Új Szó, 2012. szeptember (65. évfolyam, 203-225. szám)
2012-09-29 / 225. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. SZEPTEMBER 29. Szalon 19 Egy háborús bűnös története - Non testatum, 18/13. SAMUEL BABBEL Metróra szálltam: a minisztériumot egy átszállással érhettem el Oskaréktól. Zsúfolt volt a kocsi, az utóbbi hetek történéseibe és a karácsony előtti szokásos hajszába belefáradt emberek fásult arccal utaztak, még csak le sem ültek a szabad helyekre, úgy kapaszkodtak a plafonról lelógó hurkokba, mintha fellógatni készülnének magukat. A kocsi másik végében feltűnt egy borostás, szakadt ruhájú alak, aki hirtelen egy rongyot dobott a padlóra, majd szájharmonikát kapott elő/ és játszani kezdett. Bravúrosan játszott, s ahogy pár másodperccel később lenéztem, már ott csillogott néhány koronaérme a rongyán. Körülöttem néhány fiatal lány és fiú ácsor- gott, s ahogy a harmonikás játszani kezdett, az egyik srác finoman hozzádörgölőzött a többiekhez. Nem láttam jól, benyúlt-e a zsebükbe, mert megállóhoz értünk, s a kocsi utasai szinte mind kicserélődtek, a harmonikás is meg a másik srác is. Matrix bandájának tagjai bukkantak fel újra a b.-i metrón - mások Snicli néven ismerték a fickót, aki régi tolvajfejedelme volt B.-nek, azon belül a b.-i metróaluljáróknak: legényei mindig kettesével-hármasával jártak portyázni, s míg az egyikük jámboran zenélgetett, néhány koronácskát begyűjtve, a többiek megvágták az utasokat. Arról voltak híresek, hogy Matrix vagy más néven Snicli alaposan megválogatta a zenészeit: csak a legtehetségesebbeket vette be a bandába, a jelentkezőknek szigorú tehetségvizsgán kellett átesniük. Néhány éve Mátrixét vagy más néven Sniclit lebuktatták, leülte a magáét, s miután szabadult, azt rebesgették, nyugalomba vonult. Visszatért a biztonság a b.-i metrón - hangoztatta a tömegközlekedési vállalat. Pedig nélkülük halálosan unalmassá vált a b.-i tömegközlekedés. Jólesett látni, hogy Matrix vagy más néven Snicli újra aktív, fiai megint körülöttünk ólálkodnak - összehasonlíthatatlanul oldottabb lett a hangulat a nyirkos metrókocsiban a kis harmonikás gazember előadásától, s legalább a kiraboltaknak is szerzett néhány élvezetes pillanatot. Mikor újra a felszínre értem, előkaptam a mobilomat - több mint egy tucatnyi nem fogadott hívást és SMS-t jelzett. Odette elkeseredetten próbált hívni, majd egy rövid üzenetet küldött: inkább maradjak otthon őnála, fél tizenkettőkor sajtóértekezlet, Poldi szerint nincs nagy baj. Felhorkantam ezt olvasván: „Poldi szerint nincs nagy baj.” Egyenesen beverettem Vargához, a robotját követelőző hangnemben szólítottam fel, hogy engedjen be hozzá. Varga tartózkodóan fogadott.- Sebastian, magának pihennie kéne - mondta, és úgy nézett rám, mint aki kísértetet lát.- Nem a legjobbak hozzá a körülmények, uram - válaszoltam. - Nem nagyon értem, mi folyik itt.- Tényleg nem tudok túl sok mindent tanácsolni magának - hebegte Varga. - Ami biztos, hogy idebent most nem segíthet. Jobb lenne, ha hazamenne. Oskar szintén otthon van.- Azért jöttem, hogy megtudjam, mire számíthatok.- Nézze, fél tizenkettőkor a miniszter úr sajtótájékoztatót tart. Azt fogja mondani, hogy az ügyet a bűnüldöző szerveknek kell megoldaniuk, a végrehajtó hatalom itt semmit nem tehet. Meg kell vámunk a rendőrség és az ügyészség...- Ez teljesen világos, és ezt meghallgathatom a tévében, de én arra vagyok kíváncsi, mi lesz velem? Varga megtorpant. A meny- nyezetre pillantott, majd felállt az íróasztala mögül, és egészen közeljött hozzám. Mintha viaszból lett volna az arca, és üvegből a szeme, visszatükröződött benne anagy csillár fénye.- A miniszter úr, ha arra kerül a sor, vállalni fogja a politikai felelősséget a történtekért. A maga sorsát illetően semmit nem garantálhatunk. Hátat fordítottam Vargának, és kisétáltam: végig éreztem a hátamon cinikus tekintetének sugarát. A folyosó túlsó végén ott állt Miro Stein, s mögüle előbukkant egy másik alak: Vladimir Daniel. Egymásra néztünk, egyformán komor tekintettel. A sajtótájékoztatón, amelyet már Odette vezetett, nem hangzott el semmi újdonság, s Pol- dauf nem engedélyezett újságírói kérdéseket. Megismételte a frázisokat, amelyeket korábban Varga szájából hallhattam. Persze, mást nem is tehetett. A Luxembourgban néztem végig a sajtótájékoztatót, majd visszaballagtam Odette lakására. Azt terveztem, másnap minden követ megmozgatok, hogy érvényre juttassam az ártatlanság vélelmét ezekkel a hiénákkal szemben. December 23-án reggel nyolc körül mondhatni gyanútlanul reggeliztünk Odette-tel, tejeskávét és vajas-dzsemes kiflit, idilli körülmények között: alig egy héttel a Pommer téri események után ma végre jobban éreztem magam, megjegyeztem Odette-nek, hogy akár egy hétfejű sárkánnyal is megverekednék. Odette nem figyelt rám: nyugtalan lett, mióta megerősítették a pozícióját a minisztériumban, állandóan a munka körül jártak a gondolatai, s szinte csak az ő „Poldi- járól” tudott beszélni. Úgy volt, hogy csak szenteste utazik a szüleihez, a p.