Új Szó, 2012. szeptember (65. évfolyam, 203-225. szám)
2012-09-05 / 205. szám, szerda
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. SZEPTEMBER 5. Faggató 13 Kovács László: Nem én döntöm el, szerettek-e a diákjaim, bár nemigen tudok olyan helyre menni, ahol a tanítványaim ne örülnének a viszontlátásnak A tanító legyen ma is példakép! (Somogyi Tibor felvétele) A szakma vélekedése szerint kiváló pedagógiai képességgel megáldott tanáregyéniség, aki nemcsak tanított, hanem nevelt is. Nyugalmazott gimnáziumigazgatóként nyilván ezért övezi tisztelet, ragaszkodás mindmáig. MIKLÓSI PÉTER Pár hónapja ő kapta a Felvidéki Pedagógus-díjat, 2010-ben pedig Győrött Kazin- czy-díjjal tüntették ki. Idézet a Győrben elhangzott laudáció szakmai részéből: 1995-ben az alternatív oktatás bevezetése elleni tiltakozása miatt több társával együtt leváltották, majd a politikai helyzet megváltozásával, 1999-ben, ismét a somorjai gimnázium élére került, és egészen a nyugdíjazásáig irányította az intézményt. (...) Több tankönyv, honismereti és művelődés- történeti munka, nyelvészeti s történelmi tanulmány szerzője, társszerzője. A középiskolák számára készült magyar nyelv és történelem tankönyve az egész magyar nyelvű közoktatás egyik legnagyszerűbb munkája. Szakmai-ismeretterjesztő monográfiái közül kiemelkedik a középkori templomokat és az 1848-49-es forradalom és szabadságharc emlékhelyeit bemutató kötete. (...) Kovács László kiemelkedő pedagógiai, szaktudományos munkásságáért, elkötelezett anyanyelvápoló, nyelvművelő tevékenységéért, példamutató emberi tartásáért veheti át a Kazinczy-díjat.” Kettőnk több évtizedes ismeretsége pedig azt sejteti: van egy kisugárzása, amiről nehéz beszélni, de ennek egyik forrása lehet, hogy nyugdíjba is abból a gimnáziumból ment, ahol annak idején ő maga érettségizett... És talán véletlen, talán foglalkozási ártalom, de a kerti beszélgetésünkhöz jól illő pólója szintén „tanárias”: Projekt Comenius, hirdeti rajta a felirat. Hagyományozódik, hogy létezik egy réges-régi görög közmondás, miszerint akit az istenek gyűlölnek, abból pedagógust faragnak. így érzed? Nem. Ki tudja, miért, de én már gimnazista koromban tanító akartam lenni. Egyetemistaként, egy rádióriportban, pedig azt találtam mondani, hogy én bizony néptanító leszek. Innen már csak egy lépés a Gárdonyi sugallta Lámpásig... Ha visszagondolok, tulajdonképpen egész életemben az is voltam. Még pályafutásom gikszeres szakaszaiban sem jutott eszembe, hogy felhagyjak a tanítással. Pedagógusként egyszerűen jól éreztem magam a hivatásomban. A legkiválóbb „néptanító”, még ha gimnáziumigazgatóvá is avanzsált az illető, valaha diák volt. Gyerekként örültél vagy fanyalogtál, amikor szeptember elsején becsöngettek, és évről évre újra iskolába kellett járni? Alapiskolás koromban nemigen bántam, ha jött az iskola. Középiskolásként ez már nem volt olyan egyértelmű, kibírtam volna, ha még nem kezdődik a tanév. De azért sohasem vártam undorral a szeptembert. Egy nyugalmazott tanárember mit érez az első tanítási napon, ha őt már nem várják a diákjai, az osztálya? Bár nem élem meg tragikusan ezt a helyzetet, mégis kavarog bennem valami olyasmi, hogy reggelenként most már nem indulok el otthonról. Talán még annak is fikarcnyi árnyalata ez, hogy én immár fölösleges vagyok. Hogy érzed: szerettek a tanítványaid? Esetleg legendák is keringtek rólad? - noha azoknak mindig csupán töredéke igaz! Nem én döntöm el, szerettek-e a diákjaim; bár nem nagyon tudok olyan helyre menni, legalábbis itt a Csallóközben, ahol a volt tanítványaim ne örülnének a viszontlátásnak. Ennek a ragaszkodásnak egyetlen titka, hogy én is szerettem a diákjaimat. Alapvetően ugyanis kétféle pedagógus van. Az egyik típus, akinek mindig igaza van. Ettől ő még jó pedagógus lehet, de barátságtalanul fogadja, ha a diák más véleményen van. Nem is kell ezt kimutatnia, elég, ha belül érez így. A másik típus mindig komolyan veszi a gyerek érdeklődését, még ha az sületlenséget is mond. És ha szükséges, hát figyelmezteti, hogy kár badarságokat beszélnie. A gimnázium harmadik-negyedik évfolyamában pedig már- már felnőtt partnernek tekintettem a diákot, amit az a korosztály már készséggel viszonoz. A középiskolák részére néhány esztendeje Simon Attilával közösen írt történelemkönyveitekért nem lelkesedtek a tanügyi szervek. E gubanc lényege nem más a szemellenzős akadékoskodásnál? Amikor korszerű módszertani elvek alapján elkészült az alapiskolák és a nyolcosztályos gimnáziumok számára írt háromkötetes magyar nép története és ennek sikere volt, akkor fölvetődött, hogy készüljön végre történelemkönyv a középiskoláknak is. Mielőtt nekiláttunk, elvként annak elfogadtatására törekedtünk, hogy a magyar tannyelvű iskoláknak legyen saját tantervűk történelemből, ahogy ez már megvolt zenéből, szlovákból. Amikor írásban is bemutattuk ezt a szándékot, hát bizony nem könnyen, de Szigeti László államtitkári pártfogásával sikerült keresztülvinni ezt az elképzelést. Amikor azonban ennek alapján a leendő tankönyvek tartalmi koncepcióját ismertettük a Pedagógiai Módszertani Központban, akkor bizony nemcsak ízekre szedték azt, hanem a hangulat is fölforrósodott. Jött az ilyenkor szokásos kismillió barátságtalan és szenvtelen ellenérv - mígnem fölállt a kitűnő szlovák történész, Dušan Kováč, és kijelentette: neki az a gyanúja, hogy az akadékoskodók tulajdonképpen csak irigykednek, mert a magyar iskolák részére jobb tankönyv készül, mint a szlovák iskolákban használatosak! Ezeket a szavakat meg a döbbent csöndet nem felejtem el, amíg élek. Megszületett hát az első és a második kötet, ám akkor jött az újabb politikai változás, és így a harmadik kötetről már szó sem lehetett. Ahogy máig sincs előrelépés ebben a dologban. Mi késztetett benneteket a tankönyvírásra? Az a siralmas állapot, hogy az ötlet felvetődésének időszakában, tehát már jó pár évvel a rendszerváltás után nem volt semmilyen tankönyv. Leszámítva azokat, amelyek még az 1980-as évek elején kerültek forgalomba. És ez a bosszantó hiány egyébként nem csupán a magyar iskolákra volt jellemző. Mi volt a rendszerváltás igazi hozadéka a szlovákiai magyar tanintézmények hétköznapjaiban? Mindenképpen a felszaba- dultabb légkör. Hogy az iskolák falain belül olyasmikről is nyíltan lehetett már beszélni, ami korábban tilos volt. Ugyanakkor a tanítóság egy része - jelesül például a történelemtanárok is - kellemetlen dilemma elé került: diákjaik előtt miként vélekedjenek, hogyan beszéljenek most mindarról, amiről tegnap meg tegnapelőtt még annak fordítottját kellett magyarázniuk. Zömükben akarták az újat, aktívan részt is vettek a rendszerváltás folyamatában, „csak” szakmailag kellett feloldaniuk magukban az új szituáció, illetve a korábbi kényszerűség közötti helyzetet. Téged elkerült az efféle szarvasokoskodás? Őszintén mondhatom, hogy igen. Némi vargabetűkkel 1984-ben lettem a somoijai gimnázium tanára, és ha becsukódott mögöttem az osztályok ajtaja, nem tekintettem dogmáknak a tantervek merevségét. A huszadik századi irodalomban kitértünk például Szolzsenyicinre, de beszéltünk a Bibliáról is, igaz, az ókori keleti népek irodalma címén. Előfordult, hogy azt rótták föl bűnödül, ami tulajdonképp erényed volt? Somorján a gimnázium akkori igazgatója csak azt kívánta, hogy ne hozzak bajt az iskolára. Zűr körülöttem inkább Nyitrán volt, amikor ott 1977-ben megkezdődött a magyar pedagógusképzés leépítése, amit tiltakozások fogadtak. Fiatalon, a magyar tanszék adjunktusaként nyakig voltam minden mozgolódásban, de benne volt ... ha becsukódott mögöttem az osztályok ajtaja, nem tekintettem dogmáknak a tantervek merevségét. Szeberényi Zoltán is, aki pedig akkoriban már nem volt ifjonc. Ezután jöttek a kihallgatások, különböző macerák, mígnem azt tanácsolták nekem, változtassak munkahelyet, ahol tiszta lappal indulhatok. így kerültem több évre a Csallóközi Múzeumba. Innen hiába igyekeztem tanári álláshoz jutni, mert Nyári elvtárs, a járás ideológiai párttitkára azt mondta: nem lehet! És amire ő akkoriban ezt mondta, azt nem is lehetett. így nyolcvannégyig kellett várnom, hogy Nyitra után Somorján újra katedrára állhassak. Mikor lenne tanácsos elkezdeni a tárgyilagos történelemoktatást? Ez kulcskérdés. Meggyőződésem, ahogy számtalan országban, úgy a mi iskolarendszerünkben is az ötödik osztály már alkalmas- a témaköri jellegű, kronologikus történelem tanítására. Nálunk az iskola általában magoltat és az adatokon lovagol. Például a históriát lehet másként is tanítani? Hogy ne csak az szeresse, akinek eleve hobbija, vagy kiszemelték egy-egy vetélkedőre? Bizonyossággal állíthatom, hogy lehet. Persze, ez erőteljesen pedagógusfüggő. Nem elég elprédikálni a tananyagot, majd számon kérni a száraz történelmi tényeket, hanem a történelmi eseményeket azok szélesebb társadalmi összefüggéseibe helyezve kell eljutni oda, hogy a mai diákság a jelenben tudjon - polgárokként, emberekként - nyílt világlátással a mában élni és eligazodni a hétköznapok dolgaiban. Mondjuk, ha a görög történelmet tanítva a cserépszavazásról esik szó, akkor azt illenék megértetni a tanulókkal, hogy a cserépszavazás az újkori demokráciákban milyen összefüggéseket mutat a népszavazás intézményével. Ha ez sikerül, akkor a mai fiatalság a választókor elérése után majd másként fog hozzáállni a modem plebiszcitumokhoz. Legyen a 21. század második évtizedének pedagógusa is még mintakép? Akár hajviselet, öltözködés tekintetében is? Ebben határozottan konzervatív vagyok. Én ugyan nyakkendőt tanévenként csak három alkalommal kötöttem: a szalagavatókon, a ballagásokon és március 15-én, de a megjelenés kravátli nélkül is fontos. És amiben ennél is konzervatívabb vagyok, az a pedagógus polgári éléte. Az bizony sohasem az övé, hanem a környezetéé, a közösségéé. Vidéken különösképpen. Lehet, hogy sokaknak erről manapság más a véleményük, de engem megnyugtat, hogy ha néhanapján elvetődöm választott szülőfalumba, Zsérére - ahol a Zo- boralján töltött nyolc esztendőben éltünk a feleségemmel -, akkor ma is azt látják bennem, amit akkoriban láttak. Fiatalemberként ott tanultam meg egy életre, hogy a tanítónak példaképnek illik lennie. Az életével, az életvitelével. Ez nem jelent bezárkózást, sőt a kocsmába szintén bekukkanthat, hiszen az asztalnál ülve és mértékkel borozgatva is lehet tanítani. Akkoriban azok jó beszélgetések voltak. A mai fiatalok élete csupa pörgés, örökös rohanás. A történelemtudás igénye belefér még ebbe a tempóba? Amíg még diákok, az iskolában tapasztalni érdeklődést; kikopva az iskolapadból már jóval kevésbé. Van viszont az „érdeklődésnek” egy másik, szélsőségesebb formája, amikor az egykori diák odalép az emberhez, és azt mondja: Tanár úr, én ám Árpád-sávos zászlóval vonultam Dunaszer- dahelyen!... Erre mit felelsz? Hogy én nem erre tanítottam. Pályád kapcsán felhozhatsz olyasmit, amiért hiányérzeted van? Netán még a lelkiismeret is furdal? Igen, szakmai vonatkozásban. Amikor magyar nyelvet és irodalmat tanítottam, utólag visszagondolva, nem sikerült eléggé eredményesnek lennem az olvasóvá nevelésben. Az utóbbi években már sehogy sem tudtam rászedni a gyerekeket a könyv iránti következetes nyitottságra... A kilencvenes évek elején egyik alapító tagja, majd al- elnöke voltál a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének. Hátra-hátrapil- lantva - de csak annyira, hogy el ne botoljunk közben - miként látod: eredményeiben elegendő munkát végzett az elmúlt bő két évtizedben? Amit szakmailag és módszertanilag elvégzett, azt nem lehet elvitatni; akörül lehet vita, hogy mennyit tehetne, illetve mennyit tesz. Fontos ez azért, mert az, hogy a mi iskoláinkban milyen szinten és miről folyik az oktatás, az bizony szakmai-módszertani kérdés. A magyar pedagógusok szervezetének ebben van meghatározó feladata, ami így különbözik minden szlovák pedagógus- szervezettől. A politikában viszont nem kellene megjelennie, noha a vezetők el-elka- csingatnak afelé is. Nyugdíjasként be sem jársz már a somorjai gimibe? No, azért mégiscsak előfordulok: egy történelmi vetélkedő döntőjére készítem föl a gimnázium csapatát. Nemigen vagyok az a véglegesen visszahúzódó alkat. Téged nemcsak a tegnap volt, hanem az évek, évtizedek előtti diákjaid is felkeresnek, számon tartanak. Egy „néptanító” számára ez a pályafutásjutalma? Hát igen. Ennek pedig az a titka, hogy én mindegyik tanítványomban az embert kerestem. És ezt ők megérezték. Ez lehet mai kapcsolataink alapja.
