a szereléket „lehorgonyozni” egy ólommal a fenékre, hogy a csalihal ne bonyolódjon bele a hínárba, gazba. Vagyis egy helyen ficánkoljon. Az is ízlés dolga, milyen csalihalat használunk. Nálam a sorrend: bodorka, vörösszámyú, kárász, sügér. Volt azonban olyan szezon, amikor éppen fordított volt a sorrend. (- kövi -) (A szerző felvétele AJANLO Lassan itt az ősz, s elkezdődik a csukázó szezon. Ilyenkor sokan teszik fel a kérdést: fene- kezve, vagy úszózva eredményesebb-e kedvenc ragadozójuk horgászata? A válasz elég egyértelmű: az úszós csukázás sokkal hetékonyabb a fenekezőnél. Pláne, ha „sétáltatós” (kövérkés formájú) stupekot használunk, amellyel a csalihal nagyobb területen úszkálhat, és rángatózó, küszködő mozgásával hamar felhívja magára az éhes csuka figyelmét. Persze itt is igaz, hogy vize válogatja. Hiába fogunk 30-40 centiméteres eresztékkel csukázni mély vízben, ahol a csuka a fenéken lapul. Az ilyen szerelék a nádas előtt, bedőlt fák, hinarasok mellett lehet eredményes. A csukák általában szinte „beparkolnak” az ilyen takarásokba, gyakran csak a fejüket dugják ki, s úgy várják az eléjük kerülő áldozatot. íradan szabály, hogy minden csukának megvan a maga „revíije”, jól megszokott helye, amit csak akkor hagy el, amikor a kishalak a komolyabb lehűlések után kezdenek lehúzódni a mélyebb vizekbe. Ha viszont jól értelmezhető csukarablást látunk valahol, hosszúkás úszót is használhatunk (ez pl. a kényesebb süllőt is kevésbé zavarja, mint a nagyobb ellenálCsuka a dzsumbujban HETI TIPP Úszózva, vagy fenekezve?