-i határ mentén fekvő szülővárosába, még össze sem pakolt. Én ekkor még úgy terveztem, aznap délután magamhoz veszem kis cókmóko- mat, és elbujdosom a hegyek közé. Nyolc után röviden csengettek, Odette kicsoszogott az ajtóhoz. Két feltűnően nyugis középkorú rendőr társaságában jött vissza a konyhába. Határozatot hoztak egy nyomozás megindításáról, a tengeralattjáró-incidens ügyében, ellenem: velük kellett mennem az őrsre. Odette-tel nevetségesen túldramatizált búcsúpillantást vetettünk egymásra, a rendőröknek is elállt a szavuk a színpadiasságunktól.- Micsoda meglepetés - próbáltam kicsit oldani a hangulatot, a rendőrökhöz fordulva, de csak méla szánalmat láthattam az arcukon. Odabent egy kifejezetten barátságos helyiségbe vezettek, a falak olyan színűek voltak, mint a szolgálati lakásomban, egy pisztáciazöld párnájú székre ültettek, és teával kínáltak, amit alázatosan elfogadtam. Elkérték az adataimat, és azt kérdezték, kívánok-e védőügyvédet választani. Nem tudtam nekik válaszolni, tanácstalanul meredtünk egymásra, mintha ez az egész valami szimulált per előjátéka lenne a jogi egyetemen. Emlékeztettek, hogy hetvenkét órám van meggondolni, aztán kirendelnek számomra egy védőt hivatalból, majd elém tolták a jogaimat ismertető iratokat. Becsületesen átlapoztam a szöveget, s aláfirkantottam magam.- Gondolom, kíváncsi, kijelentette fel - kérdezte a két tök egyformajámbor rendőr egyike.- Úgyis mindjárt megtudom - vontam vállat.-Alfred Sikorskynak hívják - közölte a fickó jelentőségteljesen.- Sosem hallottam ezt a nevet- böktem ki rövid gondolkodás után. - Nem lehet, hogy valami félreértésről van szó?- Hm, azt sajnos kétlem - mondta a másik, és beharapta az ajkát, mintha tényleg bánná ezt az egészet. Üldögéltünk, és azt kérdezgették, jól érzem-e magam, rá- góval kínáltak, sőt cigarettával. Végül, a végtelenül hosszú előjáték után mégiscsak belekezdtek- közölték, mire kíváncsiak, és felszólítottak, hogy a jogaim tudatában nyilatkozzam. Annyira valószerűtlennek tűnt az egész, hogy nem vállalhattam a rendes vallomástételt, időt kellett nyernem. Ha másra nem, legalább arra, hogy leleplezzem ezt akétmarhát, akikmintha valami idétlen komédiából csöppentek volna ide. Miután bejelentettem, inkább hallgatnék, vártak egy sort, majd egymásra néztek, s szinte egyszerre tárták szét a karjukat, mintha begyakorolták volna. Ennyi volt az első felvonás, nem tartottak bent, hazavittek a szolgálati lakásomba, s mindkettejükkel kezet ráztam, mikorelváltunkegymástól. Aznap már felkerült egy-két hírportálra, hogy megkezdték a nyomozást a tengeralattjáróincidens ügyében, s kihallgatták a fő gyanúsítottat. Délután felhívott az anyám, és félórán keresztül rimánko- dott, töltsem velük a szentestét. Este maga Wagner miniszterelnök tartott sajtótájékoztatót az ügyemben/ügyünkben: kijelentette, tudatában van az eset súlyosságának, de mielőtt bármilyen intézkedést foganatosítana, megvárja a bűnüldöző szervek munkájának eredményét. Szánakozó arccal előadott, megrázó és megindító karácsonyi beszéd volt - a lényeg, hogy az utolsó pillanatig megtartsd az emberek bizalmát, sugdoshatták a fülébe a pí- árosok. Kaptam néhány szűkszavú karácsonyi üdvözletei. Tomi Müller jó szerencsét kívánt a fa alá. Bernardtól, akinek pedig nem volt szokása karácsonyi üzeneteket küldözgetni, kaptam egy rövid sablon-SMS-t. Miro Stein valami nagyon frappáns versikét írt, nyomban kitöröltem. A szolgálati lakásomban december 23-án délután a hónom alá csaptam a Norberttól, titokzatos ismerősömtől érkezett küldeményt, és felszálltam egy buszra, hogy az Alsóváros melletti kisvárosba zötykö- lődjem rég nem látott szüléimhez. (Folytatjuk) (Gyenes Gábor illusztrációja) FOLYTATÁSOS REGÉNY
