Új Szó, 2012. szeptember (65. évfolyam, 203-225. szám)

2012-09-29 / 225. szám, szombat

20 Szalon ÚJ SZÓ 2012. SZEPTEMBER 29. www.ujszo.com FILM A SZALONBAN Zen és a tigrisfogás művészete JANK0V1Č DÁVID „Elgondolkodom, vajon Ó-e az utolsó. Egyes-egyedül, vadá­szik, öl, és várja a halált” - el­mélkedik Dániel Nettheim The Hunter (Az orwadász) című filmjében Martin David (Wil­lem Dafoe), a rejtélyes zsoldos, akit azzal bíz meg egy fegyver- gyártó vállalat, hogy vadássza le az utolsó életben lévő tasman tigrist. És amikor így tesz, nem csak zsákmányára céloz, hanem sajátmagárais. Sokat lehetne vitatkozni a filmművészet jelenkori állapo­táról és a kirajzolódó tendenci­ákról, az azonban mégis maga­biztosan állítható, hogy a The Hunter című film mint jelenség a művészeti ág tasman tigrisei közé tartozik, még ha szeren­csére nem halt is ki, sőt, a bu­dapesti Toldi moziban vetítet­ték is, októbertől pedig DVD lemezen is megvásárolható. És most nem azokra a megkü­lönböztető jegyeire gondolok, amelyek párhuzamként felidé­zik bennünk Corbijn The Ame­rican (Az amerikai) című film­jét: a kevés párbeszédre, „Alain Delon a Le Samouraiban” ka­rakterre vagy az igényesen megkomponált képekre. Sok­kal inkább arra a rendezésre, amely a filmet több síkon is az év legintrovertáltabb munká­jává - és egyben igazi mes­terművé - teszi. Az első síkon kimagasló vi­zuális élmény, amennyiben vi­lágszínvonalú operatőri mun­kával ránt be minket Tasmania őserdeibe, az ember előttibe, a primordiálisba. A külső táj itt is a lélek, míg a főhős útja a tu­datalattiba való leereszkedés metaforája, akárcsak Coppola Apocalypse Now (Apokalipszis most), vagy kifinomultabb ki­vitelezésben Tarkovszkij Stal­ker c. filmjében, a különbség csupán az, hogy ez az utazás nem a sötétség szívébe visz, mint Conrad regényében, ha­nem a megváltás felé. Ha azonban egy második, árnyaltabb síkon is szemügyre vesszük a filmet, azt látjuk, hogy az gondolatilag olyan mé­lyen átitatott a zen tradícióval, hogy egy lapon említhető azokkal a diszciplínákkal, ame­lyek azzal történetileg is oly szorosan összekapcsolódtak: példaként legyen szó akár a ha- ikuról, akár a japán tájfesté­szetről. Olykor a koncepcioná­lis párhuzamok szinte adják magukat, így a film végén meg­jelenő tasman tigris pontosan úgy néz Dafoe-ra, és tölti ki a snittet a maga lenyűgöző ma- gábanvalóságában, mint a tig­ris Mu-ch’i (Mokkei) 13. szá­zadból való festményén. Felmerülhet persze a kérdés, hogy illeszkedhet a buddhiz­mus olyan ága, amely az együttérzés hirdetésén alap­szik egy olyan történethez, melynek főhőse hidegvérű pro- fesszionalitásán túl gyilkolás­ból él. Emlékeztetünk azonban arra, hogy a zen fennállásának kezdetei óta milyen szorosan kötődött Japánban a szamurá­jok életéhez. Ennek két magya­rázata van: egy morális és egy filozófiai. A morális az, hogy a zen filozófiája arra tanít, sosem nézzünk vissza, a filozófiai pe­dig az, hogy az életet és a halált indifferensen kezeli. Ez össz­hangban van a harcos - és jelen esetben főhősünk - relatíve egyszerű lelkületűvel. Másik oldalról a zen gyakor­lat egyszerű, közvetlen, önma­gára támaszkodó és egyben önmegtagadó, így tehát magá­ban hordozza mindazt, amire hősünknek magányos küldeté­sei teljesítéséhez szüksége le­het. Jól illusztrálja ezt a film ele­jén, amikor megbízójának arról panaszkodik, hogy kénytelen volt a megbízásra várva két he­tet tölteni a hotelszobájában. Az érme másik oldala, hogy a ho­telszoba Párizsban van. Egy harcos elméjében azonban az ellenségen kívül nem férhet meg semmi, így"nem meglepő módon a Louvre megtekintése sem. Nem engedheti, hogy cél- ratartását bármi elhomályosít­sa, akár fizikailag, akár emoci­onálisan vagy intellektuálisan. A jó harcos általában aszkéta vagy sztoikus, mindenesetre vasakarata van. Ha mindezeket figyelembe vesszük, érthetővé válnak azok a hosszú jelenetek, amelyeket a főhős minimalista életmódjának bemutatására szentel a rendező. Martin David fürdik, Martin David zenét hall­gat, Martin David a laptopján gépel. Jef Costellónak minden holmija egy madárkalitka, né­hány doboz cigaretta és pár pa­lack víz volt. Martin David mo­dernebb karakter, de neki sincs sokkal többje, mint egy iPod hordozható hangfalakkal. Amikor pedig hősünk Tas­mania lenyűgöző tájait járja a kihaltnak hitt faj utolsó példá­nyának állítva csapdákat, nem csak egyszerű napi cselekvé­seket végez. Számára minden csapda elhelyezése külön ce­remónia, melyben benne rejlik a sátori, vagyis a megvilágo­sodás élményének felfedezése. Semmi absztrakció, semmi konceptualizáció, csak a min­dennapi cselekvés. A bonyoda­lom akkor jön, amikor morális természetű döntést kell hoz­nia, és ez a döntés saját meg­tisztulásának záloga is. Ez egy harcos veszte és egy ember születése. A karakterfejlődés nagysze­rűen kivitelezett, Willem Da­foe színészi játékának mélta­tása pedig meg akkor sem ma­radhat ki, ha az Antichristban nyújtott alakítása óta az éle­tünket is rábíznánk. Az egyéb­ként egyszerű, de annál brili- ánsabb forgatókönyv pedig nem csak az emberi kötődés mozzanatát hozza be, hanem olyan örök érvényű problémá­kat is feszeget, mint a pusztító erőként ható kapzsiság, ami a filmben csakúgy, mint a törté­nelemben, egy állatfaj kipusz­tulásához vezetett. Talán - Thomas Pynchon szavaival él­ve - „a nyelvnélküliség azt je­lentette, hogy nem lehetett őket kooptálni abba, amit ke- rekded és lenszőke hódítók Üdvösségnek hívnak”. CD-AJANLO Group’N’Swing: Botrány! PUHA JÓZSEF A látszólag lényegtelen, va­lójában nagyon is fontos kiegé­szítőkkel kezdem. A CD címe és borítója telitalálat! A vásárló szeme akaratlanul is megakad a hanghordozón. Ha tetszik, ha nem, a mindig is fontos botrány szó jelentősége az elmúlt évek­ben tovább erősödött, és a sajtó vezető kifejezésévé vált. Fur­csállom is, miért csak most ju­tott eszébe valakinek album­címnek használni, és szerze­ményt írni hozzá. A címhez öt­letes, újságot ábrázoló borító­kép társul, amelynek cikkeiben a nagylemez dalcímei olvasha­tók. Az átlagos zenehallgató leginkább az interneten és CD formájában találkozhat a ze­nekarral, a rádióban ritkán. Pedig többre hivatott, meggyő­ződésem, hogy jelentősebb médiatámogatással nagyot lépne előre, jócskán növelné rajongói számát. A külsőségek után most már rátérek a tartalomra, a zenére, amely - a címből kiindulva - botrányosan jó. A negyvenes, ötvenes évek Amerikája napja­inkba ágyazva, hangzásban és látványban egyaránt. A Group’N’Swing mára Magyar- ország első számú Swing and Boogie Show együttesévé vált. Táncparkettre szánt, boogie-s lüktetésű, swinges, nagyzene­kari felvételeivel és a stílushoz passzoló karakteres imázsával egyre szélesebb körben hódít. Az együttest Péntek Tibor „Sas” verbuválta 2006-ban. Tíztagú, jelenleg egy-egy do­bos (Péntek Tibor „Sas”), nagy­bőgős (Molnár Péter), zongo­rista, orgonista (Lőrincz Ádám), gitáros (Gyalog Zol­tán), négy fúvós (Csík Tibor - trombita, Nyikes Krisztián - trombita, Bakó István - szaxo­fon, Almási Attila - harsona, baritonszaxofon) és két énekes (Gájer Bálint, Mihályi Réka) alkotja. Az utóbbi kettő kariz­matikus frontemberként viszi a hátán a produkciót. Amellett, hogy tökéletesen énekelnek, Bálint kellően sármos, a párká­nyi származású Réka kellően titokzatos. A zenészek - el­mondásuk szerint - hosszú utat bejárva alakították ki hangzás- világukat. Mindenki hozott magával kedvenceket, a közös példakép, az örök klasszis, Frank Sinatra pedig erős bás­tyaként áll előttük. 2010 októ­berében került forgalomba a saját szerzeményeket felvonul­tató bemutatkozó albumuk Swing amíg élek! címmel. A Botrány! az első nagyle­mezzel összehasonlítva mo­dernebb, frissebb hangvételű. A zenészek a swinget játszi könnyedséggel fűszerezik, ha kell, vadítják rock and rollal, rockabillyvel, latin dallamok­kal. A végeredmény: a közön­ség széles körét megcélzó, fül­bemászó, táncra csábító zene. A CD-n tizenkét saját, magyar nyelvű dal, valamint négy, a zenekar világára átírt örökzöld nemzetközi sláger: a Just the Way You Are, a Mambo Italia- no, a You’re the First, the Last, My Everything és a Tu Vuó Fá L’Americano hallható. Az al­bum zenei producere a United- ban megismert Romhányi Áron. A zeneszerzésben is ő vi­szi a prímet, mellette Gájer Bá­lint, Lőrincz Ádám, Almási Atti­la és Kovács Erik komponált még, az elsősorban a szerelem, vágyakozás, csalódás téma­körben íródott szövegek pedig Födő Sándor „Fido”, Lombos Márton, Várszegi Ákos, Szűts Rita és Lőrincz Ádám tollából születtek. A negyvenes, ötvenes évek Amerikája - ahogy írtam - nemcsak a hangzásban, ha­nem a látványban is visszakö­szön. A Group’N’Swing a korra jellemző ruhákban és kiegészí­tőkkel teszi még hitelesebbé a zenéjét. A budapesti fellépése­ken egy 1938-as Chevrolet Master Deluxe alapozza meg a régmúltba való visszarepülést, ezzel jön-megy az együttes, a közönség nem kis meglepeté­sére. A koncerteken a saját szerzemények és a nagy elő­dök (többek közt Frank Sinat­ra, Ray Charles, Barry White vagy Natalie Cole) slágereinek átdolgozásai mellett az új ge­neráció, Michael Bubié vagy Amy Winehouse dalainak át­iratai is helyet kapnak. A Botrány! a maga stílusá­ban tökéletes nagylemez. 2012 kiváló magyar CD-inek csoport­ját gazdagítja, közöttük nyil­ván a legüdébb. Remélhetőleg minél több házibuli nélkülöz­hetetlen kelléke lesz. Igazi fel­üdülés volna, ha olykor a legnépszerűbb rádióállomások műsoraiban is hallhatnánk róla egy-egy felvételt, a gyakran egyhangú, egysíkú, úgyneve­zett rádiós slágerek között. A célnak tulajdonképpen bárme­lyik megfelelne. SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor. Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents